Élete delén Max egyszerre úgy érezte, fájdalmasan becsapták. Apránként vált ez világossá számára, ahogy sorra levetette ábrándokból szõtt ruháit, akár egy hagyma leveleit, ami könnyekig marja a szemet. Az életnek az a hívása, amely nem a természetbe hajtotta õt, ahol pacsirta dalol, nem az utcára, hogy bárokban keresse a szerelmet a válla fölött csípve el a fürkészõ nõi pillantásokat, hanem arra kényszerítette, hogy fehér papírlapokba temetkezzen – ez a hívás fantomnak, üres csábításnak bizonyult. A három verseskötet, amit eddig írt, sehogy sem ellensúlyozta se a válását, se rossz útra tévedt lánya mostani nyomorúságát.

Max most éppen ismét egy papírlap elõtt ült és próbálta maga elõtt tisztázni, mi hajtotta õt egész idõ alatt, hogy a múzsa üres ígéretei után rohanjon. Nem volt már fiatal ember, a profilja egy bokszolóé, a szeme alatt táskák, nem úgy nézett ki, mint aki egyre csak fantomárnyakat hajkurászott. Egyébként nem irodalom volt, ami fölé hajolt, hanem egy jegyzõkönyv lapjai „Tanúvallomások” felirattal. Meg kellett magyaráznia, mit csinált a lánya, hogy közeli viszonyban van-e vele, mit tud a haverjairól. És, hogy hol volt múlt szombaton éjjel fél egykor.

Két banda került összetûzésbe, kiontott vérrõl, egy halálra rugdosott emberrõl volt szó.

Az egyenruhás, ragyásarcú nyomozónõ nekiszegezte hegyes tollát és követelte, hogy pontosan mondjon el mindent. Megelégedett, Max két-három krákogásával félbeszakított, rekedt hangon elõadott egyszótagos válaszokkal. Esetlen, durván összetákolt mondatokkal kérdezett. Ahogy áthajolt az asztal fölött és hozzá közeledett, Maxnak savanyú szag csapta meg az orrát: magányos nõ két gyerekkel, gyomorfekély, szegénység, épp, hogy kihúzza egyik fizetéstõl a másikig. Benne pedig a felelõtlen apát látta.

Max odafirkálta az aláírását és hazament. Max, mondta saját magának a küszöböt átlépve, ez fiaskó! Undorral nézett végig a könyvekkel telezsúfolt polcokon. Mi haszna ennek a sok irománynak. A lánya hiányzott a lakásból, aki rács mögött volt. Az asztalnál ülve, fejét kezeivel támasztva Max most beismerte, hogy az egész „elhivatottsága” már az egyetemi évek óta nem volt más, mint valami sátáni intrika. Ami romba dönti az életét, ami annak idején nem hagyta, hogy megírja a disszertációját, ami arra kényszerítette, hogy elváljon a feleségétõl, egy szép és gyerekeket szeretõ asszonytól, és végül ez az oka, hogy most lemondhat a lányáról is. Micsoda vakság! Eszternek igaza volt, õ valójában egy semmirekellõ. Naplopó! De milyen szépen villantak fel ezek a fantomok a szeme elõtt!

Mint egy rövidlátó, összehúzta szemét a vakító fényben, amely egy világos és egy sötét félre hasította a dolgozószoba polcait, és felidézte az olvasói bókokat, amelyekkel sok éven át elhalmozta a közönség. Elvékonyodott szájjal, petyhüdt arccal a könyvszekrény ajtajára pillantott. Kretén! Hogyan táplálhatta komplexusait annyi éven át ezekkel a teljesen esetleges véleményekkel, olyan kritikusoknak a felületes értékeléseivel, akiknek már a nevére sem emlékszik senki, alighogy lapoztunk egyet a naptárban.

„Az irodalom dolgos méhecskéje. A szó mestere!” Idióta! Talán nincs elég idegbeteg, aki szépen ír? Álmodozón, lebilincselõen. Sõt, valamennyire mûvészien. Hiábavalóság. Igazi értékek ebben az országban lehetetlenek. És még ha lenne is az õ könyveinek valamilyen valódi értéke? Érne-e annyit ez a „kincs”, mint egy tönkretett élet?

Ránehezedett a lánya sorsa miatt érzett félelem. Mintha szakadék nyílt volna meg elõtte. Hirtelen szörnyen megrémült – ugyanúgy, mint kamaszkorában, mikor azzal fenyegették, hogy kirúgják az iskolából, az apja pedig, amint hazatér, elzavarja otthonról. Egy önimádó naplopó, akinek a lányát börtön fenyegeti! Harag öntötte el, még bele is vörösödött teljesen: harag az engedetlen lánnyal szemben. Ez a harag, anélkül, hogy ideje lett volna tomboló dühvé fokozódni, átadta a helyét a bûntudatnak, a határtalan apai bûntudatnak, ami arra kényszerítette, hogy ugyanúgy beszéljen saját magával, mint a nyomozóval: rekedt hangon, kezét lelógatva, mintha valami felemelhetetlen súly húzná. A lelkiismerete volt az õ nyomozója, és egyedül tõle nem tudott elszakadni.

Max felkelt és átment a lánya szobájába. A pianínó. Por lepi azóta, hogy a mama, aki rendet tartott ebben a lakásban, elutazott. Falak, teleragasztva a gyerekeket szeretõ kutyák fényképeivel: farkaskutyákkal, pincsikkel, tacskókkal. A pianínó tetejére dobott fésûk rájuk tapadt vöröses hajszálakkal. Az író elõtt világos volt, hogy a lány számára ezek a nagy kutyák mintha õt, az apát pótolnák. Ahogy valami kísértet vaskarmokkal beléakaszkodva hurcolta Maxot ide-oda az éjszakai világban, a lámpaernyõk fényében arca kõvé dermedt, megközelíthetetlenné vált. Mire volt õ képes? Ráordítani a lányára, hogy nem jár az órákra. Kiabálni, hogy egyen. Durván vagy gúnyosan kijavítani a beszédét, amikor sértették a fülét azok a kifejezések, amelyeket egymás között használtak: lapátra tették, kádercsemete, belevaló csóró. Igaz, a lánya egyik telefonbeszélgetésétõl egészen libabõrös lett: „A bárból vitték el azt a lányt. Állj le, oda többet nem megyek! Megszívatták,, aztán reggel elengedték.” Micsoda brutális kamaszbeszéd – mint a motor lecsupaszított hengerei. Leültette a lányát a „stúdiójában” és kikérdezte. Mindent tudni akart a barátairól. A Szellem és Jolka. A Cigány és Dávid. Széthullott családok, összetört életek. A szülõk káromkodnak, lopnak, isznak. Különös, hogyan õriznek meg egyáltalán ezek a gyerekek bármiféle érzelmet irántuk? A gyengédségnek, ennek az isteni elvnek a tragikussága ez. Max megvonta a vállát: csodálni való, hogy mondjuk az apagyilkosság Litvániában még mindig ritkaság. A közeljövõben számítani kellene az összes gyerek lázadására az összes szülõ ellen. Kipillantott az ablakon a ferde fénysugártól kettéhasított városra. A végeláthatatlan soklakásos lakótömböket a gyûlölet, a fanatizmus, az erõszak, a kegyetlen zsargon szelei dermesztik. Az egyetlen, amire képesek, mindent lerombolni.

A bõrheverõn ült. Annyi könyvet gondolt ki már rajta, többnyire befejezetleneket, s ezen a heverõn – Uramisten, hisz ez itt az egész élet –, ezen a heverõn fogant Véjúné is. A felesége természetes és vonzó nõ. Most egy másik, egy hívõ ember gyerekeit neveli egy másik tengernél.

Mint mikor egy hatéves gyerek gyufával játszik, a függönyön fel-felvillant a napfény. Véjúné a könyvespolcon álló fényképrõl egyenesen a szemébe nézett.

„Idehallgass, azok a szavak, amiket használsz, iszonyúan vulgárisak. Mocskos világ, kutyák világa, amit ezekbõl a szavakból létrehozol abban a zavarodott fejedben.”

A lány megrázta fürtjeit: „De nekem így is jó. Hisz mindenki így beszél. Mi vagyok én – fehér holló?”

„Ki az a mindenki? Figyelj, Véjúné, te mégiscsak az én lányom vagy. Az apád végül is nem olyan szörnyû ember, mint ahogy az anyád a fejedbe verte. És az õseink se voltak se bûnözõk, se gyilkosok.”

Max igyekezett, hogy a szavai ne úgy hangozzanak, mint a tankönyvi elbeszélések, hogy õszinték, szívbõl jövõk, hitelesek legyenek. Úgy beszélt, ahogy írt. Csakhogy az õ tehetsége többet ért egy kitalált világ hõseinek, mint a körülötte élõ embereknek.

Véjúné a hajnali napfényben félrefordította az arcát. „Nézd meg, mennyi könyved lesz. Mindent neked hagyok. Azok, akik ezeket a könyveket írták, tudnak egyet s mást az életrõl. Az biztos, hogy többet, mint az a te Jolkád. Vagy a Szellem.”

„És akkor mi van? Ezek mind halottak. Jolka és Szellem viszont a kortársaim."

"A kor! –mondta õ. – Csupa szemét! Egy szemétdomb lakói vagytok.” És pillanatnyi hallgatás után hozzátette: „Akárcsak én.”

Könnyebb lenne egyszerûen kiordítani magát, nem adni neki enni, nem venni neki ruhákat. De hát elõször is meg kellett értenie, miért van körülötte minden romokban. Közben félt is, nehogy a lányára zúdítsa a más dolgok miatt felgyülemlett bosszúságát is. Mit is mondjon – egyetlen gyermekének! Akit tulajdonképpen elhagyott az anyja, pedig azt ígérte, hogy majd egyszer elhívja magához abba a képeslap-Izraelbe, a pálmák szegélyezte lagúnákba. Talán Eszternek ennyire megzavarta a fejét az emigráció, a gazdag réteg elvárásai? Mikor a lányát az életre tanította, Max kerülte a triviális példákat. Azokat a verseny gyõzteseket, akik csak úgy hemzsegnek körülöttük, a díjnyertes matematikusokat. Ki tudja, mi rejtõzik ezekben a rendes családokban a kulisszák mögött? Mindenkinek saját magának kellene megtalálnia az útját – de ahhoz keresni kell. Õ maga, Max, negyvenéves apa létére sokáig, nehezen kereste, de nem találta azt az utat, s miután rátalált, most mégis folyton elhagyja. Kicsoda, miféle állam nyújt biztosítást nekünk erre az életveszélyes élettre? Itt van ez az egyszerû leány jó zenei hallással és remek emlékezõtehetséggel. „Emberek, mit csináljak vele!?” – üvöltötte Max a szoba néma falainak. Az anyjától örökölt szemei – a késõnyári meggy színének árnyalatával –, még festõivé is tették a lányt; hosszú nyaka, persze ha a könyvek fényétõl megnemesített arcot tartana, valódi antik kámeává változtatná Véjúnét. De hát mi ez a kámea, a hagyomány az értékek nélkül? Miután Közép-Európában mindenféle rend összeomlott, a drágakövek gyakran kerülnek kerítõk karmai közé, bordélyházakba. Egyébként is, a szép külsõ a lányokat, ha senki nem tanította õket, mindig is egyenesen a nyilvánosházakba taszította, morogta az orra alá.

Max elfordult a lánya portréjától. Unalmasnak találta saját magát. „Véjúné, én nemcsak egy idegesítõ vén pasas vagyok!” – dörmögte az író, akit letaglózott életének ez a hirtelen fordulata. De nem tudta megállítani gondolatait: a lánya fejében csak ruhák jártak, irigyelte a haverjaitól a könnyen szerzett pénzt. Az ellenõrzõjében pedig a hármasok mindig is nehezen küzdötték be magukat a kettesek közé.

Tíz óra harminckor Maxnak el kellett hoznia a lányát a rendõrségrõl. Megegyezett a ragyásképû nyomozónõvel, hogy elengedi a lányt, ha õ kezességet vállal érte. Az agyonrugdosási ügyben – Uramisten! – õrá csak mint tanúra volt szükség. Amikor ezt megtudta, nem tudta, hogyan adjon hálát az égnek. A magányos apa rövid dzsekiben az üres elõszobában várakozott egyetlen gyermekére. A szobát telezsúfolták egy csõdbe ment moziból származó összecsukható székekkel. Számûzöttek voltak ezek a székek, kiûzettek a nézõtérrõl, hogy az élet fekete-fehér filmjét nézzék. Most a rendõrkapitányság volt itt. A katona-zöldre festett fal mögött egy részeg üvöltött. Minotaurusz hangja volt ez: valami a düh és a zokogás között. Néha pedig mintha egy kántornak cikornyásan az égbe emelkedõ hangjára emlékeztetett volna, olyan volt, mint egy recsegõ templomi zenés lemez.

Véjúné kijött a nyomozó szobájából. Kócosan és dermedten. Az iskolai köpenye volt rajta. De a szemöldöke feketére festve. Világosan látszott, hogy szüksége lenne az ördög tudja hová elrepült anyja sugalmazó megjegyzéseire, hogy hogyan illene bánni egy kamaszlánynak bontakozó nõiességével. A hátizsáknak Véjúné csak az egyik pántját vetette át a vállán, nyilván óráról hívták be a rendõrségre.

Nem beszéltek. Némán mentek le a büfébe. Max német sört rendelt és paradicsomlét: „ez nekem, az pedig a kisasszonynak. Hot dogot, omlettet, mindent.” A lány azon nyomban mohón falni kezdett.

Max lopva pillantott a lányára: oda nem figyelve pusztította el a reggelijét, ahogy az utca gyermekei teszik, az elhagyottak, mikor éppen az ölükbe hull valami ennivaló. Hát most sem tanult Véjúné semmit? Csak nem gondolja, hogy apja, az író egész életében védelmezni fogja?

Max szívében végtelen sok szó gyûlt össze, amiket el akart mondani neki. Akárcsak annak a fölényes tisztviselõnõnek. Nem akarta megtartani õket a nyomdapapírnak. Volt köztük szemrehányás is, vigasz is, kíméletlen kérdések saját magának, amiket a lány gyermeki arcába nézve kell feltennie. És szavak a semmirekellõ poéta sorsáról. A bûnözõk világáról.

Hirtelen rátört a vágy, hogy Véjúnét virágok között lássa. Boldognak. Szegény prédikátor! Látod õt, Véjúnét az Ígéret földjén? A kávéscsésze gõzében szemei elõtt virágos rét úszott el, a szívet rabul ejtõ, mint valami híres emigráns mély hangon elhegedült melódiája.

– Elutazunk Izraelbe – mondta a lányának, miután felhajtotta a sörét és szélesen elmosolyodott. – Mit szólsz hozzá?! Akár befejezed az iskolát, akár nem, vagy elmész dolgozni, pulóvereket kötni, árulni azokat a te rágóidat a kioszkban, vagy tovább tanulsz. Mi ketten elutazunk Izraelbe!

De a lány nem nevetett fel hangosan, fejét hátravetve, mint az anyja. Az anyja, mikor nevetett, néha úgy hajtotta hátra a fejét, mint egy galamb, amint égi mannát szemezget! Véjúné parázsló meggyszín szemei felragyogtak, akár az ég alja. Nem csapta össze a kezét, mint gyermekkorában, mikor meseországról hallott. Hirtelen elõhúzott egy zsebkendõt, amit addig a tankönyvei között tartott. Kifújta az orrát.

– Mindjárt jövök, apa.

És elcsattogott.

Elég sokáig várt rá. A hot dog kihûlt. Max felállt, és kiment az elõtérbe. Így koradélelõtt a bárban még nem volt ott az a borotvált fejû, rikító tollakban járó közönség, amely rendszerint estefelé kezdett el itt nyüzsögni. A nõi mosdó ajtaja nyitva volt. Hangos zokogást hallott. Max dobogó szívvel belökte az ajtót. Véjúné a tükör elõtt állt és sírt. „Apa, hogy összeverték. A fejét rúgták össze. A nyomozó azt mondta, Dávid nem marad életben.”

Az író megdermedve, zavartan figyelte, ahogy a lánya, mintha a válla megtört volna, a csap fölött zokogott, szipogott, tenyerével locsolta a vizet az arcába.

Külsõre felnõtt nõ volt, keblei feszítették a fekete ruhát. És közben az õ lánya volt, akit az élet kilökött ebbe a rettenetes világba. Az ügyetlenül felkent festék úgy csordogált le mindkét orcáján mint a tinta. Ráncos, a sírástól kivörösödött arcával most Pierot-ra hasonlított, aki a bábszínházban, bár semmi bûne, mindig pofonokat kap. Egyszerre Maxnak is megeredtek a könnyei, nem tudta visszatartani õket. Tudta, hogy nem szép, ahogy sír, vinnyog, mint egy tacskó, akit a gazdája kinn hagyott a bolt elõtt. „Ide hallgass, veszünk egy új lakást, - görgette nyelvével a szavakat, mint aki most nyeri vissza beszélõképességét. – Nem kell majd neked az a sok kutyás kép a falon. Hiszen a te apád szeret téged! Ezt ne felejtsd el! Ezt soha ne felejtsd el!”

A lány mohón itta a szavait, mintha valami jobbat, sokkal jobbat ígérnének neki a forró hot dognál, Izraelnél, egy farkaskutyánál, jobbat még egy võlegénynél is, olyannál, mint a cigarettareklámon. Amíg rájuk nem szóltak, hogy jöjjenek ki a nõi mosdóból.