|
Kertész Imre zsidó írónak vallja magát, aki magyar nyelven ír. Könyvei az egyén sorsáról szólnak a totalitárius rendszerben.
— Ön az elsõ Holocaust-író, aki Irodalmi Nobel-díjat kapott. Primo Levi nem részesült irodalmi Nóbel-díjban, Elie Wiesel is „csak” Béke-Nobel díjat kapott. Kinek, vagy minek szól ez a Nobel-díj, a Holocaustnak, az írónak, vagy együtt mindennek?
— Remélem, hogy ez a díj nem csupán a tematikának szól. A Holocaust-témát tágabb értelemben használom, mivel a XX. századi diktatúrákról, a totalitárius rendszerekrõl írok. Meglehet ez is szerepet játszott abban, hogy én kaptam a díjat.
— Magyar író elõször kapott Nobel-díjat, de zsidó, illetve izraeli író már részesült ebben a nagyon rangos elismerésben. Vajon ezt a díjat most egy magyar, vagy egy zsidó író kapta?
— Egy zsidó kapta, aki magyar nyelven ír a Holocaustról, és a diktatúrákról.
— Tud-e a Holocaustról írni az is aki nem élte át?
— Nem lehetetlen, hiszen Tolsztoj is egy generációval késõbb írta meg a Háború és Békét, mint ahogy a napóleoni háború valójában lezajlott. Tehát egy jó író — ha egzisztenciálisan érintett — minden témához hozzáfér. A Holocaust traumája az európai kultúrán olyan mély sebet ejtett, amely egyszerûen begyógyíthatatlan, ezért szerintem a Holocaust még igen sokáig meg fog maradni irodalmi témaként is.
— Legelsõ, Sorstalanság címû regényében Ön kívülállóként, tárgyilagosan próbálja leírni a borzalmakat. Valóban lehetséges a kívülállás?
— Itt egyszerûen a regény technikájáról van szó. Arról, hogy nem utólagos ismereteink alapján írtam meg a regényt. Nem ezzel a tudattal ültem le a regényt megírni, hanem vissza akartam állítani az eredeti idõt, amikor még semmit sem tudtunk Auschwitz-ról. Amikor a gettóban várakoztunk arra, hogy mi fog történni velünk, hogy hova visznek bennünket. Én ezt az idõt próbáltam visszaállítani, hogy az olvasó ugyanabban az „élményben” részesüljön, amelyben a résztvevõk annak idején.
— Miért csak 1960-ban, 15 évvel a háború után kezdte el az elsõ könyvét írni?
— Nézze, nagyon sok idõ kell ahhoz, hogy egy ilyen téma lehiggadjon és olyan irodalmi anyaggá válhasson, hogy ne személyként, hanem íróként érintsen. Másrészt pedig meg kellett várnom azokat a késõbbi élményeket, amelyek auschwitz-i élményeimet érthetõvé tették. Én Auschwitz-ot igazán a magyar kommunista diktatúrában értettem meg. Hiszen Auschwitz-ban gyerek voltam még, és az, hogy hogyan bánik a diktatúra az emberekkel és, hogy az emberek hogyan viselkednek egy ilyen gépezetben, azt valójában csak a háború után, a sztálinizmus és az azt követõ fordulatok idején értettem meg.
— Van a diktatúrák között különbség?
— A totalitarizmus teljes diktatúra, amely egységes abban, hogy teljes egészében eltiporja az egyént és mindenfajta individuális megnyilatkozást. A diktatúrák abban is teljesen egységesek, hogy olyan helyzetekbe sodorják az embert, amelyet nem maga választ. A diktatúrában olyan extrém helyzetek állnak elõ, amelyben az ember kénytelen vagy tettes, vagy áldozat lenni. Ezt a helyzetet a diktatúra hozza létre és az emberek ebbe belesodródnak. Amikor pedig a diktatúra valamilyen okból felbomlik, például amikor Németország elveszítette a háborút, vagy a Szovjetunió összeomlott, akkor természetesen szembe kellene nézni mindazzal, amit a diktatúrában tettek. De ez sohasem történik meg, mert az ember nem úgy érzi, hogy õ maga cselekedett, hanem úgy, hogy mindezt vele cselekedtették meg. Végül tehát mindenki áldozatnak érzi magát. Én ezt az embertípust nevezem sorstalannak!
— Ön korábban azt nyilatkozta, hogy a zsidóságát kívülrõl kényszerítették Önre. Igaz, Ön sohasem tagadta, hogy zsidó, de ezt kényszerként élte meg?
— Ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy nincs meg bennem a legmélyebb zsidó szolidaritás. Ma többféle zsidó típus létezik: van az izraeli, aki egy nemzetnek a része, van az ortodox, aki a misztikus õsi vallással azonosul, majd létezik az a zsidó is, aki nem szívesen veszi tudomásul, hogy zsidó és nem is vallja magát zsidónak, és igyekszik eltûnni az európai vagy amerikai társadalmakban. És aztán van az a fajta zsidó, amelyet én képviselek, akit valójában Auschwitz ébresztett rá zsidóságára, s aki ezt a zsidó szolidaritást mindig is fenntartotta magában. De a zsidó kultúra és a héber nyelv ismerete híján, és azért is, mert Európában él, õ egy más fajta zsidó: az, aki szerintem valószínûleg a történelem során el fog tûnni.
— Ön az idén áprilisban, Jeruzsálemben részt vett a Holocaust-túlélõk konferenciáján és ezután írt egy erõsen Izraellel szimpatizáló cikket egy magyar irodalmi hetilapban. Ezt az írását azután ugyanitt élesen megbírálták, amiért pro-izraeli volt az álláspontja. Mi a véleménye a mai európai baloldali értelmiségrõl? Az Izrael-ellenes álláspont Ön szerint át van itatva antiszemitizmussal?
— A válaszom az, hogy létezik egy anti-izraeli álláspont, amely pozitív, és amely a pillanatnyi izraeli politikát bírálja, ez semmiképpen nem antiszemita. De van olyan bírálat is, amely az izraeli politikát bíráló hangnak álcázva új antiszemita álláspontot fogalmaz meg. Ezt tudomásul kell venni. A kettõt meg lehet különböztetni a tónus szerint, és aszerint is, hogy ki gyakorolja ezt a bírálatot.
— Az antiszemitizmus újjáéled a világon?
— Németországban azt tapasztalhattuk, (mivel én most részben Berlinben élek), hogy jobboldali populista hangvétellel próbálkoztak, amelyben benne foglaltatott egy bizonyos antiszemita felhangú Izrael-ellenes bírálat. És ez bizony itt megbukott, tehát ez a fajta populizmus itt nem nyert, hanem veszített szavazatokat. S ez egy nagyon biztató jel Németországban. De én azt hiszem, hogy Európában erõsödik az antiszemitizmus.
Ennek szerintem különbözõ pszichológiai okai vannak, mert kiderült, hogy a bevándorlási politikát Európában mindenütt rosszul csinálták. A nagy demokratikus pártok az európai országokban nem tették a választási hadjáratuk központjává a bevándorlás kérdését, hanem inkább kerülgették az ezzel kapcsolatos problémákat. Így aztán, miután kiderült, hogy nehéz a különbözõ kultúrájú népeknek együtt élni egymással, a jobboldali populisták kihasználták ezt a helyzetet és sajnos általános idegen-ellenességgel és bevándorlás-ellenességgel nyertek szavazatokat. Ez és a különféle nemzetközi politikai feszültségek okozzák azt, hogy „természetszerûen” ismét a zsidókat szedik elõ bûnbakként, mintha õk lennének mindennek az oka.
— Elégedett volt a Sorstalanság címû könyvének izraeli visszhangjával?
— Izraelben személyesen nagyon pozitív reakciókat hallottam és tapasztaltam. 1995-ben egy Tel Aviv-i iskolában tartottam felolvasást a könyvembõl, és a fiatalok részérõl igen nagy tetszéssel és érdeklõdéssel találkoztam. Továbbá Izraelben sok értelmiségivel is sikerült beszélnem, akik mind-mind szerették ezt a könyvet.
— Ezzel szemben Magyarországon nem ez volt a helyzet, nem volt ilyen kedvezõ a fogadtatás.
— Magyarországon ez a könyvem tíz esztendeig lappangott. 1975-ben jelent meg és 1985-ben jött ki a második kiadás, 1975 és 1985 között nem lehetett e könyvrõl hallani.
— Ön szerint mit jelent ma Magyarországon illetve Európában zsidónak lenni?
— Szerencsére nem jelenti ugyanazt, mint a harmincas években. De mindenesetre fenyegetettséget jelent. Ma zsidónak lenni annyit jelent, hogy az ember egy bizonyos kultúra, egy bizonyos érték hordozója, amelyet nem szabadna elfelejteni, akárhány zsidó igyekszik is kimászni a zsidó sors alól. Lényegében arról van szó, hogy annak ellenére, hogy a zsidó családokat annyi csapás érte, és az európai zsidó közösség nagy részét kiirtották, mégis az európai kultúrában ennek örök nyoma marad. Tehát ez nem csak zsidó kérdés, hanem európai kérdés. Szomorú, hogy Magyarországon mindez nincs eléggé feldolgozva, se zsidó részrõl, se nem-zsidó részrõl, de talán még sor kerül majd rá. És talán az én Nobel-díjam egy ici-picit ehhez hozzá tud járulni.
— Új könyve, amelynek, amint Ön mondta, Felszámolás lesz a címe, a Holocaust úgynevezett második generációjáról szól. Ez egy rendkívül érdekes és sokunkat érintõ probléma.
— A második generációnak a legnehezebb megküzdeni ezzel a kérdéssel, hiszen örökölte magát a problémát és valójában nemigen tudja, hogy mit kezdjen vele. Készülõ könyvemrõl most csak annyit mondok, hogy egy második generációs nõ a fõhõse, aki úgy dönt, hogy az emlékeket õrzõ, a Holocaust emlékét ápoló világ beteg és hallállal terhes, ezért az életbe kell menekülnie, ám végül mégis utóléri õt a zsidó sors.
|
