A másik irányba indulva, két háztömbre található Mexikó elsõ mozija, melyet nem meglepõ módon, a Mexikóba az 1910-es évektõl nagyobb számban érkezõ zsidók egyike alapított. E két kultúra találkozásánál él a négy zsidó közösség: az askenázi, a szefárd, az aleppói és a damaszkuszi közösség. Számuk ma mintegy negyvenezer, és a négy különbözõ hagyományt megõrizve, de politikailag együttmûködve élnek – fõleg Mexico Cityben. A négy zsidó közösség között ugyanakkor nagyok a különbségek. Ahogy Deborah Roitman elmondta: az askenázik hozták meg a forradalmi szellemet Mexikóba, a másik három közösség viszont megmaradt hagyományosabbnak (azaz egy hagyományos mexikói társadalami keretbe ágyazódva): hiszen a nõk vagy inkább lányok itt 14-16 évesen férjhez mennek és gyereket szülnek.

Nagyon ritka a vegyes házasság. A Mexico Cityben élõ román barátnémnak, aki történetesen egy mexikói zsidó apukától szült gyereket, semmi esélye sincs arra, hogy a jó hírû zsidó oktatási intézménybe járassa fiát, akit a szintén forradalmár Zapatáról, Emiliónak neveztek el. A zsidó közösség így éri el, hogy az asszimiláció sokkal kisebb arányú, mint mondjuk Argentinában, ahol harminc éve félmillió zsidó élt, ám mostanra a gazdasági válság a katonai diktatúra meg az Izraelbe történõ kivándorlás miatt jó, ha kétszázezren maradtak. Mert hát a legfontosabb identitást megõrzõ intézmény az iskola. A zsidó iskolák ún. általános iskolák, tehát nincs úgy különválasztva a zsidó vallásos oktatás a „rendes” oktatástól, mint például Amerikában.

Frida Staropolsky elmondta, hogy mára már a tanárok 95% -a nõ, és ez különleges

kérdéseket vet fel. Frida a Judaisztikai Akadémia képzési igazgatója, ami a tanárképzõ fõiskolának felel meg: ennek az intézménynek kötelessége gondoskodni az összes gyerek oktatását biztosító tanárok képzésérõl. A szülõk 90%-a zsidó magániskolákban taníttatja a gyerekét, akik aztán 18 évesen kikerülve a védett gettóból, elõször szembesülnek azzal, hogy létezik egy másik Mexikó. Pontosabban nem is azzal – mondta Deborah Roitman, a mexikói zsidó identitás kutatója, hanem azzal, hogy léteznek más mexikói gettók is: mint a francia vagy a spanyol. Ezek a közösségek szintén a drága magánegyetemekre járatják már felserdült gyerekeiket. A zsidó közösség fiataljai a „másik Mexikó”, a bennszülött lakosság nyomorával ritkán szembesülnek. „Én fehérbõrû vagyok” – mondja Deborah, és ez már kiváltság az etnikai, faji határoktól mélyen megosztott Mexikóban.

Deborah hangsúlyozta, mennyire fontos Frida küzdelme, hogy egységesítse és az állam által elfogadottá tegye a tanárképzést. Ez az átalakulás nem megy minden feszültség nélkül. Eddig a zsidó iskola tanárai semmilyen szervezett képzésben nem részesültek, viszont ha az állammal el akarják ismertetni a munkájukat, akkor bizony meg kell határozni az átadandó tudásanyagot és a követelményeket – ennek minden politikai következményeit elfogadva.

Amikor Debra az egyetem után visszatért Izraelbõl Mexikóba, rögtön megkérték, hogy tanítson az egyik iskolában, elvégre tud héberül. Azzal utasította vissza a felkérést, hogy õ történetesen szociológus és nem tanár. De ez sokakat nem zavar. Mint elmesélte, szomszédja, aki fogorvosnõ, szeretett volna a gyerekszülések után valamilyen állást találni, – a jólkeresõ férj mellett pénzre nem volt igazán szüksége – , így aztán elment a zsidó iskolába tanítani. Míg a gyerekei iskolában voltak, õ is dolgozott. Tette már azért is, mert más „társadalmilag elfogadott” munkalehetõsége nincsen. De a tanárnõk helyzete azért mégiscsak változik. Sok tanárnõ elvált, vagy akár férjhez se ment, és akkor jogosnak tartja, hogy valódi munkájáért valódi fizetés járjon.

Az elmúlt tíz évben a zsidó közösség élete megváltozott: „Csak követjük mi is a világ változását!” – mondta Frida. Valóban, épült az iskolák és a zsinagóga mellé sportcentrum, kábítószeresek rehabilitációs központja, a házasságon belüli erõszaknak áldozatul esett zsidó nõk számára otthon, sõt még a zsidó homoszexuális férfiak is kaptak egy klubot. „Eddig tettettük, hogy ezek a kérdések minket nem érintenek, pedig hát eddig is jelen voltak” – mosolyog Debra.

Nagyon erõs az anti-cionizmus Mexikóban, mondja Debra. Amikor az intifáda újra kezdõdött, a nõk elhatározták, hogy szolidaritási gyûlést rendeznek az izraeli követség elõtt. A vezetés azonban nem támogatta az ötletet, mondván, hogy nem kell kimenni a falakon kívülre, így a gyûlést végül a saját sportcsarnokukban rendezték meg. „Ez egy nagyon latin-amerikai politizálási mód, amelyben persze felismerhetõ a diaszpórazsidók paranoiás gondolkodása is” – magyarázza Debra. „Az a lényeg, hogy láthatatlanul, a háttérben kell maradnunk”. De õk nem hagyták magukat lebeszélni, és ettõl kezdve egy hónapig, minden áldott délután harmincan kimentek a követség elé tüntetni. Ennek az akciónak csak az esõs évszak beköszönte vetett véget, mikor is a követ a saját szolidaritását kimutatva, kiment esernyõkkel a trópusi esõben ácsorgó nõkhöz – akik ezzel befejezettnek tekintették az akciót. Mert jobb azt belátni, hogy a trópusokon esõs évszakokban nem történnek forradalmak, még akkor se, ha nõk csinálnák.