– Mindenrõl beszélhetünk.

– Ez így van, de ez a betegség nem az elsõ ilyen elõnyöm. Egy másik versemben azt írom, hogy csak le kell dugnom az ujjamat a földbe, és fölfakad a szörnyûségek olajkútja. Szóval az az elõnyöm, hogy annyi rémséget halmozott fel bennem, meg körülöttem a világ, hogy az bõven elég nyersanyag volt arra, hogy megteljen az elvileg üres verssor. Így értettem én az elõnyt.

– Hát nézze, ebben is van valami, de nem egyértelmûen elõny. Emberként nem egyértelmû elõny, hogy ennyi minden rossz történik az emberrel. Mert ezek az elõnyeim abból adódnak, hogy már gyerekkorom óta, 6-7 éves korom óta folytonosan közelemben csapkodott a villám. De valahogy mintha akart volna velem valamit a sors, vagy Isten tudja kicsoda, mindig csak megperzselt, de nem ütött agyon. A háború, meg az ostrom nemcsak Budapestet hagyta romokban, hanem engem is. Ebbõl persze én az elején nem sokat tudtam. Én csak a képeket gyûjtöttem össze, nem gyûjthettem össze mást, mert nem volt más. Nem volt kapcsolat az egyes képek között, szóval úgy képzelje el a gyerekkoromat, meg Pest ostromát, meg az elsõ éveimet az új világban, amit az intézetben töltöttem, mint egy hosszúra nyúlt videó-klipet, ahol képek követik egymást. De nincsen igazából történet. Normális családban vannak történetek. A mi családunkban nem voltak történetek. A történet az lett volna, hogyha igazán békés család a mienk, ahol kiderül, hogy van nagymama, meg nagypapa. Ez általában így szokás, de nálunk erre nem kerülhetett sor. Mire erre sor kerülhetett volna, apám meghalt, anyám egyedül nem tudott etetni, mert otthon nem volt mit ennünk, és akkor nagy szerencsénkre ’45 májusában én bekerültem a Sztehlo féle intézetbe.

Sztehló Gábor, az intézet vezetõje rengeteg gyereket mentett meg, és megkapta a Jad-Vasem emlékérmet. Én úgy kerültem oda, hogy az unokatestvérem ott tanított. Na most vissza a képekhez. Fölemlegették rólam, hogy nekem nagyon színes képi világom van. Szerintem ez részben abból ered, hogy a gyerekkor, ostrom, ostrom utáni idõk mind videóklipszerûen egymásra halmozott, de lényegében össze nem függõ és történetté nem alakuló képsorból álltak. Az egyik elsõ kép, amire emlékszem, annak még a dátumát is tudom, 1940. Szent István napja, hõség van, vadul süt a nap, és apám meg én fehér ruhában megyünk át a régi Nemzeti Színház, a fölrobbantott Nemzeti Színház, nem a háborúban felrobbantott, hanem a békeidõben fölrobbantott Nemzeti Színház felé a 6-os villamos sínjén. A következõ kép már kicsit késõbbi. Anyámmal meglátogatjuk apámat Pestlõrincen, l944-ben, egy munkaszolgálatos században. És megint nagyon süt a nap, nyár van, szögesdrót, a szögesdrót nagyon fénylik a mindent betöltõ fényességben, és mi nem tudunk beszélni apámmal, mert a keret azzal szórakozik, hogy azt a 100 embert, aki ott van ebben az átmeneti táborban, vagy mit tudom én, minek nevezték azt, futtatja körben egy fa körül egy poros udvaron. Száll a por, és a porfelhõben látom apám alakját elmosódva. Aztán egy idõ múlva nincs értelme tovább várakozni, hazamegyünk. De ebbõl is a kép maradt meg.

– Hát persze. Nem is a megaláztatásé, hanem valahogy ezt fel kellett volna dolgoznom. Meg kellett volna értenem, hogy mi történik. Mi az ami egy családot így vág ketté. Mi valaha együtt voltunk. Késõbb tudtam meg, hogy apám és anyám házassága lázadás volt. Az apám lázadása. Az apám zsidónak született, de áttért római katolikus hitre, hogy mikor, azt nem tudom. Valamikor még korán, fiatalságában.

– Ezt nem tudom, de õ nagyon komolyan vette az áttérést, elsõ emlékeim közé tartozik, hogy apám visz a Bazilikába, misére. Én ha valamilyen vallásos hagyományt kaptam a családban, az a római katolikus volt.

– A társadalmi konvenciók ellen, mert apám hivatalnok volt, elõször könyvelõ, aztán fõkönyvelõ, aztán valami igazgatóféle egy textilgyárban. És elvett egy proli lányt. Két évig nem beszélt az anyjával, mármint az apám a saját anyjával. Szembe került a családjával, a házasságuk botrány volt. Errõl persze én nem tudtam semmit, én csak azt tudtam, hogy õk nagyon is összetartoznak.

– Aztán késõbb lett, mert amikor én készültem megszületni, akkor a család megbocsátott, és az ünnepélyes békekötésnek én voltam az öntudatlan szerzõje, de a családi múlt, a fényképek, meg a hozzájuk tartozó történetek elsodródtak a háborúban. Mindenki azzal törõdött, hogy meg kéne érni a holnapi napot, és nem azzal, hogy ez a gyerek érti-e, hogy mi történik. Azt nem nagyon lehetett érteni, hogy mi az, ami kettévágta a családot, és engem odarak az anyám mellé, és az apámat meg elviszi tõlünk. Valamikor a ’90-es évek elején, amikor kitört a Csoórival kapcsolatos vita, a „Nappali Hold” címû írásáról, én is írtam valamit, de nem erre akarok kitérni, csak arra, hogy ezt az egész vitát összefoglalták késõbb, azt hiszem az Alföldben, hogy Orbán nem hajlandó választani zsidó apja és magyar anyja között. Ez a mondat tényszerûen tulajdonképpen igaz, de ugyanakkor ebbõl valami embertelen meg nem értés sugárzott. Aki ezt leírta, az nem érti az egésznek a lényegét, hogy mi történik az emberrel. Velem nem az történt, hogy egy félembernyi zsidó megsértõdött egy félembernyi magyarra vagy fordítva. Bennem egy egész ember sértõdött meg az emberiségre azért, hogy ilyen. Ezt persze csak késõbb tudtam meg, amikor össze kellett raknom a részleteket, és kiderült, hogy ez volt a túlélésnek az egyetlen módja.

– Hát mert megölte az apámat, akit nagyon szerettem. És számomra érthetetlen okból. Itt valami nagyon fontos különbséget kell tennem, és megint vissza kell térnem az életkoromra Más volt azoknak a helyzete, akik valamilyen egységes hagyományból jöttek. Akár keresztény, akár zsidó, akár valamiféle társadalmi meghatározottságból. Pontosan ez volt, amit én nem kaptam meg. Nem is kaphattam meg, mert, ha asszimiláns sorsról beszélünk, akkor nekem nemcsak az apám volt asszimiláns, aki kereszténnyé vált, vagy akart válni a maga zsidóságából, hanem anyám is, aki úrinõvé akart lenni, a proli sorsból kiemelkedni. Menet közben voltak mind a ketten, és még ott voltam én is, hárman lebegtünk így a világban. És nem volt mögöttünk semmi szilárd. Megtaláltam késõbb apám levelét, amit a munkaszolgálatból írt, abban ilyenek vannak, hogy a jó Isten majd vigyázni fog a mi kisfiúnkra.

– Nem ez volt az érdekes, hanem az, hogy egy olyan közegben hangzott el, amikor megszökhetett volna, de azért nem hagyta ott a századot, mert egy magyar katonatiszt nem hagyja cserben a bajtársait. Mondta ezt akkor, amikor...

– …Amikor nem volt magyar katonatiszt, mert lefokozták. Nem tudom azelõtt mi volt, nem volt valami komoly rangja, de hát azért mégis csak valami volt. De az az ország, meg az az állam semmibe vette õt, tehát ez egy marhaság volt.

– Apám nagyon komolyan vette az átváltozását, mint akkoriban nagyon sokan. Tényleg hitte azt, hogy ezzel a katolizálással maga mögött hagy mindent, és új életet kezd. Anyám is elmondta a maga mondatát ugyancsak ’44 nyarán. Elment a Bazilika plébánosához – nem tudom, hogy ki volt akkor – , csak a jelenetre emlékszem, meg egy mondatra. A jelenet olyan volt, mintha egy Fellini filmben láttam volna, mert szemben álltam a két óriási ablakkal, a szemem magasságában egy asztal lapja, amin csipketerítõ volt, és az asztal mögött állt egy nagy fekete reverenda, akinek nem láttam az arcát, mert hátulról kapta a fényt, és az anyám a következõ lehetetlen mondatot mondta: „A Krisztus szerelmére segítsen rajtunk a tisztelendõ úr, tekintse ezt az ártatlan gyereket!” vagy valami ilyesmit. Soha nem szokott így beszélni, és a pap nem tudom, mit mondott, arra nem emlékszem. Arra viszont emlékszem, hogy azt fölfogtam akkor is, már gyerek ésszel, hogy azt mondja, hogy õ nem tud mit tenni. Tehát, hogy nincs segítség.

– Csodát. Mindenki azt várta. Nem is értem pontosan, hogy én hogy kerültem arra az oldalra, ahova kerültem, mert a zsidótörvények szerint, akinek két nagyszülõje zsidó volt, az zsidónak számított. De valahogy attól, hogy én az anyám fia voltam, akinek családjában mindenki római katolikus vagy keresztény volt – azt hiszem az volt mindenki – , attól én 1%-kal vagy 5%-kal inkább számítottam kereszténynek, mint zsidónak, ami megint egy õrület, mert az apám fia is voltam.

– Nem tudom. Ezt sem tudom. Nem hiszem, mert hivatalosan voltam ott, és a házunkban mindenféle hivatal megfordult. Szemben a folyosón a Gestapo volt. Ott lakott egy nyomozó.

– Nem, de õt mégis utolérte ez a dolog, engem meg nem. Most ezt józan ésszel nem lehet érteni, nem lehet földolgozni.

– Nem, nem, nem tudtam.

– Hát, amikor ezt el lehetett mondani nekem.

– Nem. Hogy mondjam? Ez nagyon fura dolog, ez a háborús gyerek. Két életkora van, ezt leírtam valahol. Van a saját életkora, olyan, mint a többi normális gyerek, szeret játszani, vagy szeretne játszani, és van egy bölcs öregemberé, aki mindent tud, és mindent ért, aki tudja, hogy nem szabad elmondani azt, hogy a gyerekágyban az anyám bundájával letakarva a nagy Standard rádió van, amin éjszaka Londont hallgatjuk.

Na most ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy engem késõbb sok szemrehányás ért olyanoktól, akik öntudatosan vallották magukat zsidónak. Hogy én meg akarok szabadulni ettõl a ballaszttól, és azért nem nézek szembe vele. Nekem nem volt mivel szembenéznem. Sokan írtak errõl, és azt kellett látnom, hogy akik nálam néhány évvel idõsebben, vagy néhány évvel fiatalabban kerültek hasonló vagy némiképp hasonló helyzetbe, azoknak egészen más élményük volt. A nálam idõsebbek egy valóságos történetet éltek át. Ami lehet, hogy rémes volt, de elmesélhetõ történet volt, ott volt ok és okozati összefüggés. Õk tudták, mit jelent az, hogy zsidó. Kertész Imre tudta, bár arról szól a könyve, hogy õ nem mint zsidó ment Auschwitzba, õt vitték, mint zsidót, oda, és õ kapta ezt a sorstalan sorsot, és ezzel nem lehet mit kezdeni. De ennek azért mégis volt körvonala, én viszont nem kaptam ebbõl a kulturális hagyományból semmit, amihez nekem viszonyom lehetett volna.

– Megmondták, ezt én tudtam, de belül mélyen nem értettem. Hogy ha õ az, akkor én miért nem vagyok az. És akkor egyáltalán kik vagyunk mi? És ez késõbb... szóval csak késõbb tisztázódott, hogy nekem nincs más lehetõségem, mint azokból a törmelékekbõl, amit azok az évek itt hagytak, cserepenként megpróbáljam összerakni magamat. Erre egy lehetõségem volt, az a nyelv, amit beszéltem, az pedig a magyar volt.

– Azon az alapon, hogy az apám. A sorsot én soha nem tagadtam meg, nem is akartam soha megtagadni.

– Sok évbe tellett, amíg erre a következtetésre eljutottam. Én elõször csak a – mondhatnám – színes részleteket érzékeltem. Meg a hallható részleteket, hogy a bombák fütyülnek, mielõtt robbannak. Hogy milyen szépen ég mellettünk az olasz bank épülete.

– Ezt félig ironikusan mondom, de hát szépen égett.

Hogy mondjam, szóval a háborúnak nem drukkoltam, annak ellene voltam, amennyire egy nyolcéves gyerektõl ez telik. De hát minden meghasadt és összezavarodott bennem.