Adva van a kelet-európai zsidóság.

Nevezzük õket – a köznyelvet követve – neológ-nak, jobb szót hirtelen nem találva a vallását még felületesen sem ismerõ, ám több-kevesebb öntudattal bíró, rabbival életében elõször a temetõben találkozó hitsorsost.

A zsidóság mellett adva van a rabbi. A misnai kor óta, azaz két évezrede, viseli a neve elõtt a kis szócskát: RÁV, RABBI. Jelentése: tanítóm.

A Talmud szerint (Ros Hásáná 25b, illetve Rási Mózes V. 19/17-hez) a hitéhez hû zsidónak el kell fogadnia saját nemzedéke vezetõit (feltéve, ha nincs semmi kizáró ok ellene).

Vannak jobb rabbik, és rosszabb rabbik. Bölcsebbek és egyszerûbbek, amiképpen vannak jobb és kevésbé jó orvosok; meg jobb és kevésbé jó kovácsok is. Lehetõség van NEM elmenni hozzá. Lehetõség van önkezûleg esketni, önkezûleg mûteni és patkolni is. Fájdalmunkra (és realitásunkra) a zsidó históriában nem csak Mózesek, rabbi Akivák és Majmonidészek éltek. Voltak földrajzi helyek és történelmi korszakok, ahol, és amikor gyengébb anyagból kellett dolgozni gyengébb mestereknek, gyengébb körülmények között.

Ám, aki arra adta a fejét, hogy rabbinak tanul azokban a „veszélyesebb” években, ahelyett, hogy boltot nyitott volna, mint annyi zsidó testvére, az valószínû azért tette, mert a zsidóság és a hagyományok hivatalos õrzõje szeretett vagy akart lenni.

Történetünk szomorú. A zsidó embernek (nevezzük A-nak) meghalt az édesanyja. Történelmi család. Már csak õk viselik ezt a nevet. Az elhunyt édesanya szülei még Konstantinápolyban kötöttek házasságot, és az elsõ gyermek is ott születik meg. Ám Atatürk hatalom-átvételekor menekülniük kellett. Mintegy nyolcvan család vándorolt ki akkor Törökországból, közülük többen zsidók.

A gyászoló családot a Chevra Kadisa, igazította el amelynek e kelet-európai városban központjáról, hál I-tennek egyre kevesebb panaszt lehet hallani, legfeljebb azt, hogy mindig ugyanazt a sírkövest és virágost ajánlják, ám ezt a kettõt nagyon kedvesen és készségesen. Onnan helybõl lehet õket felhívni, ezzel is idõt, pénzt és feszültséget takarítva meg a gyászoló családnak.

Szóval, a családot a Chevra eligazította egy rabbihoz. (A rabbit nevezzük a munkaköre miatt R-nek.)

R. annak rendje és módja szerint, a temetés elõtt pár nappal elbeszélgetett a gyászoló családdal, és elmondta nekik a gyász õsi törvényeit. A. szomorúan érdeklõdve hallgatta végig ezeket a törvényeket. Talán a család múltja, talán az elmélyülés a tradíciókban, de lehet, hogy csak a mélyrõl jövõ érzelmek egyszerû parancsa után úgy döntött, hogy szeretne káddis-t mondani édesanyja temetésén. Eddig még soha nem mondott káddist.

Gyors számolás után kiderült, hogy a családban négy férfi van. Rajtuk kívül a rabbi, és a kántor, az hat. R. értelemszerûen felajánlotta, hogy keresni fog még négy embert, akik hiányoznak a minjenhez, és elhozza õket a temetõbe, hogy a sírnál ott legyen a tíz férfi.

A temetõben dolgozó néhány zsidó férfi, akik a rituális dolgokban segítenek, bármely rabbi kérésére örömmel mûködnek közre, hiszen az egyik legnagyobb micvérõl van szó.

A másik két embert R. a saját zsinagógájából hozta. (Hál I-tennek minden nap van ima ott, így meg tudott kérni két embert, akiket kivitt a temetõbe, majd visszahozott. Pár nappal korábban ugyanez a történet zajlott le, akkor nyolc (!) ember hiányzott a minjenhez. Ám ez a közösség ezt is megoldotta.)

Eljött a szomorú nap.

Húsz perc van a kezdés pillanatáig. A. bejön a rabbiszobába. Mindent a hagyomány szerint szeretne tenni.

A zsidó hagyomány áldásmondást ír elõ a gyászban lévõ ember számára, mikor a ruháját, a gyász jeleként bevágják.

– Áldott az Igaz Bíró! – hangzik halkan A. szájából.

R. kisétál a családhoz.

– Fonetikus káddis megvan?

– Meg.

– A négy férfi?

– Sajnos az egyik férfi gyenge volt. Nincs itt. Nem tudott eljönni.

Kelet-európai zsidó életkép, hétköznap reggel 9. 45.

Negyed óra van egy zsidó embert keresni, aki kijönne a sírhoz is. Szinte lehetetlen…

Vasárnap még csak-csak összejönne, hiszen mindig van valaki a temetõben. Sajnos kevesen vagyunk. Ismerjük egymást, segítünk a másiknak. Ám a hétköznap, az más. De ezúttal szerencsénk van. Kint van a temetõ igazgatója, vagy felügyelõje, vagy fõnöke. (Nem tudjuk a pontos titulust, kint mindenki az utóbbi néven hívja, ezért nevezzük a munkaköre miatt F-nek). R., bízva abban, hogy F. mint egy templomkörzet elnöke, mint „gyakorló zsidó”, segíteni fog.

R. titokban mindig irigyelte azokat a zsidó embereket, akik „komoly” jihesz-szel bírnak, akik egy nagy múltú zsidó városból származtak el. Csernovic, Máramarossziget, Krakkó, és még sorolhatnánk. Ezek a nevek egy rabbi lelkében és szívében varázsigék, aminek hallatán a „szolgálattévõ angyalok”, kikhez minden péntek este imádkozunk, még az ég kapuit is kinyitják.

Aki ezekbõl a városokból származik, az olyan erõt hordoz önmagában, amit mi soha meg nem szerezhetünk. R. mindig fölnézett ezekre az emberekre, és a nagy cáddikok utódait látta bennük.

F. egy ilyen kisvárosból származott. Romantikus stílusban épült zsinagógája a közelmúltban volt százesztendõs. Már egy évszázada is több mint két és félezer zsidó lakott ott.

A vészkorszak elõtt már majd négyezer. A város lakosságának kis híján 20%-a. A felszabadulás után is hál I-tennek mintegy ezer ember tért vissza szülõhelyére.

R. pillanat alatt visszaemlékszik arra, amikor egy ilyen város zsidó temetõjének sírfeliratait dolgozta fel, és csak azért utazott a hosszabbik úton haza, hogy ebbe a városba beléphessen. Igaz, csak a vasútállomását látta, mégis boldog és büszke volt, hogy járt ott.

Ezekkel az érzelmekkel lépett oda F-hez, aki az elõtérben ült. R. megállt elõtte. F. nem mozdult, ott ült.

– Lenne egy kérésem Hozzád. Csak kilencen vagyunk...

– NEM MEGYEK KI!!! A rabbinak és a hozzátartozóknak a feladata, hogy megszervezzék a minjent! - vág R. szavába.

– De nem magamnak kérek. Egy fiú akar az édesanyja után imádkozni. Mi megszervez...

– NEM MEGYEK KI, nem érted!!?? Amikor felmegy az ember a család lakására a pénzért, addig jó, igaz? Szervezze meg a rabbi a minjent is!

– Pont most csinálom...

R-t rázza a hideg. A zsinagógájukban azért szervezték meg egy esztendeje a minjen-t minden reggelre és estére, hogy lehessen káddist mondani. Ez a mai napig is mûködik. R. és körzete ebben az esztendõben három családnál szervezett minjent a sivére, a temetés utáni hét napra, hogy a gyermek tudjon a hagyomány szerint imádkozni a szüleiért. A Chevra igazgatója, úgy egy esztendeje – ismerve R.-t – õt kérte meg, hogy segítsen neki egy ilyen esetben. És a tíz zsidó férfi minden reggel hét napon keresztül ott volt abban a lakásban.

És ezt a mondatot pont õ kapja meg...

– De meg volt beszélve, csak...

– Nem megyek sírhoz! – vág F. ismét a kérés közepébe.

R. rabbisan próbálkozik:

– Ez nagyon nagy micve! Mindjárt Elul hónap van, még egy hónap újévig.

– Van nekem elég micvém. Majd ha neked lesz ennyi, akkor beszélj!

Indulatok a maximumon.

Sóhajtás.

Vége.

„Nekem soha sem lesz annyi, hogy elég legyen...” gondolta R.

– A minjen és a káddis e pillanatban fontosabb mindennél. Gyors telefon egy kollégának. Fejszámolás: ha abban a pillanatban elindul, akkor kb. 10. 20-ra kiér a sírhoz, és az elég, úgyis ott kell a káddist elmondani.

A mobil kicsöng. Semmi. Újrahívás. Kétszer, háromszor, ötször. Semmi.

Telefon a lakásba, hátha lerakta valahova a mobilt, és nem hallja. Üzenetrögzítõ.

R. rábeszél, hátha...

9.50. körül vagyunk.

A kolléga felveszi a telefont. Nem kell magyarázni. Három perc múlva indul.

Sóhaj. Meglesz a minjen!

Ki a családhoz.

– Meglesz a minjen, ne tessenek aggódni!

R. még mindig ideges. Lassan nyugvó típus, éppen ezért sok haragossal. Vissza a rabbiszobába.

F. ott áll.

Vékony a folyosó.

A találkozás, az ütközés elkerülhetetlen.

R. kezdi. Nem tudja tovább magában tartani a keserûséget és a csalódást. Ömlik belõle a fájdalom:

– Találtam „valakit”, egy ZSIDÓT, aki jön segíteni. Találtam valakit, aki nem olyan gonosz, mint Te.

Ez erõs volt, de nincs megállás.

– Mert nem attól lesz valaki zsidó, hogy hol születik, hanem, mert tesz is érte, és a többi zsidóért is tesz valamit.

F. megkapaszkodott az ajtófélfába. Nem ezt várta. Ezt nem várta. Neki ilyet nem szoktak mondani.

Hirtelenjében csak azt kiáltotta:

– Te nem vagy zsidó! Tudod, mi vagy te??! – ekkor a földre köpött. – Ez vagy!!! – ordított – Takarodj innen!!! Takarodj innen!!!

R nem lepõdött meg. Látta már ezt a stílust. Igaz, akkor az utcai csõcseléktõl. Halkan válaszolt.

– Mindent megteszek, hogy Te se maradj itt.

– Takarodj innen!!! - válaszolt F.

R. igazából kicsit önmagát okolta az egészért, hiszen akkor kellett volna lépnie amikor négy hónapja, sorozatos tévedések után elcseréltek két elhunytat.

Négy hónapja történt… nehéz elmesélni.

Aznap az utolsó temetést végezte R. A család még utoljára el akart búcsúzni a nagyitól. Megdöbbenve látták, hogy egy idegen, jóval fiatalabb és testesebb nõ feküdt a koporsóban. Ráadásul boncolva volt, pedig a hozzátartozók külön kérték az orvosokat, hogy a 86 esztendõs nagymamát ne boncolják.

A temetõ dolgozói próbálták meggyõzni a családot, hogy a test megváltozik akár néhány nap alatt is. Sõt még a „cédulát” is a koporsóba tették.

Szinte már sikerült is lehengerelni õket. Ám R. nem akart kétségek között temetni. Megkérdezte a családot, volt-e valami különös ismertetõjele a nagyinak.

Elmondták: volt. Kivették a holttestet. A jel nem volt ott.

Telefonok a kórházba, orvosnak, fõorvosnak, hátha ott cserélték el. A válasz egyértelmû nem volt.

Úgyse vallanák be… mondták.

Eközben F. megfenyegette a kántort, „ha errõl beszélsz, garantálom, hogy soha ne legyen temetésed…”

R. megkérte F-t, hantolják ki az aznap temetetteket. Nagyon nehéz kérés volt. A végsõ nyugalom mindenkit megillet…

Esett az esõ. „Szerencséjük” volt…

Az elsõ kihantolásnál ott volt a törékeny nagymama.

Eltemették. Majd utána R. a másik asszonyt is eltemette a zsidó hagyományokat pontosan õrizve.

Mélyen õrzött titok. Mit kellett volna akkor tenni?

Nem, nem... Akkor az úgy volt jól. Akkor két órán keresztül próbálták közösen menteni a menthetõt. A megnyugvás, a lelkek megnyugvása, AKKOR mindennél fontosabb volt. AKKOR mindenki tette a kötelességét. F. is, R. is.

R. most is próbálta.

Egy perc a temetésig. R. ideges. Remeg a hangja. Nyugtatja mindenki. Gyors utasítás a kántornak: „Kérlek, lassan énekelj, messzirõl jön a tizedik!”

Elkezdõdik. A szertartás tizedik percében belép egy férfi a ravatalozóba. Láthatóan zsidó. A tizedik.

Halk sóhaj a rabbibeszéd közepén. Odaillõ. A sóhajok napja.

A sírhelyhez még a káddis elõtt odaérkezik a tizenegyedik is.

A. elkezdte az imát:

JISZGÁDÁL, VEJISZKÁDDÁS SÖMÉ RÁBBO... ámen

MAGASZTALTASSÉK ÉS SZENTELTESSÉK MEG AZ Õ HATALMAS NEVE... úgy legyen!