Egyetlen szovjet utódállam sem folytat antiszemita politikát, noha többen (Észtország, Lettország, Közép-Ázsiai köztársaságok) diszkriminálják a nem õshonos (elsõsorban orosz ajkú) kisebbségeket. A legtöbb utódállam erkölcsi és szerény anyagi támogatásban is részesíti a zsidó kultúrát és önszervezõdést. Magában az orosz kormányban is magas volt a kulcspozíciókat betöltõ zsidók aránya – egészen az 1998 augusztusában bekövetkezett politikai földcsuszamlásig. Véletlenül vagy sem – Vlagyimir Putyin kormányában egyetlen kiemelt pozícióban lévõ zsidó sem található. Viszont legkeményebb bírálói nem rivális politikusok voltak, hanem két zsidó nagytõkés („oligarcha”, ahogy a mai orosz közbeszéd nevezi): Vlagyimir Guszinszkij és Borisz Berezovszkij, akiknek politikai és gazdasági hatalma mára leáldozott. Természetesen az antiszemitizmus nem tûnt el, és alkalmanként drámai erõvel jelenik meg a politikai téren.

1990 és 1999 között több kiemelkedõ befolyású zsidó is tevékenykedett a gazdaságban, elsõsorban a bankszektorban. Amikor Putyin hadat üzent az „oligarcháknak” – állítólag a korrupció letörése és a piac átláthatóbbá tétele érdekében – legtöbbjük csillaga leáldozott.

A fent leírt jelenséghez nem árt némi magyarázat. A centralizált szovjet gazdaságban, ahol a fogyasztói szektort elsorvasztották, az emberek csak különféle közvetítõk és „ügyeskedõk” segítségével juthattak hozzá a szükséges javakhoz. Amikor a magángazdaság legálissá vált, az ügyeskedõk, akiket addig a társadalom aljaként kezeltek, hirtelen az élvonalba kerültek, iparbárók, bankvezérek lettek belõlük. A szovjet korszakban a jó képességekkel megáldott oroszok elõtt számos más pálya nyílt, ami a zsidók elõtt zárva maradt, utóbbiak kénytelenek voltak a mások által megvetett tevékenységekbe kezdeni. Ezek aztán hirtelen nagyon is irigylésre méltóak lettek, amit megnyíltak a piaci társadalom kapui. Az oligarchák azonban túl messzire mentek, és Borisz Jelcin személyéhez kötötték magukat. Így mikor Jelcin ment, nekik is menniük kellett.

1989 és 2000 között – nem zsidó hozzátartozóikkal együtt – mintegy 1.220 ezer zsidó emigrált a FÁK államaiból Izraelbe és Amerikába (továbbá Kanadába, Németországba és máshová). Ha azt feltételezzük, hogy a nem zsidók a fenti szám 30 százalékát teszik ki, akkor 850 ezerben határozhatjuk meg a kivándorló zsidók számát. Az emigráció méreteit még jobban szemlélteti, ha tudjuk, hogy ez a szám az 1989-es népszámlálás során magukat zsidóknak vallóknak több mint a fele.

Az összes 1989 utáni kivándorló mintegy 70 százaléka (900 ezer fõ) választotta új hazájául Izraelt, ahol csatlakoztak az 1971 és 1989 között alijázottak 170 ezer fõs csoportjához. Így ma az orosz ajkú bevándorlók alkotják Izrael zsidó lakosságán belül a legnagyobb „etnikai csoportot”. Mintegy 337 ezer ex-szovjet zsidó vándorolt az Egyesült Államokba – ez nagyobb, mint a brit zsidóság összlétszáma. 137 ezren mentek Németországba, és számuk ma is növekszik.

Paradox módon ez a hatalmas méretû kivándorlás egybeesett a zsidó élet akadálytalan kibontakozásával. Noha a fiatalok és (talán) az ambiciózusabbak és tehetségesebbek hagyták el aránytalanul nagy számban az országot, ma a FÁK országaiban 30 zsidó iskola mûködik (köztük számos izraeli tantervvel és izraeli tanárokkal), valamint 120 vasárnapi és kisegítõ iskola. Az iskolák legnagyobb része az aljára készít fel.

Jelenleg negyven helyi zsidó újság kapható a piacon, megjelenik továbbá néhány regionális és egy országos lap is. Minden városban (még ahol csak pár száz zsidó él is) mûködik legalább egy kulturális egyesület.

A jótékonysági szervezeteket – melyek ma behálózzák a FÁK országait – az amerikai Joint állította föl, de egyre többet tart fönn közülük a helyi önkéntesek vagy éppen szakemberek gárdája. A haszidok által fenntartott intézményrendszer gyorsan növekszik és egyes helyeken már a zsidó élet központjává vált, fõleg középkorúak és az idõs korosztály számára. Több mint száz haszid rabbi dolgozik abban a közösségben, melyben 400-500 ezerre tehetõ az idõsek száma. Közülük 200 ezer egyedül él, 50 ezren nem tudják elhagyni az otthonukat, hétezren pedig ágyhoz kötöttek. A haszidok munkáját mintegy hétezer önkéntes segíti. A szociális munka „növekvõ iparág”, mivel az otthon maradottak jelentõs része idõs vagy szegény.

A pozitív fejleményektõl elválaszthatatlanok a negatív jelenségek. Noha Oroszország és Ukrajna zsidósága, létszámát tekintve, a harmadik legnagyobb a világon, a közösség gyorsan zsugorodik a kivándorlás és a természetes fogyás következtében. Az utóbbi különösen szembetûnõ. A zsidók létszáma Oroszországban 1897-ben ötmillió volt; 1939-ben ugyanennyi; 1970-ben 2.4 millió; 1989-ben 1.445 millió. Ma, becslésem szerint, mindössze 600 ezer zsidó maradt Oroszországban és Ukrajnában.

A 800 ezer kivándorlón túl a népességcsökkenéshez hozzájárul a vegyesházasság, az alacsony születésszám és a magas halandóság. Az 1988-as évben, az akkori Szovjetunióban a zsidó nõk 48 százaléka, a férfiaknak pedig 58 százaléka lépett házasságra nem zsidóval. Ezen belül az orosz föderációban 70 illetve 60 százalék volt ugyanez az arány. 1996-ban Oroszországban a zsidó anyáknak 930 gyerekük született, ebbõl mindössze 289-nek volt zsidó az apja. A születések és halálozások aránya egy a tízhez, és ez az arány tovább romlik.

A szovjet korszakkal ellentétben ma teljes a vallásszabadság. Az érdeklõdés azonban – fõleg Oroszországban – igen csekély. A túlzó kifejezéssel „vallásos megújulásnak” nevezett jelenséget kívülrõl serkentik és pénzelik, fõként a Lubavicsi és a Karlin-Sztolin haszidok, valamint a reformzsidó mozgalom közremûködésével. A modern ortodox és a konzervatív ágazat sajátos módon nincs jelen. A beszámolók szerint hetvenöt reformzsidó közösség található a FÁK országaiban; többségük kicsi, és csak néhány rabbijuk van. Õk „bennszülöttek”, akik a reformzsidóság londoni fellegvárában, a Leo Baeck College-ban végezték tanulmányaikat. A haszidokkal ellentétben azonban – mondja egyikük – „nekünk nincsenek olyan embereink, akik hajlandók lennének elutazni olyan isten háta mögötti helyekre is, mint Szibéria.

A vallásos mozgalmak nagy iskolákat is fönntartanak, ám a gyerekek és szüleik túlnyomó többsége nem vallásos. Akik vallásossá válnak, azok túlnyomó többsége kivándorol.

A zsidók közötti megosztottságot ügyesen aknázza ki Putyin elnök. 1998 elõtt Vlagyimir Guszinszkij, az Oroszországi Zsidó Kongresszus elnöke birtokolta a Média Moszt holdingot, az utolsó független média konglomerátumot, melynek érdekeltségi körébe tartozott több országos napilap, egy tévéállomás és egy népszerû rádiócsatorna. Az orosz nyilvánosságban egyedül ezek ütöttek meg kritikus hangot Putyin elnökkel szemben. Guszinszkijt azonban 2000-ben csalás vádjával õrizetbe vették. A hatósági akció idején Putyin, valamint a fõ államügyész nem tartózkodott a városban, így kényelmesen moshatták kezeiket. Ám elõtte való napon Putyin a Kremlben fogadta a Zsidó Közösségek Szövetsége nevû szervezet képviselõit. A szervezetet a Chabad mozgalom irányítása alatt áll. A Guszinszkij õrizetbe vételét követõ napon a Szövetség bejelentette, hogy Oroszország fõrabbijának választották meg Berl Lazart, az országban mûködõ Chabad mozgalom fejét. A döntést nem befolyásolta, hogy ekkor már sok éve Adolf Sajevics volt a fõrabbi cím birtokosa. Õ ugyanis az Oroszországi Zsidó Kongresszus elnökségében foglalt helyet, melynek élén Guszinszkij állott. Ekképp tehát Putyin, a vele készségesen együttmûködõ Chabad mozgalom segítségével mutatta meg, hogy – noha Guszinszkijt nem kíméli – nem antiszemita és neki is megvannak a maga „udvari zsidói”.

Mikor 2002 májusában George W. Bush amerikai elnök Moszkvába látogatott, félórásra tervezett Kreml-beli látogatását nyolc percre rövidítette, miközben a Chabad fennhatóság alá tartozó Korál zsinagógában a vártnál fél órával hosszabb ideig tartózkodott. Pészach elõtt Putyin elnök másfél órát beszélgetett tizenöt, különbözõ városból érkezett lubavicsi rabbival. A beszélgetés során köszönetet mondott nekik azért, hogy „aktív részvételükkel elõsegítik Oroszország integrációját a nemzetközi gazdasági életbe”. Az érdekházasság nyilvánvaló, kétséges azonban, hogy a Chabadon kívüli zsidó szervezetek meggyengülése hasznára lesz-e az oroszországi zsidóság egészének.

1992-93-ban három orosz és öt ukrán városban végeztünk felmérést a zsidó lakosság körében. A mintába 3.300 zsidót vontunk be. A vizsgálatot 1997-98-ban ugyanekkora mintán megismételtük.

1. Táblázat: „Mi a legfontosabb feltétele annak, hogy valakit zsidónak tartsanak?

Oroszország Ukrajna

1992 1997 1992 1997

Legyen büszke a nemzetiségére 33.3 22.9 29.4 31.4

Védje a zsidó becsületet és 27.1 17.3 21.4 19.7

méltóságot

Ne rejtse el a zsidóságát 0.5 20.8 0.7 13.6

Emlékezzen a Holocaustra 7.3 15.1 15.5 21.5

Ismerje a zsidó történelmet 5.0 2.8 3.0 2.1

Válasszon zsidó házastársat 1.8 1.1 1.1 0.8

Ismerje a zsidó hagyományt 3.2 1.4 0.2 1.4

Segítsen a többi zsidónak 7.1 4.3 6.6 6.4

Kötõdjön Izraelhez 4.2 4.3 5.7 2.8

Higgyen Istenben 2.7 4.2 3.9 5.4

Ismerje a hagyomány alapjait 1.0 0.7 0.2 0.3

Metéltesse körül a fiát 0.2 0.1 0.2 0.1

Vezessen kóser háztartást 0.0 0.0 0.0 0.1

Tartsa meg a szombatot 0.0 0.3 0.3 0.4

Járjon zsinagógába 0.0 0.1 0.2 0.1

Ismerjen egy zsidó nyelvet 2.2 1.2 1.6 0.4

Azonosuljon a cionista célokkal 0.2 0.2 0.3 0.2

Adjon gyerekeinek zsidó nevelést 1.2 0.8 2.0 1.3

Nem tudja, nincs válasz 3.1 2.4 0.7 0.4

Amint a fentiekbõl látható a zsidóság mai oroszországi és ukrajnai felfogása szekuláris, a vallásnak nem sok szerep jut benne. Kevés válaszoló állította, hogy járatos a hagyományban, egyharmaduk pedig azt mondta, hogy semmit nem tud róla. Ez nem is meglepõ, ismervén a zsidó vallásgyakorlás lehetõségeit a Szovjetunióban. Az azonban már elgondolkoztató, hogy 1992 és 1997 között nem növekedett, holott a vallásos szervezetek ez idõ alatt igen aktívak voltak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kérdezettek hitetlenek, inkább azt, hogy vallástalanok. Számottevõ részük hisz Istenben, de ezt nem köti össze a zsidóság szokásaival, hittételeivel.

Oroszországban a kérdezettek közel fele, Ukrajnában valamivel több, mint a fele hisz Istenben vagy hajlik a hitre. Oroszországban csak egyharmaduk, Ukrajnában egynegyedük mondta, hogy egyáltalán nem hisz.

Következõ kérdésünk arra irányult, hogy megtudjuk, melyik vallást érzik magukhoz legközelebb állónak.

Oroszország Ukrajna

1992 1997 1992 1997

Egyiket sem 36.3 44.1 38.5 36.6 A Kereszténységet 13.2 13.7 10.7 15.5

Az Iszlámot 0.0 0.0 0.1 0.1

A Zsidóságot 33.2 26.7 37.6 32.4

Mást 4.4 5.4 0.0 2.9

Nem tudja, nem válaszol 13.0 10.2 9.6 12.6

Figyelemre méltó, hogy a kereszténységet mintegy harmad annyian választják, mint a zsidóságot.

Mint említettük, az oroszországi és ukrajnai zsidók minden kétkedés nélkül elfogadják a zsidóság szovjet eredetû, etnikai definícióját. Bizonytalanabbul viszonyulnak a zsidóság cionista, nemzet-alapú értelmezéséhez. (Lenin és Sztálin határozottan állították, hogy a zsidóság nem nemzet.) Ekképpen az uralkodó felfogás a zsidóságnak egyfajta szûkkeblû értelmezése. Az oroszországi kérdezettek sokkal közelebb állónak érzik a városukban élõ oroszokat, mint a grúziai vagy más kaukázusi zsidókat. Igen bizonytalanok abban, hogy egy csoportba tartoznak-e akár a belorusz vagy ukrajnai zsidókkal – holott az orosz zsidók felmenõi ezekrõl a területekrõl érkeztek. AZ ukrajnai kérdezettek körében a zsidó közösségi érzés erõsebb.

A kérdezettek számára zsidóság biológiai kapcsolatot jelent, melyet származásukkal örökölnek – mindegy, hogy melyik szülõtõl. A zsidó vallásjog szerinti betérés ezért számukra nem jelent feltétlenül belépést a zsidó közösségbe is – ellentétben a mindenhol másutt érvényesnek tartott zsidó hagyománnyal.

A zsidóság érzésen alapul. Ahogy számos válaszoló mondotta: „A zsidó nép (narod) részének érzem magam.” „Bensõséges kötõdést érzek a zsidók iránt, úgy érzem, egy család vagyunk.”

Számos nyugati országban a zsidósághoz való kötõdés – különféle szervezeteken, intézményeken keresztül vagy a filantrópia útján – nyilvánosan vállalható. Ezzel ellentétben a FÁK országaiban „a zsidóságot nem deklarálják a nyilvánosság elõtt”. „Az ünnepeket otthon, lakásukban ünneplik az emberek.” Mindez a szovjet idõszakra vezethetõ vissza, amikor szervezetek alapítása, zsidó jótékonyság vagy az ünnepek megtartása nyilvános helyen lehetetlen volt. Így ma egy „jó zsidótól” nem várják el, hogy gyûlésen vegyen részt, zsinagógába járjon, ünnepi vacsorán jelenjen meg, zsidó neve legyen, mezuzát tegyen ki az ajtófélfára, kipát viseljen vagy Dávid csillagot hordjon a nyakában.

A kérdezettek egy része számára a zsidóság bizonyos jellemvonások meglétét jelenti – noha nem ezek az identitás pillérei. Urbánus életmód, mûveltség, intellektus, „decens viselkedés”, családi összetartás a gyakran említett jellemvonások. Az egyik gyakori vélekedés szerint a zsidókat úgy szocializálták, hogy másoknál jobban tanuljanak, keményebben dolgozzanak, mert csak így gyõzhetik le az útjukban álló nehézségeket.

A szétesõ szovjet rendszertõl a zsidók – az én megfogalmazásom szerint – a „felszíni kultúrát” örökölték: érzéseket, emlékeket, közös – többnyire negatív – élményeket. Mindebbõl hiányzik a „mély kultúra”: a nyelv, a vallás, a hagyományok, szokások, ételek, zene, öltözékek, a közös lakónegyed. Vajon a „felszíni kultúra”, a „szimbolikus etnicitás” átörökíthetõ-e a következõ nemzedékre? Hogyan lehet ezt a vékony szövetet nemzedékeken át tovább nyújtani, anélkül, hogy elszakadna? Másképp fogalmazva: megmaradhat-e a zsidóság a zsidó hagyomány vagy egy szekuláris kultúra nélkül, ha csupán emlékekre és belsõ érzésekre épül? Korántsem akadémikus kérdés ez – noha a tudósok is érdeklõdnek iránta – hanem a poszt-szovjet zsidóság – és számos más zsidó közösség – túlélésének kulcskérdése.