Anyai nagybátyám második felesége picike, eleven, nevetõs nõ volt, nagy, sötétbarna gombszemmel, sötét hajjal és bõrrel. Én szõkének és kékszemûnek születtem, de igen korán az a kényszerképzetem támadt, hogy ez valami tévedés; valójában, az én igazi, rejtett valómban, sötét színû vagyok, mély hangú és fekete hajú. (A mély hang késõbb bejött, ezt napi egy-két csomag cigarettával néhány évtized alatt sikerült elérnem.) Nagynéném tehát már pusztán a színeivel kifejezett valamit abból, amilyennek én akartam elképzelni magamat kamaszkorom hajnalán, amikor a legnagyobb gõzzel mûködik az önmegszerkesztõ gépezet.

Beteg anyámat és nemrég meghalt apám emlékét magunk mögött hagyva, nagybátyám és nagynéném gyakran vitt el hosszú kirándulásokra a hegyek közé. Egyszer, amikor édesen sütött a koranyári nap és simogatóan fújt a szél, nagynéném menet közben végig kigombolta a blúzát, én csak ámultam, mit csinál, ilyesmit ugye nem szokás, aztán még le is vetette a blúzt, a derekára kötötte, és mezítelen felsõtesttel gyalogolt tovább a fényben úszó réten át. De jó, de jó, mondta, mint egy hálaadó imát, karját az ég felé lendítve. Kicsi, hegyes mellén óriásira duzzadt a mellbimbó, meglepõen sötétbarna volt és a környéke mintha libabõrös lett volna. Zavarba jöttem, soha nem láttam még nõi mellet így kitéve a szabadba, és, hozzá még, így örülve a szabadságnak. Irigykedve baktattam nagynéném mellett. Istenem, milyen bátor, és milyen jó lehet most neki; de nem mertem õt követni. Pedig bíztatott egy kicsit, vetkõzz nyugodtan!, de aztán nem erõltette, nyilván látta, amit én akkor még nem, hogy férfiakra várok, akik majd felszabadítanak.

De azért, addig is, szabadítgattam magam, ahogy tudtam. Csak másmilyennek lenni, minél inkább másnak, mint a család.

Anyám, amikor megpróbálta viselkedésemet beleszorítani az úrilányhoz illõ magatartás keretei közé, mindig az anyjára hivatkozott. Ha, például, kifestettem a szemem égett gyufaszál feketéjével (más nemigen állt rendelkezésre), felnyögött, ne tedd ezt velem, mondta, fáradt kezét egyre betegebb szívére szorítva, tudod, hogy nagyanyád nekem tesz szemrehányást miattad. Ne legyen már megint veszekedés! A nagymama korholásaiból persze nekem is bõven kijutott: úgy nézel ki, mint egy ká – ezt így mondta, idõbe telt, amíg egyáltalán megismertem azt a szót, hogy kurva, és azonosítottam a nagymama által emlegetett kezdõbetûvel –, ha szegény apád ezt látná! Itt állunk, egy férfi nélküli család, és te miket csinálsz!

A nagymama viselkedési normáit az szabta meg, hogy mit szól a világ: a rózsadombi úri közönség. Anyámnak meg az volt a fontos, hogy mit szól az anyja, s engem is a nagymama értékrendjéhez próbált igazítani. Ezt zokon vettem, azt szerettem volna, ha elfogad olyannak, amilyen vagyok, sõt, fogadja el elsõ szerelmemet, a sûrû göndör hajú, kanárisárga kordbársony zakót viselõ ifjú költõt is, és ne tegyen aggályos megjegyzéseket, hogy miért hagyta félbe ez a fiatalember az egyetemet. Nagyanyám már sokkal élesebben fogalmazta meg kifogását: nincs exisztenciája ennek a zsidófiúnak. Az, hogy állástalan költõ, és hogy zsidó, körülbelül egyforma elriasztó erõvel bírt a szemében.

Késõbb, amikor bejelentettem otthon, hogy férjhez megyek – az érdekelt fél akkor már nem a sárgazakós költõ volt, hanem következõ szerelmem, akirõl elsõ látásra sejtettem, hogy õ lesz életem férfija, utóbb csináltunk is két remek gyereket – nagymama megjegyezte: rokonszenves, derék fiatalembernek látszik, bár sajnos zsidó. Csakhamar kiderült, hogy jövendõ anyósom is hasonló észrevételt tett rám a fiának: milyen kedves lány, de kár, hogy keresztény. Ezen aztán jót nevettünk, persze csak kettesben, anyós, nagymama távollétében.

Nagyanyám úgy volt antiszemita, ahogy a keresztény úri középosztály általában, a század elsõ felében: önkéntelenül és öntudatlanul, mondhatni ösztönösen. Viszont ugyanilyen ösztönösen volt a háború alatt tisztességes. A nyolcvan fõre méretezett óvóhelyen, ahol kétszázan zsúfolódtunk össze az ötemeletes ház romjai alatt, a nõkbõl, rokkant öregemberekbõl és gyerekekbõl álló közösség õt szemelte ki az óvóhely parancsnokának. Erélyes nagyanyám szigorú, de igazságos fegyelmet tartott, rendelkezéseinek ellenszegülni nem lehetett. Így tehette meg, hogy egy befalazott rejtekhelyen bújtatott néhány férfit, zsidókat és katonaszökevényeket. Senkinek nem jutott eszébe õt följelenteni, ha ugyan az óvóhelyen legálisan kuporgók tudtak egyáltalán a rejtekhelyrõl, de valószínûleg nem.

Amikor hastifuszt kaptam – két éves voltam –, nagyanyám szaladt segítségért a falhoz, amelynek néhány kiemelhetõ tégláján át nyújtotta be az ennivalót is. Az a zsidó orvos mentette meg az életedet, mondogatta nekem késõbb, gyógyszere ugyan neki sem volt, de okos tanácsa igen: vigyék ki ebbõl a túlzsúfolt, egészségtelen pincébõl a kislányt, legalább tiszta levegõje legyen, higgyék el, akkor magától is meggyógyulhat. Elhitték, anyám napokon át sétált velem a bombázott városban, amíg talált egy szellõs lakást, ahová befogadtak.

Nagyanyám nem fogta föl, hogy a háború után már nem lehet úgy beszélni és gondolkodni, ahogyan azelõtt. Borzongva meggyászolta elsõ anyóstársa elfogadhatatlan halálát, Dunába lövetését, de azért idõnként kicsit zsidózott, csak amúgy finoman, úrinõ módjára. A zsidó az õ szótárában azonos volt a mássággal, ahogy egyébként, ámbár persze másféleképpen, a cigány is. Akarata ellenére õ adta nekem önérzetes másság-tudatomat. Nem olyan vagy, mint mi, mondta, valahányszor úgy látta, hogy leckéztetnie kell engem viselkedésemért. Ha csak rád nézek, arra kell gondolnom, hogy igaz lehet a családi pletyka: a dédmama, ott a távoli lengyel birtokon, miközben az ura kiment vadászni a ködös erdõkbe, a kastély hátsó kapujához osont és lopva beengedte az Itzig zsidót vagy a vándorcigányt, ez a vér jön ki belõled, ez ütközik ki rajtad! Én ilyenkor titokban, csak úgy magamnak, büszkén kihúztam magam.

Megjegyzem, mondta nagyanyám – gyakran kezdte azzal a történeteit, hogy megjegyzem –, a szegény Bélának volt egy zsidó cimborája a tõzsdén, nagyon rendes ember volt, zsidó ugyan, de hát azok is lehetnek rendes emberek, ugye, és a pénzhez az aztán nagyon értett! A szegény Bélát, fiatalon meghalt férjét a nagymama viszonylag ritkán emlegette, fivéreire sokkal élénkebben emlékezett. Semmiféle gyász nem érzõdött rajta, amikor a halottairól beszélt, már rég nem hiányolta õket, de meghitt viszonyban maradt velük. Egyik sokat idézett anekdotája Józsi bátyjáról szólt, aki a Tanácsköztársaság idején, amit a nagymama mindig csak kommünnek mondott, szóval a kommün idején a zsúfolt villamoson átkiabált egy ismerõsének egyik peronról a másikra, a tömeg feje fölött: Mit szólsz, kérrhlek, micsoda penetrrháns prrholiszag van itt! Nagyanyámból elismerést váltott ki a vörös terrorral szembeni ellenállásnak ez a bátor aktusa. Legkedvesebb testvére, Géza, zenész volt, évtizedeken át minden szombaton õ orgonált a Dohány utcai zsinagógában. Nagymama büszkén emlegette: a zsidók igényes emberek és jó zeneértõk, gondolhatod, milyen remekül orgonált szegény Gézukám, ha õ volt a budapesti nagy zsinagóga orgonás goja!

Néha olyan megjegyzések csusszantak ki a száján, amelyektõl anyámnak – aki a politikai korrektség megtestesülése volt már fél évszázaddal e fogalom felbukkanása elõtt – villogni kezdett a szeme, égnek állt a haja. Nem értem, dünnyögte ártatlan képpel a nagymama, idõsebbik fia második házassága után, miért csak zsidó nõket vesz feleségül, amikor annyi rendes keresztény lány van… de ezt csak úgy maga elé motyogta, a fiának nem merte volna megjegyezni. Sosem zsidózta le idõsebbik fia feleségét, miközben a másik menyét könyörtelenül leprolizta, persze nem szembe, csak a háta mögött. Fiatalabbik fia azzal lógott ki a családból, hogy nem sikerült rendesen elvégeznie iskoláit, csatornatisztítótól hentessegédig és virágárusig mindenféle munkát kipróbált, és egy takarítónõt vett feleségül. Nagyanyám barátnõinek úgy fogalmazta: a kis menyem patikában dolgozik. Tény, hogy csakugyan gyógyszertárban volt takarítónõ.

Valahogyan mindenki kilógott a családból, legalább is nagyanyám normáihoz képest.

Idõsebbik, kedvenc fia, nekem is kedvenc nagybátyám – akinek második felesége annyira elbûvölt szabadságával a hegyi túrán –, a 30-as években az események fölötti morális felháborodásában kommunista lett. A mozgalomban ismerkedett meg Verával, egy magas, erõs csontú, markáns arcú zsidólánnyal, akit nagyon hamar feleségül is vett, amikor még lehetett ’”vegyes” házasságot kötni, és azt hinni, hogy az segíthet. Azután együtt bujkáltak, és amikor a nyilasok rájuk találtak, nagybátyám zsidónak vallotta magát, hogy ne szakítsák el a feleségétõl. Lerángatták a gatyáját, mondta felháborodva nagyanyám, de hiába láthatták, hogy nem zsidó – nem értettem, mirõl beszél, de nem mertem rákérdezni –, vitték õt is a Duna-partra.

Egész gyerekkoromat meghatározta ez a történet, pedig alig beszéltek róla, anyám és nagyanyám félmondataiból raktam össze, mint egy mozaikot.

Nagybátyám feleségével és anyósával az alsó rakparton áll a zajló Dunánál, a nyilasok sorra lövik bele az embereket a folyóba, most zuhan a jeges vízbe Vera édesanyja, éppen, miközben egy katonai teherautó fékje csikordul. Ezek a foglyok a mieink, üvölt rikácsolva a kocsiról egy magas rangú német egyenruhát viselõ személy, durván föltereli a platóra az életben maradottakat – köztük nagybátyámat és a zajló víztõl elszakadni nem akaró nagynénémet –, aztán néhány utcasarokkal arrébb egyetlen kézlegyintéssel szélnek ereszt mindenkit. Késõbb sem tudta meg a család, kinek a mentõakciója volt ez.

Nagybátyám soha nem beszélt elsõ feleségérõl, aki a háború utáni években öngyilkos lett. Errõl aztán végképp senki nem mondott semmit a családban, de nekem elég magyarázat volt a Duna-parti jelenet.

Nem emlékszem, mikor álmodtam legelõször azt, ami azután hosszú idõn keresztül vissza-visszatért nyomasztó éjszakákon: sokan állunk egymás mellett, sorban, kivégzendõk, én a sor legvégén, és a kivégzõosztag nem elõttünk vagy mögöttünk, hanem oldalt sorakozik, a sor túlsó vége felõl. Oldalról lõnek tehát végig rajtunk, így nekem esélyem lehet arra, hogy a golyókat a mellettem álló hosszú sor fölfogja. Nem tudom, mi volt gyötrõbb: a kivégzéstõl való rettegés, vagy az a kín, hogy én talán megúszom, de a többiek belehalnak a nekem szánt golyókba. Ez az álom egy másik, ugyancsak ismétlõdõ rémálommal együtt eltûnt, többé nem tért vissza az életembe attól kezdve, hogy a 70-es években, elhagytam Magyarországot.