A történet egy hosszabb lélegzetû visszaemlékezés része, melynek fejezeteit Kun Anna egyenként ajándékozta lányának, Surányi Verának.

Elszántan baktatok befelé az állomásról a Kossuth utcán a város felé, rövidre vágott szárú farmerben, bakancsban, kék vászoningben, hátamon német katonai borjú. Kis hátizsák ez, úgy nyílik, mint a bõr dohányos dobozok, egymásra hajló oldalakkal. Nem fér bele sok holmi, inkább a barna-fehér foltos, szõrös fedõlapja alá lehet jól pakolni, köpenyt, pokrócot. A hajam fiúsan rövidre nyírott. Koranyár van, csend, béke. Csak bennem dúlnak viharok.

Egyedül indultam. Apám, anyám ott maradt Pesten, a Hitközségnél, valami segélyt, kezdõ tõkét vagy tanácsot akartak kapni. Tömegek várakoztak velük együtt. Nekem nem volt már maradásom. Tudni akartam, igaz-e, hogy Pista otthon van. Nem akartam, hogy más is ott legyen a kettõnk elsõ találkozásánál. Látnom kell, hogy mit pusztított bennünk a háború, hogyan kell már élnünk ezután. Várt-e haza? Úgy õrzött-e meg magában, mint én õt? Lehet-e mindent újrakezdeni? Alig éltünk mi együtt, mit tudunk mi egymásról? Lehet-e élni ebben a városban?

Itt lehet-e maradni, ahol engem batyuval a hátamon, idegen kabátban láttak utoljára egy rémült csapat asszonnyal, öreggel, gyerekekkel az állomás felé bukdácsolni, ordító csendõrök és nyilasok közt? Itt, ahol engem mindenki ismert, de tenni értem nem tudott vagy nem akart senki. Hagyja-e az õ szégyenük és az én szégyenem, hogy itt éljek újra?

Leszegett fejjel lépkedek, szégyellem, hogy visszajöttem, szégyellem, hogy élek. Nem akartam, hogy megismerjenek, nem akartam, hogy köszöntsenek, hogy megállítsanak, hogy kérdezzenek. Én szégyelltem, hogy a város némán végignézte az elhajtásunkat, és most vissza kell néhányunkat fogadnia, élõ lelkiismeret-furdalásként. Még nem szokhatták meg a gondolatot, hogy lesznek néhányan túlélõk, akiknek a szemébe kell majd nézni.

A borjúban jóformán semmi. Váltás fehérnemû, valami ideiglenes igazolvány. Pesten adták. Az elmúlt év volt az ára. Ez a súly, ez a film, amit hurcolok, rettenetesen húzza a vállam. Megroggyan a térdem a súlya alatt. Látom a képeit akaratom ellenére, beleégtek a recehártyámba. Ott van az a bergen-belseni éjszaka a diftériás barakkban, ahol a görög sebész a holland asszonyt operálta hiábavalóan. Ahogy a háromemeletes ágyakon pokrócba burkolózva gubbasztanak körben a nézõk, a többi beteg. Az esõ verte a tetõt, a víz tócsákban állt a barak padlóján. Gyertyafényben operált a professzor, görnyedt, köpcös alakja a falon óriásira nõtt árnyék. Látom, amint széttárja a kezét, s ott áll az asztal mellett összeroskadva. Látom az asszony viaszsárga arcát, ahogy lassan eltûnik a ráhúzott durva pokróc alatt. De látom magamat is egy évvel korábban, elindulás elõtt, amint Büchlerék udvarán, a gettóban azt a barna télikabátot próbálom, ami majdnem földig ér, és közben azt gondolom, jó lesz ez. Bekötöm a fejem azzal a sötét kendõvel, és az anyám se ismer rám. És látom az ötliteres mézesüveget a kerti asztalon, feldõlve indulás elõtt valaki szelesen nekidöntötte a hátizsákját – és a szikrázó napfényben szikrázó arany patakban, nagy cseppekre szakadva, kényelmesen ömlik a földre. És látom a kisfiamat a terezini vizsgálóasztalon csontsoványan, rémülten kitágult szemével, legörbült szájjal, amint felém nyúl, és nem akar a tiszta, rácsos ágyba befeküdni...

Kora délután van, forgalom alig. Most fordul be két férfi a gimnázium sarkán, beszélgetve. Már egész közel vannak, amikor a hang... Felnézek. Eláll a szívverésem. A kerítésnek kell támaszkodnom. Pista beszél. Ezért a pillanatért akartam élni. Ennek a találkozásnak a reménye rántott ki a tífuszból, lázból, meg az, hogy nekem dolgom van ebben a világban, rendbe kell tennem a dolgokat. Hogy mi a dolgom, azt majd Pista mondja meg, õ tudja.

Megöleltük egymást? Kezet fogtunk? Öröm, beteljesülés, egymásra találkozás? – Nem tudom. Nem voltam eszemnél. Hazaértem.

Azt mondta: Ez a polgármester, a barátom. Tibor, ez a feleségem. Majd holnap folytatjuk. Most hazamegyünk. A gyerek? – kérdezte. Elhárítottam a kérdést egy mozdulattal.

A kezemet fogta, együtt lépdeltünk. Nem beszéltünk. Csak egy sarokkal odább kérdezett újra. – A gyereket nem tudtam hazahozni. Nem él.

Elengedte a kezem. Úgy éreztem, nem örül nekem. A gyereket jobban várta, mint engem. A régi házba mentünk. A gangon letettem a hátizsákot, leestem mellé, ráborultam, és olyan sírógörcs szakadt ki belõlem, hogy majd meghaltam. Pista mellettem ült, és riadtan veregette a hátam: – Felejts! Ne nézz hátra! El fog múlni. Elfelejted... Itt vagyunk, dolgunk van.

És én igyekeztem felejteni. Nem beszéltem ki magamból, amit átéltem.

A régi kert helyén kopár udvar, széthajigált autógumik, keréknyomok a vastag sárban. A fenyõk, a bokrok sehol. Idegen bútorok között élünk egy elidegenült házban, egy kicsi, idegen szobában. Oda az otthon. Oda az ifjúság.

Semmi se lehet már olyan, amilyen volt.