Békés korszakokban ez az idõszak eltörpül a gimnáziumi, egyetemi évekhez képest, de ennél az évfolyamnál fordítva van. Nekik idõ elõtt fel kellett nõniük, és nem maradt más emlékezésre érdemes a gyerekkorukból.

Történt, hogy a Svédországban élõ Tóbiás Éva az interneten keresgélt, és rábukkant egy volt osztálytársára. Majd mások is jelentkeztek a technika jóvoltából, és meg is született az elhatározás, „össze kéne jönni”. Voltak már négyen-öten, de ennek ellenére még vagy tizenöt év eltelt, amíg egy másik osztálytárs, a Budapesten élõ Sólyom (Schvarcz) Olga hozzá nem látott a szervezéshez.

Hosszú ideig tartó e-mail-levelezés, címkutatás, telefonálás után végre itt áll húsz boldog ember, hogy egy napra visszapergesse és megállítsa az idõt. Egyikük gondosan elõkészített kitûzõket osztogat, ami valljuk be, megkönnyíti a másodszori megismerkedést az iskola elõtt, majd a budai étteremben, ahol végre lehet mesélni. Örömöt, unokát, sikert. Bánat, betegség, halál, csak érintõlegesen, mintegy mellékesen kerül szóba. Senki nem akar ünneprontó lenni.

Mintha összebeszéltek volna, a rövid beszámolók megállnak a tízéves kornál, aztán óriási ugrással a felnõtt ember pályafutása és családja következik, napjainkig. Mintha 1944 és 1956 között nem történt volna semmi. Külsõ szemlélõ számára döbbenetes élmény. Egy szó sem esik arról, ki maradt egyedül gyerekként, ki hol bujkált, a szülõk, családtagok visszajöttek-e, hogyan sikerült talpra állni a holokauszt után. Hogyan szöktek el késõbb, akik elszöktek, és hogyan vészelték át a nehéz idõket azok, akik itt maradtak. Kinek milyen alkut, kompromisszumot kellett kötnie, vagy mi volt a bátorság ára. Hányszor, miként lehetett újrakezdeni, és az milyen áldozatokkal járt.

A Hollán Ernõ utcai volt diákok csak egyszerûen látni akarták egymást, és társaik emlékeiben régi, gyerekkori önmagukat. Mintha nem is telt volna el utolsó találkozásuk óta ötvennyolc év, mindenki egy kicsit a régi helyére, a régi hierarchiába került. „Az osztály legokosabbja”, „az osztály szépe”, a „legjobb tanuló”, ha el is felejtette, hogy az volt egykoron, most eszébe juttatták.

Tóbiás Éva vegyészmérnökként dolgozott, Svédországba második házassága révén költözött. Székely András is vegyészként kezdte, majd számítógépes szakember lett Kanadában, aztán Izraelbe költözött. „Az utóbbi tizenhárom évben már azt csinálom, amit mindig is akartam, írok. Könyveket, tanulmányokat, zsidó tárgyú, történelmi regényeket.”

Gábor Elli volt az elsõ az osztályból, aki elment Magyarországról. „Nem azért, mert elszaladtam, hanem mert cionista voltam és vagyok, és Izraelben akartunk élni.” Tanulmányait már Izraelben folytatta, ahol elismert kémikus, egyetemi tanár lett. „Az élet úgy elment mellettem, addig, míg hírtelen eszembe jutott, hogy még nincs családom, és 16 évvel ezelõtt örökbe fogadtam egy vörös gyereket.”

A magánéletrõl valamiféle szemérem folytán, némi öniróniával számolnak be a volt diákok. Egyikük, Fényes István, írói-humorista nevén Dán Dalmát, szintén Izraelben él. Azt mondja „a feleségét csak az unokák miatt vette el.” Õ volt iskolájáról szóló megemlékezéssel is készült, ami az Új Kelet elõzõ napi számában jelent meg. Fel is olvassa mûvét, és mondhatni, ennél hálásabb közönséget nem is választhatott volna hozzá.

Hány mondatba lehet belesûríteni egy egész életet? Forrai (Fleichmann) János adatokat sorol: „Van két lányom, két võm, négy unokám, lassan már ötven éve tartó házasságom. Csináltam sok mindent az életben. Voltam építésztechnikus, tanár, újságíró.”

Marianna Birnbaum (László Daisy) 1956 óta Los Angelesben él, dióhéjban mesél, hogy harminchat évig ugyanazon az egyetemen oktatott összehasonlító humanizmust, és itt a CEU-n, a Közép-Európai Egyetemen is tanít.

Egyetemi professzor Popper Péter pszichológus is, aki most utólag elmeséli, hogy “halálosan szerelmes” volt László Daisybe, és “sokat szenvedett”. Nagy titokban bevallotta a dolgot egy nagybátyjának, aki a család elõtt elárulta. Ekkor a rabbi nagypapa, a következõt mondta a kisfiúnak: ”Ha te nem tudod magadba tartani a saját titkodat, mert elmeséled, akkor hogy várhatod el mástól, hogy az magában tartsa. Emlékezz erre sokáig.”

A Kanadában élõ Jelinek Gábor megjegyzi, hogy õ viszont az összes lányt imádta az osztályban. Egyébként negyvenkét évet dolgozott egy helyen, és azt mondja, minden reggel úgy ébredt, hogy „ma gyönyörû nap lesz.” Láng Zsuzsa szemészorvos “itt maradt”, ahogyan a találkozót szervezõ Sólyom Olga is. „Most vagyok a legelengedettebb koromban. Meg vagyok elégedve a sorsommal.” Gadó Pál is elégedett, mert sérült embereknek „Önálló Élet Központot” szervezett, és négy gyereke, tíz unokája van.

Valaki, bízva társaiban, arról is beszámol, hogy most már kereszténynek vallja magát, „Jézushívõ zsidó”. Sem ezzel a kérdéssel, sem a politikával, tapintatból itt most senki nem akar foglalkozni. Ahogyan sokuk magányosságával, özvegységével, gyerektelenségével sem. Inkább arról mesélnek, hogy ki mi szeretett volna lenni. Dénes Judit például zongorista és csillagász, de szerkesztõ lett és tanár. Kremsier Katalin, aki egy osztállyal lejjebb járt, zongorista lett, de „csak” tanár. Korányi Mária, Getrey Mária igen hamar dolgozni kényszerültek, csak késõbb tanulhattak.

„Nagyon boldog vagyok ettõl a kis cédulától. Olyan régen nem voltam Guttmann” - mondja Gergely Ágnes, aki „új” nevén lett magyar íróvá. Írt huszonnégy könyvet, fordított tízet, verseket, regényeket, és az egyetemen doktoranduszokkal foglalkozik. Gergely Ágnes kívülrõl fújja az osztálynévsort. Mintegy ötven nevet, amit gyerekként megjegyzett, és emlékszik rá ma is. A jelenlévõk kutatják a hiányzókat. Kirõl mit tudnak, ki hol él, és él-e egyáltalán. Leveleket, adogatnak körbe, megsárgult osztályképeket.

Egyikük próbálja megfejteni, vajon miért olyan különös ez a találkozás. Kicsit elfullad a hangja, mikor azt mondja: „Olyan ez, mintha visszakerültem volna a bölcsõbe.”

Büchler Judit is valami ilyesmit próbál szavakba önteni. „Hiányzik a boldog és gondtalan gyerekkor. 1944 meghatározója volt az életemnek. Apám nem jött vissza, anyám beteges volt, az iskolát abba kellett hagynom, családfenntartónak is kellett lennem.”

A Kanadában élõ Sonnenfeld Vera jogi egyetemet végzett itthon, majd 1956-ban kivándorolt. Torontóban ingatlanközvetítéssel foglalkozik.

„Rájöttem, hogy az elemi iskolai négy év, mindannyiunknak a legboldogabb korszaka volt. Amikor még gyerekként, békében éltünk, még megvolt a családunk. Utána elvették tõlünk. Talán ezért volt annyira fontos nekem, hogy eljöjjek. Nagyon féltem, de olyan kellemesen vagyok meglepve. Nem változtatok sokat – tényleg.”