Paul Celan Halálfúgá-ját választva mottóul és motiváló struktúraként, Kertész Imre ebben a regényében a sziszifuszi gondolatkör zenei megfelelõjét fogalmazza meg. A zenei mûfajba ágyazottság egy újfajta alkotói magatartást sejtet a korábbi regényekben (Sorstalanság, A kudarc) megfogalmazottakhoz képest. Párhuzama a Halálfúgá-val ugyanakkor a regény (egyébként címében is jelzett) Auschwitz-, illetve zsidóság témára koncentrált jellegét mutatja.

A regény tartalma, éppen a „szólamok” sokfélesége és a téma állandó felbukkanása miatt, nehezen körvonalazható.

Egy válasszal indul: „Nem”, amelyrõl hamarosan kiderül, hogy ez a „tételszó”, amely köré szervezõdik a mû. Ezt a „Nem”-et egy középkorú férfi mondja egy magyarországi középhegység üdülõjében, ahová tulajdonképpen dolgozni vonul vissza, mivelhogy író és mûfordító. Ebben az üdülõben, ahol hozzá hasonló „entellektüelek” tartózkodnak, lakik dr. Obláth is, a filozófus, aki egy sétára invitálja a társaságra éppen nem igazán vágyakozó írót. Obláth doktor, a bölcselõ teszi fel neki ezen az erdei sétán azt a kérdést ó miközben saját családi állapotát is hosszasan ecseteli ó, hogy van-e gyereke. A „Nem” tehát erre a kérdésre hangzik el feleletül. Ebbõl a tagadószóból, és a háttérbõl, ahol ez a beszélgetés zajlik (bükkerdõ ó der Buchenwald) nõ ki a regény laza, asszociációs rendszere. Az Obláthnak felelõ „Nem” ugyanis pontosan az a „Nem”, amelyet az író a feleségének mond, amikor õ gyermeket szeretne. A Kaddis tehát egyfajta visszatekintés, a múltban történtek vallomásszerû felidézése, egyes szám elsõ személyben. Az Obláth doktorral folytatott beszélgetésre is voltaképpen visszaemlékezik az író, és ennek a beszélgetésnek az apropóján idézi fel aztán életének fontosabb eseményeit.

Ezen a „mindent bevilágító éjszakán” (32. o.), amikoris mindezen emlékét felidézi, leírja feleségével való megismerkedésének történetét is.

Egy társasági összejövetelen a résztvevõk arról beszélgetnek, hogy ki „hol volt”, azaz milyen börtönt, kényszermunka-, koncentrációs tábort stb. járt meg. Az íróra is rákerül a sor és õ Auschwitzot nevezi meg. Az „überolhatatlan” Auschwitz hallatán a társaság ó ki-ki valamely totális diktatúra áldozata ó Auschwitz létét kezdi taglalni. Az író, hogy a társaság számára értelmezze, meghatározza Auschwitz mibenlétét, elmesél egy történetet, amely vele esett meg az auschwitzi koncentrációs táborban. A „Tanító úrról” szóló példázattal jelenik meg tehát Auschwitz, és ez a történet ösztönzi az akkor még csak leendõ feleséget arra, hogy odamenjen az íróhoz, beszélgetést kezdeményezzen vele, reagáljon az elhangzott történetre.

A leendõ (ám az elbeszélés idejére már csak volt-) feleség maga is zsidó, auschwitzi túlélõk gyermeke. A zsidóságával kapcsolatos kétségeire egyedül az író ad megnyugtató, számára elfogadható választ, korábban megjelent kisregényében, derül ki az író visszaemlékezésébõl. Megismerkedésük tehát zsidóságuknak, – ad absurdum –: Auschwitznak köszönhetõ, és mint ilyen, „nemcsak hogy nem véletlenszerû, de egyenesen sorsszerû találkozás volt. Igen, nem sok idõ telt el, és máris a közös életünkrõl beszéltünk…” (115. o.).

A Kaddis-ban felidézõdik közös életük néhány epizódja. Ezzel egyidejûleg megelevenedik az a folyamat, ahogyan az író kezd mind jobban a felesége felügyelete alá kerülni az alkotásban, illetve ennek a következménye: hogy hogyan követ el mindent, hogy mégse veszítse el függetlenségét, alkotói szabadságát. A Kaddis tehát elválásuk folyamatát, történetét is dokumentálja. A gyermek elutasításában ó a feleségnek mondott „Nem” ó saját életéhez, a saját gyermekkorához való viszonyulása is megfogalmazódik. Gyermekkora, amely részben egy intézetnek a fojtogató légkörében telt, ahová szülei válása folytán került öt évre, és amely „valójában egyszerû elveken, a tekintély-, az autoritárius apaelven nyugodott” (166. o.), majd tíz éves korától az apai gyámkodás, amely a „paternális, melegszívû rémuralom” (176. o.) idõszaka volt az életében. Valamint: Auschwitz, amely „azon erények túlhajtása”, amelyre gyermekkora óta készítették (182. o.), ó Auschwitz, amely éppen ezért „az apa képében jelenik meg” (182. o.), ez a gyermekkor tehát az, amitõl óvni akar, amitõl meg akar kímélni. Továbbá ó ezzel összefüggésben ó az a felismerés, az a tapasztalat mondatja ki vele a „Nem”-et, hogy „másvalaki életében szerepet, apaszerepet, tehát végzetes szerepet játszani, az igazi borzalmak egyike” (154. o.).

Ennek a létfilozófiának és egzisztenciális döntésnek a hatása (sodrása) alatt íródik tulajdonképpen mintegy utólagos, mélylélektani igazolásképpen a mû, a Kaddis a meg nem született gyermekért.

Nyelvezete a „fúgaszerû” mûfaji feltételekbõl adódóan dinamikus, gyakoriak benne az ismétlések, a fokozás, a késleltetés, a beemelt szövegrészletek módosításai, variáció esetén a kihagyás. Gyakran alkalmazott nyelvi kifejezõeszköz továbbá a paradoxon: a fogalmak ellenpólusaikban való ábrázolása mint a lét relativitásának ó azaz abszurditásának ó a megragadása. Mondataival Kertész folyamatosan értelmez, magyaráz, reflektál, mert amint írja: „a magyarázatok elõl nem lehet kitérni, állandóan magyarázunk és magyarázkodunk, magyarázatot követel tõlünk maga az élet is, ez a megmagyarázhatatlan jelenség- és érzetkomplexum” (8. o.). Ezzel a meghatározással nyilvánvalóvá válik egyúttal, hogy a folytonos kommentálás tudatos és adekvát formai eszköz a regényben.

Kertész Imre e magyarázó-értelmezõ eljárással a rabbinikus irodalom módszertani hagyományából merít. A kommentár ugyanis az írott tanból megszületõ szóbeli magyarázat, majd annak írásbeli rögzítése. Ennek további kommentálásai a zsidó tradíció jellegzetes mûfaja. A kommentár saját mûfaji kritériumainak engedelmeskedõ technikai eljárás is egyben.

A Kaddis a meg nem született gyermekért nemcsak az írói mûfajmegjelölés tekintetében kötõdik tehát a zsidó hagyományhoz (mint holtak emlékére mondott szent ima), hanem strukturális vonatkozásában is a zsidóság irodalmi örökségén alapul.

Ebben a nyelvileg és kulturálisan meghatározott keretben bontakozik ki a regény tartalma: az író-hõs identitás-problémája, a zsidóság mint téma, az író-hõs saját zsidóságának definiálása.

Kertésznek ez az elsõ regénye, amely tehát morfológiájában, mind strukturálisan, mind pedig a szemantika síkján egyaránt feldolgozza, megjeleníti az identitás-témakört. Korábbi regényei ugyanis csak közvetett módon, áttételesen vagy egy-egy síkon kapcsolódtak e tárgyhoz. A Kaddis mint zsidó módon írt és zsidó témájú mû megértéséhez azonban elengedhetetlen szempont, hogy lássuk, milyen folyamat során, hogyan érlelõdött a regény ilyetén megvalósulása a kertészi életmûben. Elsõ lépésben tehát vizsgáljuk meg az írói életmûvet ebbõl az aspektusból.

A zsidóság-téma feldolgozásának fázisai

A zsidóság-témakör feldolgozásának folyamatában az elsõ állomás a Sorstalanság.

„ªJiszkadal, vöjiszkadal´ ó hangzott újra meg újra, s annyit még én is tudok, hogy az úgynevezett ªKaddis´ ez, a zsidók imája a holtak tiszteletére”ó fogalmazza a fiú a Sorstalanság-ban (131. o.). Magyarázó kiegészítése jelzi, hogy milyen viszonyban áll a zsidósággal, tudniillik, hogy õ nem tartja, sõt alig ismeri a rituálét. Ezen az alapon nem is számít zsidónak, mint ahogy azt a vallási elõírásokat szigorúan betartó ortodoxok explicite meg is mondják neki: „Di bist nist ká jid, d'bist á ségec” (114. o.). A vallásos zsidósággal való találkozás, és a részükrõl tapasztalt elutasító magatartás vezet el ahhoz az abszurd (elhatárolódó és minõsítõ) kijelentéshez, ami egy kiélezõdött helyzetben elhangzik, elhangozhat a fiú szájából: „Mondtam neki: ó Rohadt zsidó!” (133. o.).

A fiú zsidóságáról a neológ ág is ítélkezik, azonban éppen ellenkezõleg, mint ahogy azt az ortodoxok teszik. A vallásukat nem túlságosan gyakorló zsidók egységes zsidóságban gondolkodnak, amely nem kerülheti el végzetét (sorsát), legyen az bármelyik náció, vagy irányzat tagja: „Most már ó így szólt ó te is a közös zsidó sors részese vagy” (20. o.).

A Sorstalanság hõse számára a haláltáborban, illetve azt megelõzõen a zsidóság fogalma tehát – akár a nem zsidók ó horribile dictu: Auschwitz ó, akár a zsidóság részérõl –csak mint egy róla kívülrõl hozott döntés jelenik meg. Ugyan az „adott helyzetek” (207. o.) egyszer arra kényszerítik, hogy megfogalmazza azonosság-tudatát: „némiképp valahogy, mintha zsidó volnék, s ez mégis fura dolog kissé” (114. o.), de ez is csak a kívülrõl szemlélés álláspontjáról, bizonytalanul, valamiféle szerepbe helyezkedve, vagy szerepet játszva, a mások általi meghatározások tudomásulvételével történik. A haláltáborból való szabadulás szabadítja fel a zsidósággal való közösségvállalás terhe alól is: „Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy ªzsidó´: semmit, nékem, s eredetileg legalább semmit …” (207. o.). Azonban, hogy ez az identitás-definíció ó mint teljes elutasítása az „elõítéleteknek”, a zsidó sors elhárítása, tagadása ó a fiú önálló döntéseként megszülethessen, „szükség” van az elõzményekre, a kívülrõl ráerõszakolt azonosságra ó horribile dictu: Auschwitzra: „… míg csak el nem kezdõdnek a lépések (…) csak adott helyzetek vannak és adott sorsok” (207. o. folyt.). Auschwitz tehát az a határhelyzet, amely a létrõl, a zsidó létrõl alkotott tudás elõfeltételét jelenti a Sorstalanság hõse számára.

A kudarc mindössze egy helyen érinti a zsidósághoz való viszonyulás kérdését: „Késõbb, tizennégy és fél éves koromban, mértéktelen bárgyú körülmények összetalálkozása révén körülbelül fél óra hosszat néztem szembe egy élesre töltött golyószóró rám meredõ csövével” (23.o.). Ez a szemlélet a Sorstalanság fõszereplõjének végsõ felismerését tükrözi: a zsidóság egy abszurd létállapot a totalitarizmus egyéb abszurd helyzetei között.

A Kaddis a meg nem született gyermekért továbblépés a Sorstalanság és A kudarc „identitás-elméletéhez” képest. Amit a Sorstalanság kamaszfiúja elháríthatónak vél, és amit még A kudarc öregje is csak egy összetevõként értelmez a sok-tényezõs totalitásban: a Kaddis a sorstalan sors viselésének a megfogalmazása.

Az identitás totalitása: a totalitarizmus szabadsága

A Kaddis fõhõse számára a zsidóság összetett tényezõ. Komplexus, „iszony”, „obszcenitás”, a „nagy parázna” allegóriája: „egy kopasz nõ a tükör elõtt, piros pongyolában” (38. o.) ó a zsidóság a teljes kitárulkozás, a végsõkig való kiszolgáltatottság („nem kellemes és fõként nem nagyon érthetõ, ráadásul olykor életveszélyes tényállásként, amit talán (…) csak a veszélyessége miatt, meg kell próbálnunk szeretni 41. o., „és késõbb aztán, mikor kezdett mind fontosabbá válni, hogy én is zsidó vagyok, minthogy, mint lassacskán kitudódott, ez általában halálbüntetéssel jár” 39. o.). Zsidónak lenni tehát: kiszolgáltatva lenni a halálnak (Auschwitz).

Ugyanakkor a zsidóság magában hordozza a döntés lehetõségét is, hiszen az „újdonatúj zsidó létben” (122. o.), a halál közvetlen közelében (Auschwitz) lehetõség nyílik a „zsidókomplexustól” való megszabadulásra („fölemelheti fejét az iszapból” 126. o., „megszabadulhat a zsidó-érzések, zsidó gondolatok gettójából” 129. o.). Ez az abszurd állapot rejti magában a lehetõséget arra, hogy az „ember maga dönthessen zsidósága felõl”. A Kaddis író-szereplõjének zsidósága tehát tudatos döntés: magatartási forma, a jelen-valóság melletti elkötelezõdés. Olyan szellemi és fizikai létforma, amely kizárja a túlélés esélyét, az „utódokban meghosszabbított és megsokasított továbbélést” (48. o.). Az élet egyszeri megélésének lehetõsége.

A Kaddis a meg nem született gyermekért egy olyan férfi vallomása tehát, akinek elutasítása az identitás révén megtapasztalt totalitarizmusból következik. Nemet mond a gyermekre, nemet mond a túlélés meghosszabbítására ó a halál gondolatát igenli. Csakhogy a halál: a „levegõbe sírásás” (ld. „kezdeti néhány kapavágással ahhoz a sokkal-sokkal mélyebb árokhoz, amelyet még véges-végig rögönként ki kell ásnom, hogy legyen, ami elnyel” 14. o.): az írás, ez a menekülés-mánia maga is nemzõ aktus. A regény tele van rejtett, nemzéssel kapcsolatos utalással: „mint sûrû mag” (25. o.), „akkor éjszaka”, „ez az éjszaka” (27. o.), „szervembe nyilallóan, mint egy afféle hímgazember” (75. o.), „Fényes éjszaka volt az is, mint fényes e mostani éjszakám is, bársonyfeketén fénylõ” (108. o.), „ez a tudat a legvégsõ magja (…) a létemnek, amely a létemet létrehozta és kifejezte” (109. o.). Egyfelõl tehát elutasítja a gyereket, mivel zsidósága folytán áldozatává vált a totalitarizmusnak, másfelõl azonban e tapasztalatnak köszönhetõen, az elutasítás megfogalmazásával teremti meg.

Kertész A kudarc bevezetésének technikai bravúrját felhasználva a Kaddis-ban, valójában csak azt a tervet siratja, hogy nem akar gyereket. A regény fõszereplõje vallomását írja, és mint író, ezzel a hivatását, feladatát teljesíti. Az írás ó az alkotás ó pedig éppen a túlélés meghosszabbításának a dokumentuma: nemzés, a nemzés cselekedete. Az író tehát a mûvészet hatalmánál fogva hosszabbítja és sokasítja önmagát, az alkotásban talál esélyt az életben maradásra. A mûvészet, „ez a színtiszta eszme”, pedig nem más, mint a szabadság („létezik egy színtiszta (…) eszme, az egyetlen valódi esélye az életben maradásra” 73. o., „ez a fogalom a szabadság” 78. o.): a „lelki” és „külsõ körülményektõl való függetlenség” (91. o.). A szabadság pedig, folytatva a regény gondolatmenetét: „a totalitásban megcselekedett (…) totális esztelenség fölött aratott totális gyõzelem” (119. o.).

Így Kertész Imre a Kaddis a meg nem született gyermekért címû regényben a totalitarizmusnak nevezett, Auschwitz-cal metaforizált abszurd létnek nem is pusztán a túlélését, hanem az azon való felülemelkedés lehetõségét fogalmazza meg. A mûvészet az egyetlen lehetséges princípium a létben a léttel való szembenállásra. A mûvészet által válik csak lehetõvé „megbélyegzett zsidóként” (193. o.) a negatív identitástudat leküzdése, a mûvészet az egyetlen lehetséges eszköz a „totális asszimiláció” (192. o.) elkerülésére. Az írásneurózis a beteg társadalom egészséges életfilozófiája. Az íráskényszer és állandó írás: az individuális feladat betöltése, az egzisztenciális zsenialitás.

A Kaddis a meg nem született gyermekért mondanivalója a pozitív létfilozófia.

A regény az élet igenlése. Ez Kertész Imre ars poeticája.