Mitte, a város másik hangulatos negyede már sokkal elegánsabb, gondozottabb, pompázatosabb. Talán itt érezhetõ leginkább a város lüktetése, infrastrukturális ereje. Egymás után renoválják a világháborúban megmaradt, majd a kommunizmus mostoha bánásmódját is túlélt épületeket, s elképesztõ ütemben húznak föl fél utcahossznyi „üvegpalotákat”. Mitte leghangulatosabb része – a nevében is párizsi társára emlékeztetõ – Monbijou, a csodálatosan megújult Oranienburger strasseval és a város tizenhét – mûködõ! - zsinagógája közül talán a legelõkelõbbel. A mór stílusban épült zsinagógát Eduard Knoblauch keresztény építész tervezte. Németország akkor legnagyobb zsinagógáját, mely háromezer hívõ befogadására volt alkalmas, Otto von Bismarck porosz miniszterelnök jelenlétében avatták föl. Az 1938. november 9-i pogrom során nem pusztult el az épületet, 1943 november 22-én éjjel azonban légitámadás érte, melynek következtében kigyulladt és teljesen szétrombolódott. Felújítására 1988-ban alapítványt hoztak létre. A renoválás 1995-re fejezõdött be. A zsinagóga hétköznap zárva van a látogatók elõtt, vasárnaptól péntek estig csak a kupolába lehet fölmenni, illetõleg a hatalmas elõtérbõl lerekesztett teremben a felújítás fázisait dokumentáló kiállítás és a munkálatok során talált régészeti leletek tekinthetõk meg – persze a külön-külön megvásárolt belépõdíj ellenében.

A zsinagóga környezetében található a hitközség több épülete, a kóser élelmiszerbolt, a Tabularium, melyben a Síp utcai üzlethez hasonlóan a szépirodalomtól a chanukka-gyertyatartóig sok minden megtalálható, s ugyancsak nincs messze innen a Zsidó Kulturális Egyesület. Az egyesület független a hitközségtõl, tudtam meg Irene Runge-tól, a vezetõség munkatársától, az egyesület által kiadott lap (Jüdische Korrespondenz) fõszerkesztõjétõl, aki korábban szociológiai témájú könyveivel tûnt fel az NDK-ban. Az egyesület az NDK idõkben inkább baráti körként mûködött, s elsõsorban azok voltak tagjai, akik nem kötõdtek szorosan a hitközséghez. Ma körülbelül kétszázan látogatják rendszeresen rendezvényeiket, melyek három témakör köré csoportosulnak. Az idõsebb korosztály körében gyakran már-már szociális feladatokat is ellátnak, ugyanakkor szinte már csak ez a korosztály látogatja a zsinagógát – pénteken közösen mennek az istentiszteletre – , üli meg a sabbatot, vesz részt a zsidó ünnepeken Sokkal több érdeklõdõt vonzanak a politikai- és kulturális rendezvények. Ezeken egyrészt aktuális politikai eseményekrõl van szó, a közel-keleti konfliktusról, Izraelrõl, másrészt emlékestek keretében az egyesület tagjai mesélnek életükrõl.

A harmadik tartópillért az Oroszországból bevándorolt zsidóknak szervezett foglalkozások, estek jelentik. Tömeges érkezésük számtalan, elõre nem sejtett problémát hozott, nem csak az egyesület életébe. Amikor 1990 elõtt toborzó hadjáratot indítottak a Szovjetunióba, hogy a rohamosan csökkenõ és már-már kihalással fenyegetõ berlini hitközséget orosz zsidó bevándorlókkal élesszék újjá, a 30-as évek mentalitásával érkezõ utánpótlásra vártak. A különbség hamar érzékelhetõ volt. Legtöbben nem beszéltek németül, sem a vallás nem érdekelte õket – ma is csak igen kis százalékuk érez ez irányú elkötelezettséget – , sem a politikai események iránt nem voltak fogékonyak. Irene Runge szerint ennek azonban elsõ sorban a nyelvi akadály az oka. Inkább csak a zenés, kulturális estekre látogattak el olykor, kivált, ha zongoraesteket, esztrádmûsorokat, jiddis dalesteket, vagy „zsidó-orosz-szovjet giccset” (I.R.) rendeztek. (A Hackesche Höfe színházában egyébként rendszeresen szerveznek, fõleg orosz elõadók közremûködésével jiddis esteket, bár elég alacsony színvonalon.)

Óriási traumát élnek át azok az intellektuális környezetbõl érkezõ orosz zsidók, akik Oroszországban valamely tudományág elismert professzorai voltak, Németországban azonban csak a legalacsonyabb rangú munka elvégzésére tartják õket alkalmasnak. Mind az egyesület, mind pedig a hitközség tisztában van azonban azzal, hogy érkezésük és – ha nem is olyan jelentõs mértékben, mint várták volna – aktív jelenlétük a teljes megszûnéstõl mentette meg õket. A kulturális egyesület – bár komoly anyagi gondokkal küzd, hiszen sem az államtól, sem a várostól nem kap támogatást – mindent megtesz, hogy idõvel mind jobban sikerüljön integrálódniuk a társadalomba. A nehéz anyagi idõszakot elõidézõ fekete felhõk Irene Runge reményei szerint pedig hamarosan elvonulnak fejük felõl, hiszen mind személyesen õ, mind pedig az egyesület a lubavicsi rebbe áldása alatt áll. Kérdésemre, vajon mennyire vállalhatja valaki ma Berlinben zsidóságát, meglehetõsen bizonytalan választ kaptam. A Kreuzberg városrészben található Fraenkelufer zsinagóga kertjében nemrég felrobbant Molotov-koktélról a magyar sajtóban is lehetett olvasni, a kulturális egyesületet eddig azonban nem érte támadás, (noha az ablakokban ott vannak a Dávid csillagok) és az összes zsidó intézmény közül talán csak õk nem állnak rendõri védelem alatt. A telefonhívásoktól, vagy a Saron-ellenes képeslapoktól persze õket sem kímélik, ezeket aztán jelentik persze a rendõrségnek – teljesen eredménytelenül.

De térjünk vissza még egy pillanatra a Berlinben élõ orosz zsidókra. Itt van rögtön a hihetetlenül rövid idõ alatt egész Németországban ismertté vált sztáríró, Wladimir Kaminer. Elsõ elbeszélõkötete – Russendisko (Orosz diszkó) címmel – 2000-ben jelent meg (azóta öt kiadást ért meg) s két éven belül már a negyedik könyve került piacra „Schönhauser Allee” címmel. Kaminer 1990-ben érkezett az akkor már újraegyesült Németországba. Könnyed történetei, melyek többsége a multikulturális berendezkedésû, hangulatos kocsmáiról híres Prenzlauer Bergben játszódnak és jó humora miatt hamar kegyeibe fogadták a német olvasók. A „Russendisko”-t azonban nem csak olvasni, de heti két alkalommal átélni is lehet a prenzlauer bergi Kaffee Burgerben. Az élõ orosz zenérõl Kaminer és orosz barátai gondoskodnak. A hely azóta fogalommá vált – nem csak a negyed lakói számára. Szombat éjjel felkerekedtem hát, hogy megnézzem a kultikus helyet, s ha lehet, még az est sztárjával is váltsak néhány szót. Utóbbi szándékomat, amint beléptem a két terembõl álló, közepesnél inkább kisebb helyiségbe, rögvest feladtam. A fülledt hõségben orosz, német és még ki tudja hány nemzetiségbõl való fiatalok izzadt teste préselõdött egymáshoz, megdöntve – szerintem – minden eddigi rekordot az egy négyzetméterre jutó emberek számával. Kísérõm szerint a zenei stílusirányzat a nyugati világban körülbelül a 80-as években hódított, láthatóan azonban mindenki jól érezte magát – a diszkók mára szinte elmaradhatatlan színes neonfénye és kábítószere nélkül is.

Másnap csak a kora esti órákban merem fölhívni Kaminert, de legnagyobb meglepetésemre már nem csak a fogmosáson, de egy interjún is túl van akkorára, s máris siet az egyik baloldali lap, illetõleg a helyi rádió számára készülõ interjúra. Csak nehezen tudok tõle húsz percnyi idõt kérni. Rég volt szerencsém ennyire optimista emberrel találkozni. Mint mondja, minden barátja, azok az orosz zsidó fiatalok, akik vele együtt jöttek Berlinbe, talált munkát, van lakása, egzisztenciája és többnyire elégedett. „Senkit se ismerek, aki ha keresne, ne találna munkát. Ma ráadásul sokkal könnyebben is, mint tizenkét éve. Amikor idejöttem, prospektusokat osztogattam. Ezer darabért hatvan márkát kaptam. Ma viszont már egyáltalán nem számít ritkaságnak a tíz eurós órabér.” (Itt Kaminer erõsen túloz, hiszen már a hét euró is igen jó órabérnek számít alkalmi munka esetében, diákok azonban olykor még öt euróért is elmennek felszolgálni.)

– Az írásokból nekem úgy tûnt, szinte csak iróniád és humorod segített a német bürokráciát túlélni.

– Elbeszéléseimben egyáltalán nem a humorra helyeztem a hangsúlyt. Nem humoros történeteket akartam írni. Ez különben ízlés dolga. Épp most olvastam a „Russendisko” website-ján(!) két igen különbözõ véleményt. Az egyik azt írta: Fantasztikus ez a Kaminer! A másik: Nem rossz író a Kaminer, vannak vicces történetei, de az élet még nála is viccesebb.

– Milyen tervekkel jöttél Berlinbe?

– Nem voltak terveim. Más életstílusra vágytam, mint amit a Szovjetunió tudott nyújtani. Elõször nem is Németországba mentem, hanem Dániába. Csak 1991-ben jöttem Berlinbe. Ez aztán nagyon megtetszett, hát itt maradtam.

– Akkor ez most végcél, vagy inkább egy állomás?

– Én itt már jól érzem magam, otthonra találtam Prenzlauer Bergben. Épp most kaptam a GEO magazintól egy két hónapra szóló meghívást Shanghaiba. Nem fogadtam el. Mindenki mondta, õrültség, amit csinálok. Szerintem meg, ha nyaralni akarok, azt itt Berlinben is megtehetem – elmegyek Weddingbe. (Wedding Nyugat-Berlin hagyományos munkáskerülete, nagy számú török lakossággal. – P.K.)

Honnan jött az ötlet, hogy orosz diszkót csináljatok Berlinben?

– Bert Papenfuß-szal a prenzlauer bergi költõvel találtuk ki, hogy minden este történjen arrafelé valami. Nagyon demokratikus egyébként a kocsma mûködése, mindenki felolvashatja ott írását. Az én feladatom pedig, hogy kelet-európai mûvészeket hozzak. Barátommal, Juri-jal orosz zenét játszunk, orosz zenészeket hívunk meg.

– Ha jól tudom, az antológia ötlete is a felolvasásokból jött.

– Az elsõ történeteimet kocsmákban olvastam fel. Berlinben elég szép számmal vannak efféle felolvasó-kocsmák, s vannak a történetek között érdekesek is. Azt találtam ki, hogy a legjobbakat összeválogatom, és antológiában kiadom.

– Olvastál már fel zsidó kulturális körökben is?

– persze, mindenkivel tartom a kapcsolatot, hogy aztán kijátsszam õket egymás ellen, ha netán elfelejtene valamelyik.

Kaminer könyvei fogynak. Ezt a Joachimstaler strassei zsidó könyvesbolt eladónõje is megerõsítette. Az üzlet vásárlóközönsége, mint mondta, a hitközség tagjaiból, külföldiekbõl és nem zsidó érdeklõdõkbõl tevõdik össze. Nagyjából fele-fele arányban látogatják az üzletet zsidó és nem zsidó olvasók. Arra a kérdésemre, vajon mi a választásuk alapja, milyen kritériumok szerint minõsül valaki zsidó szerzõnek s kerül könyvesboltjukba, nem igen tudott válaszolni. Elõször is persze mindent megrendelnek, ami a katalógusban a „zsidóság” címszó alatt jelenik meg (a felelõsség ezennel idõlegesen elhárítva), aztán az imakönyveket, meg ami a zsidó hitélettel kapcsolatos, izraeli írókat, Izraellel kapcsolatos könyveket, a nemzetiszocializmusról szóló mûveket, meg a zsidó szerzõk könyveit. Nos, innen aztán már nem jutunk tovább. Magyar szerzõk közül ott látom Kertész Imre, Dalos György, Konrád György több kötetét, Kornis Mihály Napkönyvét. Megtalálható továbbá a jiddis irodalom, cionizmussal, Közel-Kelettel kapcsolatos könyvek, mûvészeti szakkönyvek, keresztény-zsidó együttélésrõl szóló irodalom, filozófia, holocaust, nyelvkönyvek, a hanganyagok palettája a klezmertõl az egyházi zenéig terjed, valamint a hetilapok, folyóiratok széles választéka: Jüdisches Berlin (a hitközség kiadványa), Jüdische Allgemeine Wochenzeitung (országos hetilap), Aufbau (Egyesült Államokban szerkesztett lap a zsidó-német együttéléssel foglalkozik), Jüdisches Europa, Frankfurter Jüdische Nachrichten, tachles). Kissé meglepõdöm, hogy a legnépszerûbb szerzõk közé I.B.Singer, Joseph Roth, meg az új izraeli krimiszerzõk tartoznak.

Bár nem tartozik a bestseller írók közé, tavaly mégis érdemesnek tartottam lefordítani Esther Dischereit „Joëmi asztala” címû kötetét. Az írónõt munkahelyén, a DGB-ben (német szakszervezet) keresem föl.

– Viszonylag késõn, 33 évesen kezdett el írni. Köthetõ e valamilyen konkrét eseményhez, ami kiváltotta önben azt, hogy tollat ragadott?

-Valójában mindig is írással akartam foglalkozni. Tizenöt-tizenhat évesen verseket kezdtem írni. Azt iskola befejezése után mégis politikával kezdtem foglalkozni. A politikai légkör azonban egyébként sem kedvezett akkor az írásnak.

– Mennyiben volt a holocaust téma a családban?

– Az nem téma volt hanem állapot. Meg nem szûnõ múlt.

– Elbeszélései egyrészt a soáról történõ filozófiai elmélkedések, másrészt egyfajta szerepjátékok, melyekben azonban mindig nagyon kiélezett szituációkat ír le –

– Írás közben azt a határt kell megtalálni, mi az amit még el lehet gondolni, ki lehet mondani. Ezt a határt kell maximálisan kitolni, hiszen az igazsághoz csak így juthatunk közelebb. Ha a ki nem mondható határát már a végletekig feszítettük.

– Berlin-szerte több egyetemen olvasom a nevét –

– Igen rólam tartanak szemináriumokat.

– Én nem csak elemzésre alkalmas témaként láttam a nevét, hanem, hogy mint elõadó is fel-felbukkan az egyetemeken.

– Mi iránt érdeklõdnek leginkább az egyetemisták? Mi a benyomása, milyen a viszonyuk a soához, mennyit tudnak róla?

– Keveset tudnak a diákok a zsidóságról. A szépirodalom segítségével akarnak valamit megtudni róla.

A nyugat-berlini Freie Universitäten mûködõ judaisztika szak diákképviselõje, maga is a szak hallgatója szerint, sok diák valóban nem igazán tudja, mit is tanulhat majd a szakon s inkább csak a zsidóság iránti kíváncsiság, vezérli õket oda. Az öt év során azonban komplex képzésben részesülnek. Több szakirány felé – így a történeti irányzat, misztika, cionizmus, rabbinikus zsidóság, stb. – specializálódhatnak. A berlini szak külön erõssége – más egyetemek judaisztika kínálatával ellentétben – az intenzív nyelvi képzés. Az oktatás – fõleg az elsõ években – németül zajlik, késõbb azonban több professzor is saját anyanyelvén, így angolul vagy héberül tartja az elõadását. Az ötödik év végére az is megtanul héberül, aki a beiratkozáskor még az alefbétet sem ismerte. A szakra egyelõre nincs túljelentkezés, de évrõl évre népszerûbb – jelenleg kétszáz hallgatója van.

A berlini baloldali fiatalok zsidóság iránti élénk érdeklõdése valóban szembetûnõ. Szinte nem múlik el hét, hogy ne tartanának valahol elõadást a zsidósággal kapcsolatban, vagy ne tüntetnének mellettük. (Tüntetéseket egyébként is szép számmal rendeznek Berlinben, egy napra átlagban 6,5 demonstráció jut.) Rövid egy hetes berlini tartózkodásom alatt részt vehettem egy Izrael politikai helyzetérõl és az antiszemitizmusról (!) rendezett konferencián a kelet-berlini Humboldt egyetemen, melyhez a szórólapokat az SPD Berlin Kreuzberg városrészében található székházától (Willy-Brandt-Ház) pár méterre tartott, harsány tüntetésen osztogattak. Figyelemreméltó jelenség volt, amint a rengeteg rendõr a hangszórókat használó, de alapjában békés tüntetõkre vigyázott, miközben a székházat, ahová néhány percen belül maga Schröder kancellár érkezett meg, alig õrizték. A demonstrálók arról próbálták meggyõzni a járókelõket, hogy ne menjenek be a székházba, ahol rövid idõn belül beszélgetés kezdõdik Gerhard Schröder kancellár és Martin Walser író között. Walser 1998-as paulskirchei beszédére hivatkoztak, melyben – állításuk szerint – az író antiszemita nézeteirõl tett tanúbizonyságot. Elfogadhatatlannak tartják, hogy részt vesz a társadalmi-politikai életben, s hogy véleményét azok után bárki figyelemre méltatja. A Willy-Brandt-Ház ajtajai elõtt ehhez képest utcahossznyi sor állt. Aki tehát mégis arra vetemedett, hogy átment az utca túlsó oldalán lévõ szociáldemokrata pártszékházhoz – beleértve – gondolom – a szociáldemokrata kancellárt is – azt megfellebbezhetetlenül az antiszemiták gyülevész táborába sorolták.

A beszélgetés mint esemény, már önmagában is hírértékû volt, a napilapok másnap tudósítottak róla. Komor, rezignált, megfáradt „aggastyán” ült a derûs hangulatot árasztó Schröderrel szemben, s Christoph Dieckmann (a Die Zeit címû hetilap szerkesztõje) hozzá intézett kérdéseire pedig egykedvûen idézte önmaga korábbról ismert válaszait, melyeken aztán Schröder finomított, mondván: „Walser úr szerintem azt úgy gondolta…” Így kell választás elõtt szavazatokat nyerni.

Minden esetre, figyelemre méltó jelenségnek tartom, hogy Németországban a kancellár részt vesz az értelmiség vitájában. Így történt ez a hosszú ideje zajló tárgyalásoknál is: Fölépítsék e hû mását a Hohenzoller kastélynak, mely egykor a város közepén, az Unter den Lindenen állt, s melyet, miután bombatalálat érte, az NDK idõkben teljesen lebontottak. Ugyancsak hosszú, de sokkal véresebb, durvább hangnemben – már nem csak a terv vezetõinek és akkoriban Kohl kancellárnak szûk körében, hanem szinte a teljes berlini lakosság részvételével – zajlottak a holocaust emlékmû körüli viták. A higgadt, megfontolt, érvekkel alátámasztott argumentumok helyett többnyire inkább indulatok, hosszú ideje lappangó feszültségek törtek felszínre. A következõ interjú zaklatott hangneme jól tükrözi azt a hangulatot, mely az utolsó hónapokban a – talán a már reménytelennek tûnõ csatározásban megfáradt - részvevõk idegállapotát jellemezte.

A több projektet is képviselõ sztárügyvédnõvel, Lea Rosh-al csak több idõpont-egyeztetés után tudtam néhány percre leülni. A különféle kulturális ügyeket képviselõ ügyvédnõ Berlinben – elsõsorban zsidó körökben – nem örvend túl nagy népszerûségnek. Ez talán feltûnõen arrogáns viselkedésével, tárgyalási stílusával magyarázható, túlzott aktivitása mögött azonban kompenzációs kényszert lehet érezni. Rosh egyik nagyszülõje zsidó volt, s õ maga most a holocaust emlékmû felépítésének ügyét karolta föl.

– Miért akart valamiféle monstruózus emlékmûvet építeni? Konrád György a Mûvészeti Akadémia elnöke például egész jól el tudott volna képzelni egy csöndes parkot, ahová valószínûleg szívesebben ellátogattak volna a város lakosai, hogy emlékezzenek. Vagy ön talán alkalmasabbnak talál 2700 betonoszlopot erre a célra?

– Honnan a csudából veszi, hogy nem mennek majd oda az emberek? Persze azt, hogy odamennek majd. 2007-re készen lesz. És nem csak a német zsidókra, hanem az európai zsidó áldozatokra is emlékezünk általa. Az pedig egyáltalán nem érdekel, hogy Konrád mit akar. Persze, hogy egyáltalán ne épüljön emlékmû!

– Lehetett hallani az emlékmûhöz kapcsolódó információs központról is. Azt azonban nem sikerült megtudnom, pontosan mit is értsek alatta? Kutatóintézetet, könyvtárat, valamiféle tárlatot?

– Amit a neve is mond. Sok helyiséget. A „csend helyiségét”, a „sors helyiségét” (itt tizenkét országból való család sorsát mutatjuk be, ahogy elpusztították õket), a „nevek helyiségét” (a neveket, melyeket Yad Vashembõl kapunk, a falra vetítjük, kívülrõl pedig külön-külön is le lehet kérdezni a neveket és a sorsokat), a „helyek helyiségét” (itt azt hozzuk az emberek tudomására, hogy a zsidókat nem Németország területén ölték meg, a koncentrációs táborok mind Lengyelország területén álltak.”(!)

– Sok berlini polgár ellenezte az emlékmû megépítését. Véleménye szerint magát az emlékmûvet nem akarták, vagy kifejezetten a jóváhagyott terv ellen tiltakoztak?

– Elsõ sorban olyan emlékmûvet nem akartak, amely csak a zsidó áldozatokra emlékezne. Ha már emlékmû, akkor az a II. Világháború minden áldozatára emlékezzen. Nem akarják, hogy a német történelem eme nagy szégyenére emlékeztessék õket.

– Volt valamilyen kellemetlensége a viták során, munkahelyén vagy akár otthonában?

-Nem, a munkahelyem maga is támogatta a célt, és a férjem, barátaim is mindvégig mellettem álltak. Persze nem számoltunk ilyen erõteljes ellenállásra.

Valóban, talán az ellenállás a legjobb szó a németek zsidókkal szemben tanúsított magatartására. Mint már említettem, létezik a baloldali fiatalok viszonylag szûk köre, mely minden alkalmat megragad, hogy kifejezze szolidaritását akár a német zsidókkal, akár Izraellel. Rendszeresen megjelenõ lapjaikban (Junge Welt, Bahamas, Konkret – kiadóként is), számtalan könyvkiadványukban (’ca ira’ kiadó) – filoszemitaként – küzdenek az antiszemitizmus ellen.

A társadalom széles rétegei azonban inkább elhárítani próbálják maguktól a folyamatos emlékezésre irányuló felszólításokat. Legtöbbjükben óriási feszültség halmozódik fel, bár a német demokrácia eljutott már odáig, – ellentétben Magyarországgal – hogy értelmiségi körökben nem veszik komolyan azokat, akik antiszemita megjegyzéseket tesznek. Ugyanakkor – mint Walser – sokan inkább „elfordítanák tekintetüket”, ha a holocaustról esik szó. A jelenséggel ma még annál is nehezebb megbirkózni, mivel a város keleti részében viszonylag új jelenségnek számít, mint ahogy a kommunizmus idején Magyarországon sem lehetett nyílt antiszemitizmussal találkozni. 1990 körül, ráadásul már csak alig pár száz fõnyi zsidóság élt Berlinben. A hitközség épp csak vegetált már, amikor hatalmas hullámokban megérkeztek a Szovjetunióból, illetve az utódállamokból a zsidó bevándorlók. Lényegében a német zsidók is inkább csak általuk kerültek a figyelem középpontjába. Közvetve tehát az újonnan érkezõk – noha a többségük nem volt vallásos, vagy ha mégis szinte kizárólag az ortodox irány képviselõje – virágoztatták föl mind a hitéletet, mind pedig a kulturális életet. Ma már van jiddis színház a Hackesche Höfe-n, zsidó színház a nyugat-berlini Wilmersdorfban, zsidó lányiskola, jesiva, talmud-tóra iskola, zsidó népfõiskola, ahol nem csak jiddis és héber (gyorstalpaló) nyelvtanfolyamokra lehet beiratkozni, de ahol felolvasások, zsidó filmfesztiválok és számtalan más rendezvény, illetõleg egy hatalmas könyvtár rengeteg német, orosz és héber nyelvû újsággal is helyet kap, pékség, étterem, vegyeskereskedés. Amíg valamely létesítmény kulturális komfortérzetüket szolgálja ki, mint a könyvesbolt, az õsszel megnyílt zsidó múzeum, vagy akár a kóser kávéház, melyeknek mind legalább annyi nem zsidó, mint zsidó látogatója van, egyetértenek a város nem zsidó lakosai abban, hogy a zsidóság jelenléte érdekes színnel(!) gazdagítja a berlini életképet. Csak a holocaust, a zsidóság üldöztetése ne kerüljön szóba!

Figyelemreméltó jelenségnek számított, milyen hatalmas tömegeket vonzott már üresen is a Daniel Libeskind által tervezett épületben megnyílt zsidó múzeum. (Korábban errõl a Szombat 2001/9 számában írtam.) Hosszú elõkészületek után tavaly õsszel fogadta a tárlat az elsõ (néhány ezer) látogatót. Berlinnek már volt korábban zsidó múzeuma, az, egy héttel Hitler hatalomra kerülése után nyitotta meg kapuit, majd 1938-ban a birodalmi kristályéjszakán „zárták be”. Gyûjteményét a Gestapo kobozta el. Ezekbõl csak néhány darabot sikerült itt kiállítani. A kiállítás Libeskind extravagáns épületének alsó kereszttengelyében kezdõdik. A cikcakk alakú épületben kopár falakkal határolt, lõrésszerû ablakokon át érkezõ fénnyel megvilágított hosszú egyenes folyosók vezetnek gyakran üres terekhez – melyek a gondolkodást segítenék elõ. Az alsó szinten három tengely keresztezi egymást: a „számûzetés tengelye” a számûzetés kertjébe vezet, ahol 48 fa – Izrael alapításának évére, 1948-ra utalva – áll hatalmas betonhasábokban (oldalai olyan hosszúak voltak, mint a két kitárt karom) német földdel beszórva, a 49-et izraeli föld borítja, a „megsemmisítés tengelye” a holocaust-toronyba torkollik (a teljesen üres, három emelet magas betonfalakkal körülvett, fûtetlen, csak a keskeny ablakokon át beszûrõdõ fénnyel megvilágított toronyba hatalmas, nehéz vaskapun keresztül lépünk be) s erre az üres toronyra látunk a múzeum fölsõ szintjeinek összes ablakából) is, a harmadik tengely a Berlin Múzeumhoz, a tulajdonképpeni kiállításhoz vezet. Ezeken a folyosókon csak néhány vitrint lehet látni, többnyire személyes tárgyakkal – például Moses Mendelssohn szemüvegét, vagy Walter Benjamin pénztárcáját, Ludwig Simon vulkánfíber bõröndjét, porceláncsészéjét, családi fotókat. Amint belépünk azonban a kiállítás elsõ helyiségébe, az az érzésünk támad, mintha egy csengõ-bongó fákkal teleültetett, elvarázsolt kastélyba léptünk volna be. A bõségesen telepakolt helyiségekben zavartan toporgok, merre is induljak elõször, s hagyományos kiállításokhoz szokott tárlatlátogatóként elõször nem is mindig veszem észre, milyen játékos megoldásokat találtak ki számomra, hogyan akarnak engem is a ma oly divatos módszerekkel a kiállítás aktív közremûködõjévé tenni. Rögtön a belépéskor, a hatalmas bûnbeesés fájára lehet papíralmákat általam írott kívánságokkal felakasztani – az ötlet késõbb még egyszer elõkerül -, a fát azonban vitrinek veszik körül, melyek például régi tóratekercseket rejtenek, vagy az 1324-bõl származó erfurti bibliát.

A kiállítás eme kettõssége, a bõség és a sokféleség, mindvégig nyomon követhetõ. Figyelmünket egyszerre akarják számtalan dologgal lekötni - a legkülönfélébb módszerekkel. Mint már említettem, a hagyományosan vitrinbe helyezett leletektõl a legmodernebb számítógépes animációkig mindenféle technikát felhasználtak. Ismeretterjesztõ célból hol kis fiókos szekrénykébe rejtették a talmud-tóra kérdéseire adható helyes válaszokat, hol játékautomata gombjait nyomogatva, vagy képes kártyácskák lapjait forgatva kapjuk meg a megoldást. De megcsodálhatjuk a sok-sok festmény között Jakob Steinhardt: Próféta címû képét, Isaak Daniel Itzig portréjával ellátott csészealjat és csészét, a brit mila kellékeit és egymás alá helyezett három tévékészülékben párhuzamosan láthatunk részleteket a Jud Süss címû film három rendezésébõl két nyelven. A kiállítás végéhez közeledve kabarérészletek felvételeibe hallgathatunk bele, bõséges dokumentációt találhatunk Peter Weiss: A vizsgálat címû darabjáról, vagy a Fassbinder-vitáról. Szinte szédülten támolyog ki az ember a hihetetlen információmennyiség birtokában. A múzeum sajtóreferensét a múzeum megnyitásának körülményeirõl kérdeztem. -Mennyiben különbözik ennek a múzeumnak koncepciója az Oranienburger strasse-n állóétól?

– Az akkorit elõször is a hitközség tervezte, õk állták a költségeit is. Ezt a múzeumot a kormány által nyújtott támogatásból építettük és finanszírozzuk ma is. Az akkori múzeum inkább kulturális-mûvészeti múzeum volt, míg ez a mostani inkább a történeti oldaláról kívánja bemutatni a zsidóságot.

– Én úgy érzékeltem, a kiállítás körülbelül elsõ harmadában vehet részt a látogató történelmi sétán, aztán már a kulturális, vallási élet tárgyait szemlélheti meg, végül pedig még színházba is meginvitálják.

– A 2000 éves német-zsidó együttélést kívántuk zsidó szemmel bemutatni. Együttélésük már a rómaiak korában megkezdõdött s nagyon fontos volt számunkra, hogy ezt tudatosítsuk is a látogatóban. Sokan ugyanis azt hiszik, a zsidók csak a tizennyolcadik, tizenkilencedik században vándoroltak be valahonnan Lengyelországból meg Oroszországból. Fontosnak éreztük hát, hogy megmutassuk a kezdeteket is, hogy láthatóvá tegyük, mibõl is lett a német nemzet.

– Ennek tudhatók be a kissé didaktikus szellemben készített szemléltetõeszközök is?

– Igen. De van a kiállításnak egy harmadik tartópillére is: a nemzetiszocialista múlt, a soára való emlékezés. A földszinti tengelyrészben pedig azokat a tárgyakat helyeztük el, melyek bár nem kapcsolódnak szervesen a kiállítás vezérfonalához, az emlékezést, a holocausttal való szembenézést szolgálják.

– Vagyis akkor kezdettõl inkább a nem zsidó közönség számára tervezték a tárlatot?

– Nagyrészt. A látogatóink többsége nem zsidó.

– És aki ide betéved, szerették volna, ha rögtön mindent meg is tanul a zsidósággal kapcsolatban. Mind a kiállított tárgyak, mind a technikai megoldások tekintetében meglehetõsen eklektikusnak találtam a múzeumot.

– A különféle történelmi korszakokból különbözõ mértékben maradtak ránk tárgyak. A zsidók letelepedésérõl például alig õrzünk leleteket, ezt a korszakot ezért igen nehéz volt megjeleníteni. Még a középkorból sem állt rendelkezésünkre túl nagy választék. Elgondolkodtunk hát azon, miként is jeleníthetnénk meg ezeket a korszakokat. Ezért folyamodtunk a számítógépes animációkhoz, a fakszimiliákhoz, hang- és videojátékokhoz. Így keletkezett ez a nagyon sokszínû, változatos kiállítás, bár többen mondták már, hogy kicsit nehezen találják meg a vezérfonalat, ennek kijavításán azóta is dolgozunk.

– Ez állandó kiállítás, vagy találhatók benne idõszaki kiállítási egységek is?

– Alapvetõen állandó kiállítás, de nem abban az értelemben, hogy ez most már mindig így is marad. Folyamatosan dolgozunk rajta egyrészt a fent említett okból, másrészt, mert néhány kiállított tárgyat csak korlátozott ideig mutathatunk meg: a tóraleplek, textíliák nagyon érzékenyek. Tervezünk azonban egy állandóan változó részt is. Eddig egy idõszaki kiállítást nyitottunk meg: Lengyelország húszas éveit bemutató fotókiállítást. A hónap (május) végén nyílik meg a következõ, melyen kortárs mûvészet lesz látható. Robert Langau, egy amerikai mûvész készített rajzokat, festményeket azokról a fotókról, melyek 1938 után Sigmund Freud elhagyott lakásáról és rendelõjérõl fennmaradtak. Ezek a képek a német-zsidó történelemben bekövetkezett törést tematizálják és teszik láthatóvá.

Egy biztos: a hihetetlenül tömény kiállításon, ha egyszerûen csak végigsétálni akarunk is szükséges legalább három-négy óra.

Este bár a rykerstrassei zsinagógába akartam menni – ez Berlin legnagyobb zsinagógája – de mert megtudom, hogy a Pestalozzi strassen magyar kántor, Pásztor László énekel, végül is azt választom. (Azon a pénteken mégsem õt, hanem Isaak Sheffer csodás énekét halhatom.) Az 1400 személy befogadására alkalmas zsinagóga égetett tégla épületében liberális rítus szerint – orgonával és kórussal tartják az istentiszteletet. Hosszú ideig ennek a közösségnek volt fõkántora az ismert énekes Estrongo Nachama is. Berlinben egyébként mindenféle irányzatot képviselõ közösség megtalálható: a Joachimstaler strassen, a hitközség egyik központi épületétõl nem messze lévõ zsinagóga az ortodox irányt képviseli, az Oranienburger strassei reform zsinagógát, ahol a padsorokban együtt ülnek nõk és férfiak s a nõk még tórát is olvasnak, beszélgetõpartnereim mind kicsit fanyar szájízzel emlegették. A gyakori támadásoknak kitett fraenkeluferi zsinagóga pedig inkább a konzervatív irányt képviseli. Bár az 1200 hitközségi tagból csak egész kevesen mennek el péntek esténként a zsinagógába, nagy meglepetésemre becslésem szerint több mint száz ember gyûlt össze. Persze minden zsinagógát elég sok nem zsidó is látogat, gyakran egyszerûen csak a szép zene miatt. Feltûnt egyébként, mennyire azonosultak a német zsidók a szigorúbb német szokásrenddel, s mennyire fegyelmezetten ülnek a zsinagógában, - még az egészen kisgyerekek is - adott esetben pedig szinte mindenki együtt énekel a kántorral. Azon kívül itt is inkább orosz, mint német szót lehet hallani, az élénk orosz gyerekeket már messzirõl meg lehet ismerni. A szertartás rövid ideje alatt senki sem kíván – sem békés eszközökkel harcolva, sem harsány szózatokkal – a német-zsidó együttélés jelenéért és jövõjéért síkra szállni, a harag itt lecsendesedik, a politika kívül marad a kapun. Béke van.

Beköszönt a szombat.