A Kertész Imre életmûsorozatban megjelent két könyv a rendszerváltást követõ, kilencvenes évek krónikája. Amíg A számûzött nyelv, beszédek, elõadások, esszék gyûjteménye, a Valaki más naplójellegû, személyes vallomás, a „Változás krónikája”, az idegenségben, a hazátlanságban otthonra találásé. „Más dolog hazátlannak lenni itthon, mint idegenben, ahol a hazátlanságunkban otthonra találhatunk.” – állapítja meg, majd másutt: „Úgy érkeztem Bécsbe, mintha az életem elõl menekülnék, és úgy fordítom Wittgensteint, mintha a feladataim elõl menekülnék” (Majakovszkij öngyilkos lett, én fordítok” – mondta Paszternak.) Elégedett, végre kényelmesen élhet. „Mindig is így szerettem volna élni: egy bérelt, kellemes lakásban (ami nem az enyém), barátságos bútorok közt (melyek nem az enyémek), hazátlanul, függetlenül, téve, amit tennem adatik.” Kertész a mai magyarok között a ritka européer (ahogy a maga idejében Márai vagy Cs. Szabó volt az); elsõsorban német nyelvterületen mozog otthonosan, németbõl fordít. Imád utazni, tulajdonképpen csak ezt szereti: „Úton, azaz sehol se lenni.” Amikor az országból kifelé átlépi a határt, ujjong: a szülõföldtõl távol nagyobb az inkognitó, garantált a személyes szabadság. Nem tud betelni örömével, hogy félévszázadnyi rabság után bármikor vonatra szállhat, idegen városokban metrózhat, Budapestrõl müncheni randevút beszélhet meg. Ezekben az években beutazza fél Európát mint meghívott elõadó, és mint a párjával idilli tájakban gyönyörû pillanatokat megélõ turista. Valóságos és szellemi utazás is ez: konferenciákon vesz részt, olvas, zenét hallgat, megfigyel, gondolkodik, emlékezik, nosztalgiázik. Változik a világ, körülötte is, benne is. A rendszerváltás utáni évek szélsõjobboldali megnyilvánulásai, az antiszemitizmus újraéledése viszolygással és keserûséggel tölti el: „l993 forró nyara – miért emlékeztet annyira l944 nyarára?” „Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztõ leépülését, öngyilkos paranoiába fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tõle a gyûlölet országos bajnokai s a saját emlékeim. Ahogy növekszik az iránta táplált közönyöm. A nyelv, igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv, az anyanyelvem.” A „kurzus-kereszténység” is taszítja (ahogyan egyik paradoxonjában megállapítja: „Ahogy a keresztény világban körülnézek, a keresztények között is szerfelett kevés a keresztény”.) „Mi is választ el engem a magyar keresztény középosztálytól? Az, hogy nekik fontos a különbség, gróf Teleki Pál zsidózik-e vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképp Auschwitz a végeredmény.” Bántja, amikor egyik kritikusa „Magyar írónak” nevezi: „Nyilván, mert nem vagyok az”, kommentálja. Hiába ír magyarul, mindig idegen marad: „idegenségem neve zsidó” De vajon csak Magyarországon idegen? Aharon Appelfeld, az íróbarát, Jeruzsálemben elviszi az ortodox negyedbe. Szombat este van, betérnek egy zsinagógába. „Szorongok egy kissé zavarban vagyok félszeg riadtságot érzek ezek között az emberek között én másféle zsidó vagyok. Milyen? Semmilyen. „A holocaust írója mindenütt idegen („A Holocaust óta mindenki diaszpórában él” – Kitaj) „A hazatalálás élménye elmarad. Mégsem vagyok zsidó? Hát mi vagyok? Németországban, persze, még kevésbe voltam otthon. Magyarországon pedig deklarált az idegenségem.” Egy l993-as németországi konferencián vendéglátói felháborodással veszik tudomásul, hogy, a magyar kultúrdiplomaták a „meghívott magyar személyek névsorát egyoldalúnak találják”. „Ellenem az a kifogás merült fel, hogy mindig csak „egyetlen” témáról írok (ti. Auschwitzról), s így nem képviselhetem az országot (ti. Magyarországot) Kertész megpróbálja túltenni magát ezen is: „zsidóságom sokkal értékesebb annál, semhogy az antiszemitizmusnak nevezett õrület fénytöréseiben szemléljem ki fogok tartani a helyemen, legfeljebb az undorom fokozódik”. Való igaz, Auschwitztól nehezen tud elszakadni, ott bujkál sorai között „Auschwitzból nem lehet kigyógyulni.” „Az a helyzet, hogy Auschwitz az antiszemitákat tartós zavarba ejtette: Auschwitzra puszta helyeslésen kívül nincs antiszemita válasz.” Mégis, megalapozatlan az a „vád”, hogy Kertész csupán Auschwitz írója lenne, hiszen maga a Sorstalanság sem arról szól. „Mindenki Auschwitzról kérdez, holott az írás cudar örömeirõl kellene beszélnem nekik.” Elárulom hát nektek: „egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás.”

A nyugat-európai változások sem töltik el bizalommal. Végignézi a „viszontagságos” német egyesülés kiváltotta „ingerült tehetetlenségét”, egy frankfurti taxisofõr a németek idegengyûlöletére panaszkodik. Európát „elaggottnak” látja, a materialista Nyugat nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt keleti szomszédokkal; az útlevél és vámvizsgálatnál a kelet-európaiság nem jó ajánlólevél, az áhítozott nyugati demokráciát csak maradványaiban észleli. Idézi és csatlakozik szellemi rokona, Cioran kulturpesszimizmusához: „fel sem merül a kérdés, hogy a pénzükön kívül valójában mit is védelmeznek (netalán a nyugati kultúrát, amely régóta nem létezik már?)” Mindenütt a múlt kísért. A Potsdamer Platzon állva elõtolulnak a buchenwaldi tábor és a Kristallnacht emlékei. Sopronkõhidán is hiába keresi az l944-es tömeggyilkosság színhelyét, apja is itt esett áldozatul. Sehol egy emléktábla, a helybeliek semmirõl sem tudnak, semmire sem emlékeznek. Félti a múltat a feledéstõl: „az emlékeket befalazzák, a sebeket beépítik, a modern ember, a rá jellemzõ rugalmassággal mindent elfelejt majd.”

Kertész szereti paradoxonokban, aforizmákban kifejezni gondolatait: „A világot azért nem értjük, mert nem ez a dolgunk a földön”; „hatást gyakorolok másokra, s közben azt sem tudom, ki vagyok”; „nagy kiváltság lehet az élet, ha végül a halállal kell megfizetnünk érte”; „lehet e a reménytelenségben hinni?”. A Valaki más olvasónapló is. Szívesen idéz kedves szerzõinek gondolataiból, Rilkétõl: „Létünket olyan messzemenõen kell vállalnunk, amennyire csak lehet”; Pessoától: „ma olyan éleselméjû vagyok, mintha nem is léteznék”; Jungtól: „megértjük valaha, amit gondolunk?”; Wittgensteintõl: „Aki nem hazudik, az már épp eléggé eredeti”. Hesse olvasásakor leírja: „Ijesztõ, hogy mennyire nem érdekel a lény, aki vagyok”. Mindvégig foglalkoztatja a létezés értelme, az alkotás, a halál. Egy kóbor kutya arcán is „a létezés hiábavalóságát” véli látni. Kertész, az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén mozgó író, aki még a szellemesség csapdáját is csak szellemesen tudja megfogalmazni: „Az írónak mégiscsak attól kell leginkább tartania, hogy a mondandója fogytán, egyszerre csak szellemes lesz.” A mai világból hiányolja a lelket, a modern mûvészetbõl a hálát. Õ maga alázattal szól a háláról: „Élj úgy, mint akinek minden lépését áldás kíséri, hogy élhettél és munkálkodhattál történjék bármi is, mindenképpen áldás volt.”

Az élet nagy kérdéseire nincs megoldás. „Aki a problémákat annak tekinti, amik, annak el kell tekintenie a problémák megoldásától; a probléma nem a problémák megoldásában rejlik, hanem valahol kívülük.” K., az író (Kertész egyik alteregója) fogalmazza meg, hogy a létezés olyan súlyos probléma, amivel az ember nem akar, sõt, nem is tud szembenézni: „Az életem – folytatja – az úgynevezett (pályám)mindig csak úgy mûködött, hogy valaki másnak tételeztem magam, mint aki vagyok soha nem lehettem egy és azonos helyzetemmel, a való életemmel.” Ugyanerrõl Rimbaud-t idézi: „Én: ez valaki más.” Tekintsük ezt önvallomásnak?

A Valaki más utolsó oldalain az író felesége a halálán van. Kertész emlékezetében átfut közös életük, a Holocaust évei és az azt követõ „börtönlétük”. A szeretett lény halála, mely egyben az õ halálának kezdete is lesz, véget vet élete egy szakaszának, és itt igen érzékletesen fejezi ki, ahogyan az idõ irányítja életünket: „szinte beleszédülök abba a bizonyosságba, hogy a múlt egyetlen pillanat alatt ténylegesen átváltozhat azzá, aminek hívják: múlttá.” De az élet akarása majd megint felülemelkedik a gyászon, az összeomlásán. Tovább kell menni, de „aki lépni fog, az nem én leszek már, hanem valaki más…”

A számûzött nyelv címû esszégyûjteményrõl a szerzõ azt írja, hogy ezek nem szabályszerû esszék, hanem „megközelítések”. Az esszénél kötetlenebb, „lírai megnyilvánulások”. A bevezetõ írás címe, A boldogtalan század. Nehéz lenne találóbban jellemezni a 20. századot. Hiszen a század „nagy újdonsága”, a totalitárius rendszer, a hitlerizmus és sztálinizmus, melyeknek sikerült felszámolniuk az autonóm személyiséget, a „törvényen kívül helyezni az embert”. „Az egyik megváltóként jelenik meg és köntöse alatt az ördög lapul, a másik sátánnak öltözik és az is.” Kertész figyelmeztet, hogy az ilyen rendszerek megismétlõdhetnek „szellemileg elnyomott századunkban”. Megkülönböztetett helyet kap Auschwitz, amely az író személyes, katartikus tapasztalata is, a holocaust mint „civilizációs trauma”. („Magyarországon a Holocaustot nem tekintik civilizációs traumának”, jegyzi meg), amely kísért Kertész minden sora mögött. Auschwitz után nemcsak verset nem lehet írni, mint ahogy Adorno mondta, de Kertész szerint „az ember elvesztette erkölcsi jogát a boldogsághoz.”

Még mindig a diktatúráról szólva, Kertész egyik írásában egy beszélgetõtárs azt a meghökkentõ kijelentést teszi, hogy irodalomra csak a diktatúrában van szükség s ezzel, mintha Kertész sem vitatkozna. Máshol arra keres magyarázatot, hogy vajon a Holocaust nagy íróival, Celannal, Jean Ameryvel, Primo Levivel szemben, akik öngyilkosságot követtek el, mi tartotta õt életben. Arra a következtetésre jut, hogy míg õk csalódtak a szabadságban, õ a „Holocaust meghosszabbított világában” élt, s idézi Nietzschét: „amibe az ember nem hal bele, csak fokozza vitalitását.” És, hogy miért lehetett a Holocaust témája tabu a „szocializmus” éveiben, erre keres választ egy l99l-es budapesti elõadásában. Jelentek ugyan meg óvatos, sõt, mérsékelten merész írások, regények a deportálásról, de megvolt a határ, hogy meddig lehet elmenni. Így éppen a Sorstalanság megjelenését nehezítették meg, a regényt pedig elhallgatták. Miért nem akart a diktatúra a Holocausttal szembesülni? – veti fel a kérdést. „Azért – válaszolja – mert ez a szembenézés önvizsgálat is az önvizsgálat megtisztulás, a megtisztulás pedig felemelkedés; és a szellemi Európához való csatlakozás.”

A fölösleges értelmiségi címû németországi elõadásában Kertész arról értekezik, hogy a rendszerváltással a zárt, ideologikus társadalomhoz szokott értelmiség elvesztette a talajt a lába alól, „elvesztette világát”, nem tud mit kezdeni a szabadsággal. Maga az író ezt a változást „szerencsésebben” élte meg: õ nem lett feleslegesebb, mert most se érzi, hogy szükség van rá, de tudatosan is mindent elkövetett, hogy megõrizze függetlenségét, nemcsak a hivatalos ideológiától, de az értelmiségi csoportoktól is, amelyekkel sosem azonosult. De lehet e visszhang nélkül élni? S ezen a ponton találja meg a lelki és szellemi rokonságot Máraival a „polgárral”, aki a „nemzet, kereszténység, haza meghamisított eszményei,” majd a szovjet megszállás, agymosás, hazugságok elõl vonult önkéntes számûzetésbe, vállalva azt a fajta függetlenséget és visszhangtalanságot, ami Kertésznek, a „zsidónak”, saját hazájában adatott.

A kötet egyik legfigyelemreméltóbb írása, A Holocaust mint kultúra, a szerzõ l992-ben tartott bécsi egyetemi elõadása. Számos Auschwitzot megjárt íróban, értelmiségben felmerült a kérdés, amelyet Tadeusz Borowski így fogalmazott meg: „Mit fog tudni rólunk a világ, ha a németek gyõznek?…Senki sem fog tudni rólunk.” Vagyis a félelem, hogy „a kultúra kiveti magából a Holocaustról szóló tudást”. Az Auschwitzot szintén túlélõ Jean Ameryvel példázza Kertész a kiutat: „Auschwitzban nem segített neki a szellem, de Auschwitz után a szellemet hívja segítségül, hogy az ellene emelt vádját megfogalmazza ha szembe akart szállni a mulandósággal, akkor az írásra kellett feltennie az életét…” Ezt kell tennie az írónak, ha nem akarja, hogy Auschwitz csupán „balesetként” vonuljon be a történelembe. Saját írói munkásságát Kertész ezekkel a szavakkal foglalja össze: „Elvégeztem azt az egzisztenciális munkát, amelyet a túlélés kötelességként rótt rám.” Elõadása végén Kertész felteszi a kérdést, hogy teremthet e értéket a Holocaust. Válasza: „Érték a Holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén, felmérhetetlen tudáshoz vezetett, és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.”

A válogatás záró írása az író 2000-es berlini elõadása, A számûzött nyelv, az író eszközével, a nyelvvel foglalkozik. Más írásaiban is elõszeretettel utal a nyelvre: olykor ideológiát, szemléletet, értékrendszert ért alatta. Ebben az esszében abból indul ki, hogy már fiatal korában észlelte az õt körülvevõ hazugságot, amely nyelvi jellegû. A totaliariánus rendszer megteremtette a totális nyelvet, az orwelli „Newspeaket” „Az ember fokonként azonosul a nekiszánt vagy rákényszerített szereppel”, s ez az egyetlen esélye is túlélésének. Túlélésének záloga, hogy visszahódítsa a „hiteles”, az „érvényes” nyelvet, elvetve magától a „hivatalos” nyelvet. Kertész továbbmegy, és azt mondja, hogy Auschwitzról nem lehet Auschwitz elõtti nyelven írni „…Az írónak egyetlen célja lehet csupán – folytatja – kivonni magát az itt érvényes nyelvbõl”, s ami megmaradt a nyelvbõl, abból kell megalkotni regényfiguráit, a Holocaust túlélõjét, aki „Cioran szavaval – már nem tartozik az emberiséghez”. Itt szeretnék idézni egyet Kertész számos paradoxonjaiból: „Minél idegenebb vagyok a nyelvben, annál hitelesebbnek érzem önmagamat és a mondandómat. Szeretek magyarul írni, mert így jobban érzem az írás lehetetlenségét”. Egy átfogóbb, egyetemesebb gondolattal folytatja. „A Holocaust írója mindenütt és minden nyelven szellemi menekült egyetlen igazi problémát ismerhet csak, az emigrálás problémáját, de jobban teszi, ha emigrálás helyett számûzetést mond, számûzetést az egyetlen igazi hazából, amely sohasem létezett.” Kertész itt nem a saját helyzetérõl beszél, hanem az általános emberi alaphelyzetrõl s félreértik õt, akik minden mondatában magyar vonatkozást látnak, netán „magyargyûlölõnek” gondolják.

Végezetül pár szót szólnék a néhány évvel ezelõtt a hamburgi Die Zeitben megjelent cikkérõl, (Kié Auschwitz?), amelyben aggodalommal szemléli, hogyan csúszik ki fokozatosan a túlélõk kezébõl Auschwitz. Ez lenne az ára annak, hogy a Holocaust bekerüljön az európai vagy inkább a nyugat-európai köztudatba? „A túlélõ tehetetlenül szemléli, hogyan forgatják ki egyetlen vagyonából, a hiteles élményeibõl.” Csupán néhány olyan írót tud felsorolni Kertész, akik „a Holocaust élményébõl valóban világra szóló nagy irodalmat hoztak létre”, s ezzel nem lehet nem egyetérteni. Az „Auschwitz-tagadás” mellett megjelent az „Auschwitz-csaló”, a hiteltelen, hamis ábrázolás, a giccs. S nemcsak Kertésztõl ismerjük már a „Holocaust-ipar” fogalmat. Örök kérdés marad: jobb-e, ha a tömegek, számukra fogyasztható színvonalon kapnak betekintést a múlt (vagy jelen) sötét eseményeibe, mintha egyáltalán nem? (Sokáig nem tudtam eldönteni, de mióta megnéztem Bacsó Péter filmjét, a Hamvadó cigarettavéget, s abban a munkaszolgálatos „karikatúráját”, hajlok afelé, hogy jobb, ha egyáltalán nem.)

Hasonlóan szépprózájához, Kertész esszéi sem könnyû olvasmányok. De a beléjük fektetett munka és energia sokszorosan megtérül. Egy mélyen és eredetien gondolkodó ember fogalmazza meg bennük, szokatlan éleslátással, olykor kíméletlenül, korunk nagy kérdéseit.