Jaffa városa, mely mellett közel száz éve a zsidó Tel-Avivot alapították, ma 22. 000 zsidó és 18. 000 arab lakhelye. Változatos hely, újonnan vallásossá vált, kendõs muszlim asszonyok sétálnak az utcákon, vagy fehér talárba öltözött és szintén vallásossá vált fiatalok sietnek a dolgukra, míg az idõsebb generáció közül sokan a kávéházakban ül és szívja a vizipipát. Az Ajami negyed, mely Jaffán is a szegényebbek közé tartozik, azonban nagy változások elõtt áll. Jómódú izraeli zsidók vásárolják fel az arabok házait, renováltatják és költöznek be, Cherokee dzsipjeik közül sokakat lehet már látni az utcán parkolni. A város vezetõi szerint élénk drogkereskedelem is folyik az utcákon, fiatal arabok és zsidók – mellõzve a konfliktust – ebben jól együttmûködnek.

A hetvenéves Abd Al-Majid Hamad azt mondja, hogy az 1948-as izraeli függetlenség elõtt családja nagy területet birtokolt a városban, de ezeket Izrael kisajátította. Hamad Tel-Aviv önkormányzatánál dolgozott munkásként, gondosan elkerített házában most békesség és pátriárkai nyugalom honol. De a nagy csend csak illúzió. Hamadnak 11 gyermeke született, de ma már csak 7 van életben. Vérbosszúban ölték meg õket, mikor a jaffai rivális Asour klánnan harcoltak. Két fia gyilkosságért életfogytiglant kapott s börtönben ül. A vérbosszút – Hamad szerint – egy asszony okozta. Wafa, a helyi imám, Yusuf Asour nõvére hozzáment Hamad legidõsebb fiához, Muhammadhoz. Majd válni akart s anyagi jellegû követeléseket támasztott. A vita odáig fajult, hogy 1991-ben Muhammad egyik bátyja megölte Yusufot, majd a következõ évben már négy Hamad és öt Asour távozott az élõk sorából – nem önszántából. Két évvel ezelõtt a két család maradéka sulhát, azaz egyezséget kötött a jaffai Iszlám Klubban – levágtak egy ökröt s bár az öldöklés megállt, a félelem továbbra is jelen van az utcákon.

Jaffát azonban nem csak arab belviszály rázta meg, 2000 októberében arab fiatalok ezrei randalíroztak az Ajami fõutcáján, kirakatokat törtek be, zúztak és romboltak. Hamad errõl nem szívesen beszél, inkább a családja történetét mondja el. Azokét, akik mindig „kijöttek” a zsidókkal s a Függetlenségi Háború alatt sem menekültek el, mint a jaffai arabok többsége. Hamad munkát talált egy szállodában majd harminc évig robotolt a Tel-Aviv-i önkormányzatnak. „Amikor felnõttem, az arabok sohasem öldösték egymást” – mondja, majd azzal folytatja, hogy a szegénység, az oktatás hiánya és a túlzsúfoltság – melyet õ az izraeli diszkriminációnak tulajdonít – sok fiatalt kergetett a bûnözésbe. Ez volt az alapja a család vérbosszújának is s ez az oka annak, hogy az együttélés nem reális.

Az izraeli zsidók szerint azonban Hamad visszafelé mondja el a történetet. A zsidók és az arabok azért nem tudnak egy közösséget alkotni – mondják –, mert az arabok nem törtek ki elmaradott hagyományaik jármából, melynek szerves része a vérbosszú és ez mutatkozott meg 2000 októberének véres napjaiban. Más, ennél liberálisabb zsidók az izraeli politikát is bírálják azért, mert az arabok elidegenedtek a zsidóktól. Az biztos, hogy ma Jaffa reprezentálja az izraeli arab-zsidó együttélés legkeményebb dilemmáit, talán jobban, mint bárhol máshol. Ennek az oka, hogy a legtöbb izraeli arab etnikailag homogén lakosságú falvakban és városokban lakik, itt viszont zsidók és arabok egymás mellett élnek, ráadásul a modern, urbánus Tel-Aviv tõszomszédságában. Sok jaffai arab hébernyelvû iskolába jár, szóval ez az a hely, ahol az araboknak a leginkább integrálódniuk kellett volna.

Ma azonban Jaffa minden, csak nem a koegzisztencia bástyája s csak lassan ocsúdik fel a 2000 õszi megpróbáltatásokból. Pedig sok mindent kipróbáltak. Az elmúlt két évben, a munkapárti Ron Huldai vezette Tel-Aviv-i városháza milliókat ölt bele abba, hogy kirendeltség alapításával elõmozdítsa a város gazdasági elõrehaladását és zsidók és arabok együttélését. Az arabok viszont állandóan diszkriminációról beszélnek, nem az övék a ház, melyben laknak (ma a jaffai arabok negyven százaléka mondhatja, hogy övék a ház, melyben laknak, szemben a zsidók 73 %-ával), iskoláik alulfinanszírozottak, munkalehetõségek siralmasak. Szóval, Tel-Aviv jóléte nem terjedt ki Jaffára: a helybeli zsidók kétharmadát és az arabok jórészét „alacsony jövedelmûként” írják le az izraeli statisztikák. Csak 1993-ban sikerült Jaffának képviselõt küldenie (egyet) a harmincegy-tagú városi tanácsba, aki ugyanolyan szolgáltatásokat követelt, mint amelyet például Észak-Tel-Aviv megkap. Manapság egy helyi arab párt, a Kulanu Lem’aan Jafo („Mindenki Jaffáért”) két helyet foglal el a városi tanácsban. A baloldali Merec párt két jaffait is felvett a városi listájára, az ex-futballsztárt, Rifaat Tourkot és a Merec-párti polgármesterhelyettest, Mihael Roeh-t. Roeh szerint a tulajdonjog a jaffai probléma gyökere, õ teljes tulajdonjogot javasol annak, aki legalább harminc éve bírtokol Jaffán ingatlant. De ez „nem történhet meg” – mondja, „mivel az Ajami ingatlanjai mára már túl értékessé váltak”. Ráadásul még a Merec-párti szavazók is egyre nagyobb gyanakvással figyelik az arabokat.

A gyanakvás légköre 2000 októbere óta uralkodik a városban. Ariel Saron Templomhegyi látogatása, majd a zavargások során, az izraeli rendõrség és az arabok összecsapásában meghalt négy arab halála következtében magasra csaptak a szenvedélyek Jaffában is. A város Bahnhofstrasséján, a Yefet utcán – ahol a Tel-Aviv-i zsidók bevásárolni szoktak – fiatal arabok ablakokat törtek be és kövekkel dobáltak meg buszokat. Bár a tüntetés békésen indult, de hamar radikalizálódott és a következõ napokban Jaffa utcáin megjelentek a palesztin lobogók. Sok jaffai arab azt állítja, hogy a zavargások „idegenek” és „ócska bûnözõk” mûve, valamint azoknak a palesztinoknak a gyerekei, akiknek a szülei Izraellel mûködtek együtt Gázában és Ciszjordániában. Õket az izraeli kormány telepítette le. A helyiek szerint ezzel is mutatni akarták azt, hogy mennyire lojálisak a palesztin ügy iránt. S nem csak ez történt, hiszen – sok izraeli arab között – jaffait is letartóztattak terrorizmusban való részvétel vádjával. Õ kocsijával két öngyilkos merénylõt vitt be Tel-Avivba, akik öt embert robbantottak fel.

Szóval, Jaffa szép napjai múlóban vannak, az arab kereskedõk folyamatosan panaszkodnak: a zsidók „büntetnek minket” – mondják, hiszen nem látogatják már õket Tel-Avivból. A régi Jaffa, melyet még az 1970-es években hoztak helyre, s turista látványosságaival és kávézóival várta a turistákat, hétköznap teljesen kihalt. Yehiel Stieblman, aki egy tengerparti kóser haléttermet vezet és régen 20 emberrel dolgozott együtt, ma csak négynek a fõnöke és örül, ha egy tucat ételt el tud adni. Közben pedig munkanélküli arab fiatalok lõdörögnek az egykor jobb napokat is látott utcákon, sokukra a drog és a bûnözés vár.