Idõtlen idõk óta álmodtam egy saját lakásról. Álmom azonban csak az NDK összeomlásával valósulhatott meg. Miután 1990 nyarán barátommal, Misával együtt, mint a Szovjetunióból menekült zsidó nemzetiségû népi kisebbséget itt elismertek, kerülõ utakon Marzahn hatalmas menekültszállásán kötöttünk ki. Elsõ sorban vietnámiak, afrikaiak és orosz zsidók százait szállásolták itt el. Kettõnknek és egy murmanszki haverunknak, Andrejnek sikerült a földszinten egyszobás lakásokat kiharcolni.

A szállóban zajlott az élet: a vietnámiak vietnámiul latolgatták jövõbeli esélyeiket, akkoriban ugyanis még nem fedezték fel a cigarettakereskedést. Az afrikaiak egész nap kuszkuszt fõztek, este pedig orosz népdalokat énekeltek. Meglepõen jó nyelvérzékük volt, sokan Moszkvában jártak egyetemre. Az orosz zsidók felfedezték a hatos csomagolású, 4,99 márkás sört, autókat cseréltek egymás között és készülõdtek a hosszú marzahni télre.

Sokan a személyzetnek panaszkodtak, hogy szomszédjuk nem igazi zsidó, hogy szombaton disznóhúst eszik, meg hogy a háztömb körül szaladgál, amit rendes zsidó sohasem tenne. Így akartak megszabadulni szomszédjuktól és a kiutalt Stasi lakást egyedül használni. Szabályos állóháború zajlott. Akik késõn érkeztek, azoknak különösen nehéz dolguk volt. Akár négy családdal is meg kellett osztani lakásukat.

Mi, hárman mégsem éreztük magunkat különösebben elragadtatva a szállóban és mindenféle megoldás után kutattunk. Prenzlauer Berg afféle geheimtipként terjedt az akkori lakáskeresõk között, a fordulattal együtt járó varázs ott még nem tûnt el. A helybeliek csapatostól mentek nyugatra, lakásaik üresen maradtak, ráadásul még mindenfajta holmikat is hátrahagytak bennük. Ezzel egyidejûleg megérkezett azonban az ellenhullám is nyugatról, punkok, külföldiek, a Szent Szûz egyház hívei, gyanús alakok, mindenféle életmûvész. A lakásokat elfoglalták, az otthagyott játékvasutakat a szemétbe dobták, a tapétákat letépték, a falakat áttörték. A kommunális lakáskezelõség már képtelen volt követni az eseményeket. Mi, hárman, egyik lakásból a másikba rohantunk, az ablakokon néztünk ki. Andrej a Stargarder utcában lett egy kétszobás, vécével és zuhanyzóval ellátott lakás boldog tulajdonosa. Misa a Greifenhagener utcában talált üres lakást, amelyben bár sem vécé, sem zuhanyzó nem volt, otthagytak viszont egy RFT musikcentert két hatalmas boxszal, ami Misa érdeklõdésének egyébként is jobban megfelelt. Magam a Lychener utcába költöztem. Palast úr – az ajtón még ott volt a névtábla – nagyon siethetett. Szinte mindent itt hagyott: tiszta ágynemût, hõmérõt az ablakban, kis hûtõszekrényt, a konyhaasztalon még fogkrém is volt. Ha kicsit késõn is, de ezúttal szeretnék köszönetet mondani Palast úrnak. Különösen hálás vagyok a saját gyártású bojlerért, valódi technikai csoda.

Két hónap múlva véget ért a Prenzlauer Berg-i csoda. A kommunális házkezelõség felébredt kábulatából és kiutalta a lakások jelenlegi tulajdonosainak az esedékes lakbért. Szabályos bérleti szerzõdést kötöttünk. Életemben elõször beálltam egy kétszáz fõt számláló sorba, ahol csupa punk, freak, ál-õslakos és vad külföldi várakozott. A bérleti szerzõdés szerint 18,50 márkát kell fizetnem a lakásomért. Így teljesült az álmom: 25 négyzetméternyi saját élettérhez jutottam.

Szergej N.-t, az orosz szobrászt a berlini Mûvészeti Fõiskola egyik õszi kiállítás-megnyitóján ismertem meg. 35 éves, nyugodt, magabiztos, megbízható fiúnak tûnt. Mindketten örültünk a találkozásnak, hiszen mindig kellemes érzés külföldön hazánk fiával – ráadásul egy mûvésszel – találkozni. Szergej Csillogó szemmel magyarázta mûvét. Közben elmondta, hogy az utóbbi években már csak betonnal dolgozik, az annál könnyedebb anyagot megveti. Mûvének címe: "Anyaszív", valójában egy közepes méretû kagylóformát lehetett látni, közepén egy ponttal, melybõl sugarak futottak ki. Rögtön láttam, hogy Szergej nagyon tehetséges ember. Az anyaszív gigantikus méretû kérdõjelként állt az emberiség elõtt: Miért? Betonszív, a szenvedély anyaga, a szenvedés anyaga.

Teát ittunk és a mûvészetrõl beszélgettünk. Megkérdeztem Szergejt, milyen jelentést hordoz alkotása. Fejét ingatta és azt mondta: "Menjünk, igyunk inkább egy vodkát!" Késõbb aztán el is felejtettem a titokzatos kagylót. Eljött a tél, lehullott az elsõ hó. Szergej fölhívott és elmesélte: Kagylójával benevezett a nagy holocaust emlékversenyre. A szív az emberiség koncentrált, hatalmas fájdalmát szimbolizálja, betonba öntött kiáltás. Alkotását egész jól el tudtam képzelni holocaust emlékmûként. Így aztán találkoztunk, a hírt ugyanis mindenképpen meg kellett vitatni. A mûvészetrõl beszélgettünk, teát ittunk, majd áttértünk a vodkára.

Néhány héttel késõbb megtudtam, hogy mûvét elutasították, méghozzá azzal az indokkal, hogy holocaust emlékmûhöz az túl kicsi. Szergej azonban továbbra sem adta föl annak reményét, hogy megtalálja kagylójának a megfelelõ helyet. A tea mellett még egy ideig elgondolkodtam a kortárs mûvészeten, majd ezt a történetet is elfelejtettem.

Beköszöntött a tavasz, a napok egyre melegebbek lettek. Szergej Prágából kapott meghívást. A csecsen asszonyokra emlékezve, akiket 1968-ban a szovjet katonák Csehszlovákiába történt bevonulásukkor tömegével megerõszakoltak, szobrot állítanak föl, s erre az õ kagylóját választották ki. Szergej tõlem kért tanácsot, hogyan volna érdemesebb szállítani a kagylót: teherautón e vagy inkább vasúton. Összeültünk egy teára, a mûvészetrõl beszélgettünk s már úgy volt, hogy együtt megyünk Prágába. Végül semmi sem lett belõle. Két héttel késõbb lemondták az egészet: Anyagi okokból újra át kell gondolni a dolgot. Otthon egy ideig még belelapoztam a mûvészeti folyóiratokba, aztán abbahagytam, s újból a hétköznapoknak szenteltem a figyelmem.

Végre eljött a nyár. A fák, a rétek újra kizöldültek. Szergej jelentkezett és arra kért, segítsek a kagylót Hamburgba szállítani, ahol szobra az erotikus vásáron a vaginával való egyesülés iránti beteljesületlen vágyat fejezné ki. Hamburgban rengeteget szórakoztunk. Szergej mûalkotása körül állandóan férfiak sereglettek össze s a betont karmolászták. Egy középkorú nõ megállt a szobor elõtt, elvörösödött, majd bizonytalanul körülnézett. Néhány nap múlva, utánfutónkon a kagylóval visszajöttünk Berlinbe. Mindketten másnaposak voltunk, útjaink elváltak. Egy ideig még emlékeztem Hamburgra, majd azt is elfelejtettem.

Õsz lett, a napok hûvösebbé váltak, az utcák kiürültek. Céltalanul kószáltam a városban s egyszer csak Wedding egyik játszóterén kötöttem ki. A homokból hatalmas csiga emelkedett ki, melyen szinte csüngtek a gyerekek. A friss festés ellenére is könnyen felismertem az "Anyaszivet". Vannak dolgok, amelyeket soha nem felejtünk el. Csigaként a játszótéren valóban pompásan mutatott. Láthatóan a gyerekek is nagyon kedvelték. Szergej végre elégedett lehetett magával meg a világgal. Átszellemülten mentem hazafelé s közben dúdolni kezdtem.

A Thüringiai Irodalmi Társaság meghívására utaztam, életemben elõször, Weimarba, ahol a „Kelet-Európa a forradalom és ellenforradalom közti átmenetben” címmel megrendezett fesztiválon vettem részt. Két tucat más kelet-európai mûvésszel, lengyellel, orosszal, csehvel és ukránnal közösen. Már út közben kiderült, az átalakulás mindannyiunknál egészen másképp zajlott. Csoportunk ennek megfelelõen aztán egész indulatos közösséggé alakult. A minimális toleranciáról mindössze a meleg ukrán vodka gondoskodott.

A német kultúrfõváros úgy nézett ki, mint egy mikrosütõbõl frissen szervírozott tejszíntorta, vagy mint egy épp akkor megnyílt óriási kiállítás. A három nap alatt, annak ellenére, hogy árnyékban is legalább 37 fok volt, mindent megnéztünk, amit csak kínált nekünk a város: a buchenwaldi koncentrációs táborok frissen festett barakkjait és restaurált kályháit. Tíz márka belépõdíj fejében megtekinthettük Schiller és Goethe 21 darab poros koporsóját és házait. Aztán Hitler magán-mûgyûjteményét, a Nietzsche-archívumot, a méhmúzeumot, illetõleg a thüringiai vizsla évfordulójára rendezett kiállítást. Mindenhol hemzsgtek a turisták, minden kocsmában „Goethe-szobá”-t rendeztek be, minden WC-ben emléktábla lógott. Egyik kiállításról a másikra rohantunk s közben még mi magunk is felléptünk. Fennmaradó idõnkben a mûvészetrõl beszélgettünk. Annak a három orosznak, akiket megismertem, mindenek elõtt Anselm Kiefer tetszett, képei a Weimar Múzeumban a modern mûvészetet képviselték. Szerették volna megtudni, hol él jelenleg a mûvész és mivel foglalkozik. Errõl fogalmam sem volt, utoljára akkor hallottam felõle, amikor SS-egyenruhában portyázott a német vidéki városokban, és egyiket a másik után hódította meg. Persze mindig magával vonszolt egy fényképészt is. Képei viszont csak akkor lettek igazán drágák, amikor az amerikaiak is érdeklõdni kezdtek iránta. Rengeteg mûvét megvásárolták, például, amelynek a címe: „A hajnali napsugár a Führer asztalán” volt, meg hasonlókat.

A nõk és a sasok nekünk is tetszettek Hitler gyûjteményében. Ha lett volna elég pénzem, meg hely a lakásomban, én is egész jól el tudtam volna képzelni egy ilyen nõgyûjteményt a falon: egész alakos aktot, aktot mellképként, lányt virággal, lányt virág nélkül… A hatalom érzése: A világ összes lánya az enyém. A kiállítás egyébként meglehetõsen eklektikus volt. Orosz barátaim az egyik portré elõtt hosszasan álldogáltak: a képen egy vörös orrú, feldagadt szemû, öreg, alkalmi alkoholistát lehetett látni. Vajon mire gondolhatott a Führer, amikor kiakasztotta ezt az öreget? A sasokat, a nõket, a sportolókat, a tájképeket, a gyárakat még meg is lehet magyarázni: felfedezhetõ bennük a náci esztétika nyomai, vagy valami hasonló. De ez az öreg alkoholista? Talán jókedvûen épp a tengerparti sétányon korzózott, sütött a nap és minden a legnagyobb rendben volt. S akkor meglátta a szegény mûvészt, a szánalmas képet, és azt gondolta: „Ah, egye fene, megveszem ezt az öreget, adok egy esélyt ennek a gyereknek.” „Ó, ilyen már velem is történt”, mondja az egyik orosz mûvész. „Honnan veszed egyáltalán, hogy pénzt adott ezért a mázolmányért?”, válaszolta a másik, „szerintem egész biztosan ajándékba kapta az egyik pártbeli elvtárstól. Egyszer megjelent elõtte valamelyik és azt mondta: ’Adi, festegettem egy kicsit, te értesz valamennyire hozzá, mi a véleményed róla?’ Hitler megnézi az öreget. Véleményét azonban mégsem mondhatja egész nyíltan barátja szemébe: ’Ó, nagyon érdekes’, mondja, ’érezni benne az életet, meg ilyesmi, de azért van még mit tanulnod.’ A festõ persze azt hiszi, Hitler igazat mond és nagyon megörül: ’Óh, Adi, ha ennyire tetszik, neked adom. Akaszd fel a dolgozószobádban, meglátod, szerencsét hoz.’” Ekkor már a harmadik orosz is bekapcsolódott: „Épp így jártam én is Andrejevvel. Ha elmegy elõttünk, mint az õrült, mindig berohan a mûhelyembe, hogy megnézze, ott lóg e még a szaros installációja. A mûvészek olykor szinte rabszolgájukká teszik barátjukat.”

Visszasiettünk a Kiefer-kiállításra, hogy még negyedszerre is megnézzük az „Oroszlánfóka operációja” címû képet. Az oroszok veszekedni kezdtek: „Itt vannak a németek, ott meg az angolok!” „Nem, fordítva!” De egész jó volt Edvard Munch is. Nem sikerült viszont új zoknikat vennem Weimarban. Aztán vége lett a fesztiválnak.

A visszafelé úton, Merseburg elõtt megállt a Caspar David Friedrich elnevezésû mûvész-vonat. Megolvadt és leesett a felsõ vezeték. Kint 38 fok volt, az ablakból épp a Karl von Basedow klinikára láttunk rá. A légkondicionálás már nem mûködött. Az elsõ áldozatokat két betegágyon tíz perc után vitték a klinikára, ahol nem kis kárörömmel fogadták õket. Fél óra elteltével a büfé is kiürült. A német utasok hosszú sorokban álltak az egyetlen kártyás telefon elõtt, de mert a tarifa igencsak magas volt, kártyáik hamar lemerültek. Aztán nemsokára a telefon is felmondta a szolgálatot. A német vasút baleseti menedzsere izzadva, 50 márkás bonokat kezdett osztogatni. A közhangulat egy csapásra megváltozott. Az étkezõkocsit egy iskolai csoport szállta meg. Amikor a második betegszállítmányt is elvitték Karl von Basedow irányába, egyszerre csak vitatkozni kezdtek az utasok Az egyik kopasz teológus a pápa mellett állt ki. Egy idõsebb hölgy a kétségbeesett értelmiség pártjára állt. „Evangélikus vagyok”, mondta, „de úgy gondolom, hogy mindazok után, ami velünk, németekkel történt, alaposan újra kell gondolni az egész valláselméletet.” A kopasz továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a Vatikán álláspontját nem lehet emberi logikával megmagyarázni. A legradikálisabb álláspontot a fiatalok képviselték: „Szarunk az egészre!” Az étkezõkocsiban zajló talkshow-szerû vita talán nekik tetszett a leginkább. „Evangélikus-ateista vagyok”, állította magáról az egyik lány, „ráadásul épp a szüleimnek köszönhetem, hogy a templomban átalakultam.” „Én evangélikus-katolikus vagyok” állította a másik, „ezért mondom azt, házasság elõtt semmi szex!” „Na ne vágj már úgy fel”, akadékoskodott tizenöt éves barátja, „nem vagy te Teréza anya, vagy mi.” Menetrend szerint közlekedõ vonatban biztosan nem keletkezne efféle vita. „Csak akkor gondol az ember istenre, ha valami baja van”, magyarázta büszkén a teológus. Két óra múlva ismét volt áram és továbbmentünk. Magunk mögött hagytuk Weimart, istent meg valahol Merseburgnál.