A cionizmus lényege, hogy a zsidók „menjenek fel” Erec Jiszraelbe, azaz hogy Erec Jiszraelt zsidók telepítsék be. A cionisták mindig ostorozták a galuti zsidókat a rengeteg vegyes házasság miatt. „Küldjétek a gyerekeiteket hozzánk!” mondták. „Ha egyszer Izraelben vannak, itt garantáltan nem választanak maguknak nem-zsidó házastársat.” De a helyzet mára megfordult. A robbanásszerûen növekvõ arab lakosság és a hatalmas ex-szovjet bevándorló-hullám lassan, de biztosan elmossa a cionista álmokat.

Izrael Állam elsõ negyven évében a zsidó lakosság zöme halachikusan is zsidó volt. A vegyes házasságok száma éppen ezért elhanyagolható maradt. A rabbinikus bíróság keményen cionista kezekben volt, legyen akár a szefárdi Bencion Uziel, akár az askenázi Slomo Goren a fõrabbi. A cionista állami vezetés fõ célja az volt, hogy minél több zsidót csábítsanak Izraelbe. Megszületett a Visszatérési Törvény, amely szerint ha a bevándorolni kívánó személy négy nagyszülõje közül csak egy is zsidó, már automatikusan izraeli állampolgár, a gyerekeivel és az unokáival együtt. Ez volt az izraeli törvényalkotók „válasza” a nürnbergi törvényekre, amelyek szerint még a negyed zsidók is zsidónak számítanak.

Aztán jöttek a sorsfordító kilencvenes évek: a volt szovjet köztársaságokból érkezett egymillió bevándorló teljesen új feladat elé állította Izraelt. Most elõször fordult elõ, hogy nem-zsidók tömegeit kellett asszimilálni a zsidó társadalmon belül. Évrõl-évre több olyan izraeli állampolgár van, aki héberül beszél, a Cahalban (azaz az Izraeli Hadseregben) szolgál, több napos szabadságot kap Ros Hasanakor, ellenõrzi a gyereke házi feladatát a másnapi Biblia-órára – és nem zsidó. Nemcsak hogy nem az, hanem nem is igen érdekli az egész ügy.

Amikor az izraeli törvényalkotók megalkották a Visszatérési Törvényt, biztosan nem ez a jövõkép élt a fejükben. De a tény tény marad: Izrael olyan modern nyugati ország lett, amely vonzza a bevándorlókat, amelyek növekvõ tömege lassan kikezdi a nemzeti azonosság alapfogalmait. A probléma persze más európai nemzetállamokban is jelen van: Angliában sem ismeretlen az a kép, amikor az Oxfordban vagy Cambridge-ben végzett brit áruház-tulajdonosnak sötét a bõre és otthon, a Pakisztánból bevándorolt szüleivel urdu nyelven beszél. De Izraelben mégis más színezete van a dolognak, mert a nemzeti azonosság nem nyelvi, hanem vallási alapokon áll. Ellentétben az európai nemzetállamokkal, Izraelben az állam számos funkcióját (például anyakönyvvezetés) a Fõrabbinátus látja el.

A cionisták eredetileg úgy gondolták, hogy a vegyes házasság és az asszimiláció fogalmát végleg elfelejthetik, amint elhagyják a galutot. Eszükbe sem jutott, hogy a vegyes házasság és az asszimiláció követni fogja õket Cionba is. Izraelben nemcsak hogy 270.000 olyan új olé él, akik a volt Szovjetunióból érkeztek és halachikus értelemben nem zsidók, hanem 280.000 legális és illegális vendégmunkás is, akiknek eddig ötezer gyermeke született az országban. Ma, a 6 és fél milliós izraeli lakosságnak mindössze 72 százaléka zsidó halachikus értelemben. Ezen felül a nem arab lakosság körében 84.000 olyan nõ él házasságban (akár zsidóval, akár nem zsidóval), akiknek a gyerekei halachikus értelemben nem számítanak zsidónak, illetve ha megszületnek, nem fognak annak számítani.

A mindennapi életben a valós gond akkor kezdõdik, ha az izraeli társadalom egyik nem zsidó tagja – mondjuk a hadseregben, vagy a munkahelyén – beleszeret egy zsidóba, vagy fordítva. Idáig még rendben is lenne a dolog, csakhogy nem házasodhatnak össze, legalábbis az országban nem, hiszen mint mondtuk, az anyakönyvvezetés feladatát a Fõrabbinátus látja el és egy rabbi csak zsidókat adhat össze egymással, nem zsidókat soha.

Van egy másik, még fájdalmasabb gond is. Nem zsidókat nem lehet zsidó házastársuk, vagy zsidó gyerekük, sem zsidó bajtársaik mellé temetni. A legtöbb zsidó temetõben van ugyanis – szigorúan elválasztva a zsidó síroktól – egy külön részleg, ahová a nem zsidó izraelieket temetik. A szabály alól azért vannak kibúvók is: kivételt képeznek ugyanis a nem vallásos kibucok saját temetõi, továbbá az egyetlen állami gondozásban lévõ „világi” temetõ Beer-Sevában.

Ma a Fõrabbinátust nem a cionisták, hanem az ultra-ortodoxok tartják a kezükben. Emiatt a betérés nagyon nehéz: a felmérések szerint az izraeli nem zsidók egyharmada szívesen áttérne, de az ortodox életvitelhez – amihez jelenleg a Fõrabbinátus az áttérést köti – valahogy nem fûlik a foguk.

Sok nem-ortodox rabbi szerint a megoldást az jelentené, ha az áttérés feltételein lazítanának. A haifai rabbinikus bíróság vezetõje, Gedalja Axelrod szerint azonban a jelenlegi feltételek még túl enyhének is számítanak, hiszen elõfordulhat – és persze elõ is fordul –, hogy valaki csak addig buzgó ortodox, amíg meg nem kapja a hõn áhított papírt, utána sutba dobja a tefilint és vidáman autózik szombat délelõtt is. Axelrod rabbi szerint az ilyenektõl meg kellene vonni a zsidó „státust”.

A Visszatérési Törvényt egyre többen bírálják, fõleg a volt Szovjetunióból érkezõ zsidók körébõl. Egyesek azt állítják, hogy a nem zsidó aliját a kormány azért erõlteti, mert a kedvezõtlen demográfiai irányzatokat valamilyen módon ellensúlyozni kell – azaz egyszerûen túl sok ultraortodox zsidó és még több arab gyerek születik.

Egy másik bíráló, Juli Edelstein – jelenleg miniszter-helyettes – azt állítja, hogy a volt szovjet köztársaságokban gyakorlatilag már alig élnek zsidók és a Szohnut cinikus vezetõi, csak hogy kitöltsék a kvótákat, szándékosan nem zsidókat hozatnak át Izraelbe. Ezt szerinte olyan módon teszik, hogy járják a vidéket és betérnek minden faluba. Arra ösztönzik a falusiakat, hogy addig kutassanak a ládafiában, amíg nem találnak valamilyen bizonyítékot arra, hogy legalább egy nagyszülõjük zsidó volt.

Júliusban a Knesszet két ide vonatkozó javaslatot is tárgyalt. Az egyik javaslat szerint a Visszatérési Törvénybõl ki kellett volna venni az „unoka” záradékot. A másik javaslat szerint meg kellett volna engedni a polgári házasságot és a polgári válást. A honatyák mindkét javaslatot elutasították.

Levi és Natasa

A moszkvai Natasa (aki nem zsidó) 36 éves volt, amikor félzsidó férjével és a kislányával, Juliával alijázott. Asdodban telepedtek le, ahová 1990 óta 70.000 bevándorló érkezett a volt Szovjetunióból. (Közülük 15.000 nem zsidó.)

A házasság nemsokára tönkrement és Natasa elvált. Eltelt néhány év és megismerkedett egy rokonszenves izraeli férfival, Levivel. Házasságról persze szó sem lehetett, de élettársként együtt élhettek. Közben Juliát behívták a hadseregbe. Mikor leszerelt, kérvényezte a rabbinátusnál a betérést. A feltétel az volt, hogy az egész család – Julia, az anyja és az élettárs, Levi is – folytassanak ortodox életmódot. A három ember összeült és végül úgy döntöttek, hogy nem vállalják a dolgot. Julia tehát nem lett zsidó, azonban a probléma egyre súlyosabb, ugyanis már két éve jár egy izraeli fiúval. Ha össze akarnak házasodni, elutazhatnak Ciprusra – de hiába kötnek házasságot, ha gyerekük születik, az nem lesz zsidó.

Igor és Ljuba

A 34 éves Igor Mezensztov 1998-ban döntött úgy, hogy családjával végleg elhagyja a szülõföldjét, Oroszországot és Izraelben telepszik le. Nagy kockázatot vállalt: sem õ, sem Ljuba, a felesége nem zsidók. Egyedül Ljuba apja, Jakovlev volt zsidó, de az alijához ennyi is elég. A Visszatérési Törvény szerint ugyanis a Mezensztov-család teljes joggal alijázhatott és válhatott izraelivé annak ellenére, hogy otthon, Krasznodarban még semmi közük sem volt a zsidósághoz.

Megérkeztek a lodi repülõtérre és néhány nap múlva mindannyian megkapták az izraeli személyi igazolványt és a teljes bevándorlói csomagot, melynek értéke majdnem 50.000 sekel (10.000 dollár). Egyedül az idõs Jakovlev személyi igazolványába került a szó, hogy „Jehudi”, azaz zsidó, a többiekébe azt pecsételték be, hogy „Ruszi” – orosz. De a dolog sem Igort, sem Ljubát nem zavarta. Eszük ágában sem volt áttérni sem, általában mindenféle ideológia hidegen hagyta õket. Csak a jobb élet reményében jöttek el a kilátástalan Krasznodarból.

Hát ha valami, akkor a jobb élet eddig elkerülte õket. Igor, aki odahaza teherautósofõr volt, eleinte éjjeliõrként dolgozgatott, majd a rendõrségnél vállalt állást, mint konyhai kisegítõ. A minimum órabért kapja, 21 sekelt (kb. 1000 forint). Haifán bérel lakást az egyik lakótelepen. Nyár van, légkondicionálás persze nincs, a lakás forró, akár egy kályha. A csinos Ljuba munkanélküli, õ vigyáz a négy gyerekre. A gyerekeknek úgysincs hová menniük: a családnak autója nincs, az iskola államilag támogatott nyári tábora 350 sékel és Igor ezt nem engedheti meg magának.

A 9 éves Násztya (Anasztaszja) pergõ nyelvvel beszél héberül. Elmondja, hogy az osztályában sok a hozzá hasonló nem zsidó, de ez senkit sem érdekel. Nagyon szereti a zsidó ünnepeket, amelyekrõl az iskolában tanul és nyaggatja az anyját, hogy gyújtson gyertyát péntek este.

Nem elég, hogy Igor állandóan szemrehányást tesz magának és az apósának, hogy eljöttek Krasznodarból, ráadásul tavaly decemberben egy arab a közvetlen közelben bombát robbantott egy buszon, magával rántva a halálba 15 izraelit – fõleg idõs orosz bevándorlókat. Jövõre még egy csapás közeleg: a most 17 éves nagyfiút elviszik katonának. „Hová?” kérdezi magától Igor. „Itt a zsidók harcolnak az arabokkal, ehhez nekünk semmi közünk. Mit keresünk mi itt?”

Jigal és Hanna

Igor Klebanszkij Tbilisziben született. Igazi szovjet gyerekként nõtt fel. Bár tudott arról, hogy egyik nagypapája zsidó, de ez semmilyen irányban sem befolyásolta az életét. De Igor 1992-ben Bakuba költözött és ez mindent megváltoztatott. Ott ugyanis hallott arról, hogy az amerikai Joint helyi irodája judaizmus-tanfolyamot indít, és kíváncsiságból elment az elsõre. Végül aztán elvégezte a tanfolyamot és közben rájött arra, hogy õ bizony zsidó. Elvált grúz feleségétõl és elvette Hannát, a vallásos zsidó lányt. Kisgyerekük született, otthon pedig betartották a szombatot és kóser konyhát vezettek. Igor elutazott Moszkvába is, hogy a fõrabbinál kérvényezze az áttérést, de az eljárás túl hosszúra nyúlt és Igornak nem volt türelme kivárni a végét: a kis család 1999-ben alijázott. Netanján telepedtek le, ahová 1990 óta 56.000 bevándorló érkezett a volt Szovjetunióból. (Ezek fele olyan családból származik, amelyben legalább az egyik szülõ nem zsidó.)

Megérkezésük másnapján el kellett mennie a belügyminisztérium helyi irodájába regisztráltatnia magát. Kérte, hogy személyi igazolványába azt írják be, hogy „Jehudi”. De a tisztviselõ erre nem látott semmilyen bizonyítékot és az igazolványba bizony az került, hogy „Ruszi”. Igor Klebanszkij (Izraelben már Jigal Klebanszki) azonnal beiratkozott az orosz olék áttérési tanfolyamára, ahol közölték, hogy el kell járnia a helyi ortodox zsinagógába. De ott kellemetlenül érezte magát, ugyanis még nem lehetett beleszámítani a „minjanba”, sõt megkérdezték tõle: „Ata goj?” – „Te gój vagy?” Így az ortodoxokkal szakított és helyette egy reform-zsinagógába kezdett el járni, ahol szívesen fogadták. Mire a második gyereke megszületett, elérte, hogy a zsinagóga rabbija ajánlólevelet írjon a rabbinikus bíróságnak, miszerint a levél felmutatója rendszeres templomjáró hívõ.

A levelet elõször az áttérési tanfolyam vezetõjének mutatta meg, aki gratulált és egyúttal sajnálattal közölte, hogy a reform-rabbi levele nem jó. Az áttéréshez ortodox rabbi ajánlólevele kell. Ráadásul a tanfolyam vezetõje udvariasan, de határozottan megkérte Jigalt, hogy ne járjon el többé a tanfolyamra.

Jigal ettõl kezdve a Neeman-Bizottság vegyes (ortodox-reform-konzervatív) tanfolyamára járt és azt sikeresen el is végezte. Beadta a kérvényét a rabbinikus bíróságra, amire 500 sékeles (100 dolláros) okmánybélyeg dukált. Vizsgáznia kellett egy rabbi elõtt: el kellett magyaráznia, mi a teendõ Ros Hasana elõestéjén és el kellett mondania néhány áldást. A vizsga könnyû volt, de a legtrükkösebb kérdés csak a legvégén hangzott el: Hová jár a nagyobbik gyereke óvodába? A válasz – miszerint a WIZO világi óvodájába – nem elégítette ki a rabbit és felkérte Jigalt, hogy írassa át a gyereket egy ortodox óvodába.

Jigal megtette és néhány hónap múlva újból megjelent a bíróságon, ahol már nem egy, hanem három rabbi kérdéseire kellett válaszolnia. Minden simán ment – három órán keresztül – mindaddig, amíg az egyik rabbi meg nem kérdezte, hogy melyik zsinagógát látogatja. Jigal megmondta, mire a rabbik csóválni kezdték a fejüket. „Nem jó”, mondták. Ortodox „schul” kell. Hozzon onnan ajánlólevelet, addig nincs betérés.

Jigal megtette és két hónap múlva újból megjelent a bíróságon. A vizsga most csak másfél órát tartott és végül a rabbik zsidónak minõsítették Jigal Klebanszkit. Gratuláltak és egyúttal közölték, hogy az áttérést igazoló okiratot csak azután adják ki, ha Jigal körülmetélteti magát, majd megmerül a mikvében, és ismét elveszi Hannát feleségül, ezúttal „rendesen” – azaz ortodox szertartás szerint.

Timor

Timor Klemberg 21 éves, 1991-ben érkezett Izraelbe. Apja otthon Odesszában tornatanár volt, Izraelben szobafestõ lett. Anyja nem zsidó. Timor Ukrajnában zsidó volt, Izraelben azonban gój. Nincs is körülmetélve, ami – itt nem részletezendõ körülmények miatt – már többször okozott súlyos gondokat neki.

Timor, aki harcoló alakulatnál szolgálta le a 3 évét az izraeli hadseregben, száz százalékosan izraeli, a személyi igazolványa szerint azonban orosz. Ha valaki akár az iskolában, akár a hadsregben meglátta az igazolványa feliratát, rögtön három lépéssel hátrább lépett és még az izraeli lányok is óvatosabbá váltak. Nyílt titok, hogy a hadsreg elit alakulataiba általában nem vesznek be nem zsidókat. Ennek ellenére Timor több orosz barátjával együtt az elit Givati Ezrednél szolgált, megjárta Hebront és Gazát. Nagy fájdalmat okozott neki, hogy amikor egyik nem zsidó orosz bajtársa elesett, a temetõ sarkában kaparták el.

Timor nem szeretne ilyen sorsot magának. Buzgón látogatja a betérési tanfolyamot, hogy ne kelljen gyûjtögetnie a pénzt a ciprusi „kirándulásra”, ha egyszer meg szeretne nõsülni.