– Rablott festményt nem szeretnék a galéria falain látni – mondta évekkel ezelõtt Bereczky Loránd a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) fõigazgatója, de talán akkor még nem gondolt arra, hogy milyen vihart kavar egy örökös felbukkanása.

Ettõl teljesen eltérõen reagált a Herzog-perben érintett másik múzeum, a Szépmûvészeti Múzeum igazgatója. Mojzer Miklós, szavahihetõ források szerint, többször kijelentette, hogy ide – mármint a múzeumba – csak befelé lehet képet vinni, kifelé nem!

Ez a hozzáállás mindmáig – és kormányszinten is – változatlan, hiszen a Herzog-per kipattanása napján, és után egy jó ideig még tévéstábokat sem engedtek be a múzeumba, hogy lefilmezzék az ott „õrzött” Herzog-képeket, köztük Lucas Cranach és El Greco alkotásait.

Közel hatvan évvel a nagy világégés után, és tucatnyi esztendõvel a rendszerváltozást követõen, a laikus számára kissé érthetetlen ez a nagy vihar. Miért kelt ilyen indulatokat néhány – mégoly értékes – festmény, miért nem adja vissza az állam a jogos tulajdonosoknak egykori gyûjteményük darabjait – tehetjük fel a kérdést, amelyre választ adni cseppet sem könnyû. Hosszú és szövevényes történetekrõl van ugyanis szó, s ez nemcsak mûalkotásokról szól. Sõt talán azokról legkevésbé…

Dióhéjban az elmúlt három év krónikája így fest:

Több éves eredménytelen tárgyalás után Martha Nierenberg, Herzog Mór Lipót örököse 1999 októberében pert indított a magyar állam ellen. Az egykor 2500 darabból álló híres Herzog- gyûjteményt a II. világháború végén a nácik rabolták el a családtól. A páratlan kollekció nagy része késõbb a Szovjetunióba került, egy része viszont magyar múzeumokba vándorolt. Nierenberg asszony ez utóbbiak közül 12 festményt kívánt visszaszerezni.

A képekrõl a per kezdetén csak annyit lehetett tudni, hogy különbözõ módokon a Szépmûvészeti Múzeumba kerültek, majd amikor a Magyar Nemzeti Galéria megalakult, egy részüket átszállították oda. A rendszerváltás elõtt a családnak fikarcnyi esélye sem volt az értékes festmények visszaszerzésére, mivel leveleikre csak rövid elutasító válaszokat kaptak. De nem sikerült megegyezni a Horn- és az Orbán-kormány vezetõivel sem, s a mostani kormány még a peren kívüli megállapodás lehetõségét is elutasította .A legígéretesebb tárgyalások 1998 elejéig Magyar Bálint kultuszminiszterrel folytak – de végül ebbõl sem lett megegyezés. A kilátástalan helyzetet látva, 1999 októberében indult a peres eljárás.

A hosszú per során a magyar államot képviselõ ügyvédek többféle jogcímen próbálták meg Martha Nierenberg igényét megkérdõjelezni. Elsõként kétségbe vonták a Herzog-unoka magyar állampolgárságát, majd azt állították, hogy a család 1944-ben „jogellenesen hagyta el az országot” (sic!), s ezért nem jogosult a képekre. Bizonyítani szerették volna azt is, hogy az itthon maradt családtagok egyes mûtárgyakat kicsempésztek az országból. Emiatt a gyûjtemény egy részét lefoglalták, büntetõeljárás indult, amely vagyonelkobzással zárult, így kerültek a mûkincsek az említett múzeumokba. Az elsõ fokú eljárás során egyértelmûen kiderült, hogy egyik érv sem igaz, mind csak idõhúzásra alkalmas ürügy. (Pikáns közjátéknak, vagy abszurd fejleménynek lehet tartani azt, hogy a bizonyítási eljárás során az egyik festményrõl kiderült: az ÁVH „ajándékaként” került a Szépmûvészeti Múzeum falára…)

Ezt követõen azzal érveltek, hogy a festményeket a magyar állam mint gazdátlan tulajdont vette letétbe. Késõbb azt állították, hogy az államosítás ezekre is kiterjedt, majd mikor errõl is kiderült, hogy nem igaz, azzal érveltek, hogy a kilencvenes évek – azóta lezárt – kárpótlási folyamatában az ilyen hagyatékok is benne foglaltattak. Márpedig, ha a Herzog-örökös nem igényelt kárpótlást, az igény már elévült. Mivel Martha Nierenberg ügyvédei szakértõ múzeológusok segítségével bebizonyították, hogy a 12 kép sosem került állami tulajdonba – s ezért nem is kerülhetett a kárpótlási törvény hatálya alá – az elbirtoklás lehetõségét próbálták bebizonyítani. Sikertelenül.

Végül az 1973-as magyar-amerikai vagyonjogi szerzõdést vették elõ, azt állítván, hogy ennek keretében Martha Nierenberg és családja már megkapta a képek és más vagyontárgyak után járó kártérítést.

Hosszú bizonyítási eljárás után, az elsõfokú bíróság 2000. október 20-án úgy döntött, hogy 12 Herzog-képbõl 10-et Martha Nierenberg. visszakap (Egy festményt, Munkácsy Mihály alkotását már ezt megelõzõen visszaadták. A festményt Martha Nierenberg letétként a Magyar Nemzeti Galériában hagyta, de ezt érdekes módon azóta sem állították ki. A festményt keresõ tévéstáboknak a Galériában azt mondták, nem képvisel értéket…)

A magyar államnak csupán egyetlen alkotást ítélt meg a bíróság: John Opie: Nõi képmás címû festményét. Az ítélet szerint ugyanis ezt a képet az állam jóhiszemûen vette birtokba.

Az elsõfokú bíróság ítélete ellen a magyar államot képviselõ két múzeum fellebbezett. A Legfelsõbb Bíróság (LB) többszöri halasztás után 2002. július 5-én az Igazságügyi Minisztérium Nemzetközi Jogi Fõosztályához fordult.

A Legfelsõbb Bíróság az Egyesült Államok és a Magyar Köztársaság által 1973-ban kötött nemzetközi megállapodás szövegének közlését, valamint annak megállapítását kérte az igazságügyi tárcától, hogy az egyezmény kizárja-e a párizsi békeszerzõdés alkalmazhatóságát. Az alperesek álláspontja szerint ugyanis az 1973-as magyar-amerikai vagyonjogi megállapodás már rendezte a Herzog-perben szereplõ tulajdoni igényeket. (Az alperes múzeumok ugyanis korábban azzal is érveltek, hogy jóhiszemûen jutottak a képekhez.)

Felperes ezzel szemben azzal érvelt, hogy a magyar állam nem mentesülhet a párizsi békeszerzõdésben foglalt kötelezettségektõl. A felperes jogelõdje – vagyis Martha Nierenberg édesanyja Weiss Erzsébet – pedig csak töredékét kapta a mûtárgyak értékének.

A 2002. november 21-i tárgyalási napon az Igazságügyi Minisztérium (IM) helyett a Külügyminisztérium (KM) állásfoglalását olvasták fel a tárgyaláson, mert az IM egy 1982-es törvényerejû rendeletre hivatkozva oda továbbította az LB kérését. A felperes ügyvédje, nem vitatva a magyar állam által 7 év után most „megtalált” új bizonyíték perbeli felhasználását, azt kérte a bíróságtól, hogy ne vegye figyelembe a KM állásfoglalását, hiszen a magyar állam mint alperes érintett a perben, és az LB ennek egyik szervétõl kért állásfoglalást. Ez pedig ellenkezik az alkotmánnyal és nemzetközi normákkal is.

Martha Nierenberg ügyvédje az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) nemzetközi jogi szakértõjét kérte fel állásfoglalásra. Dr. Kende Tamás szerint a magyar-amerikai vagyonjogi szerzõdés nem zárja ki a magyar hatóságok joghatóságát és kereshetõségét, és az nem szünteti meg a Párizsi Békeszerzõdésben foglaltakat sem. Megállapította továbbá, hogy az 1973-as egyezmény tárgyi hatálya nem terjed ki a perbeli képekre, továbbá Martha Nierenberg felperes nem tartozik az egyezmény által megszabott alanyok körébe. Az említett 1973-ban kötött szerzõdés szerint ugyanakkor, akik nem az általuk igényelt kártérítést kapták, azok nem vesztették el a tulajdon természetbeni visszakérésének jogát sem. Mivel Martha Nierenberg és családja csupán az általuk igényelt összeg harmadához jutottak, rájuk is érvényes a fenti kitétel – hangzott el a tárgyaláson.

A nagy érdeklõdéssel várt november végi LB ítélethozatal felemás eredménnyel zárult. A bíróság ugyan elismerte a párizsi békeszerzõdés érvényességét, és azt is, hogy ez ügyben a magyar bíróságnak kell eljárnia, két, az elsõ fokú bíróság által már egyszer rendezett részlet miatt azonban, eljárásjogi hibára hivatkozva, az elsõ fokra utalta vissza az ügyet.

Az LB szerint nem egyértelmû az, hogy Martha Nierenberg a képek egyedüli örököse és az is kiderítésre vár, hogy a magyar állam 1973-1983 között nem vált-e a képek tulajdonosává. Az LB egyéves (!) tárgyalás során ugyanis könnyedén bizonyosságot szerezhetett volna az örökös vagy örökösök személyérõl, és eldönthette volna azt is, hogy állami tulajdonba kerültek-e a képek. Nem így tett, inkább „visszadobta a labdát” az elsõfokú bíróságnak. Eddig a tények.

A három év alatt bírósági tárgyalásokról, de fõleg az ez idõ alatt – és elõtt – folyt kutatómunkáról, valamint a színfalak mögötti egyezkedésekrõl akár több kötetes regényt lehetne írni. Roppant izgalmas volt végig követni a Herzog-család exodusát, a páratlan gyûjtemény szomorú sorsát, meghallgatni a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben keletkezett jegyzõkönyveket, követni a festmények évtizedes hányattatásait.

A többéves bírósági hercehurca azonban nem elsõsorban a másfélmilliárd forintra értékelt képek tulajdonjogáról szólt – és szól ma is. (Már csak azért sem, mert Martha Nierenberg már a per elején kijelentette, hogy számára az erkölcsi elégtétel és nem a vagyon visszaszerzése a fontos…) Sokkal inkább az egyén kiszolgáltatottságáról, a mindenkori állam és erõszakszervezeteinek korlátlan és évtizedeken átívelõ hatalmáról. A II. világháború alatti és azt követõ káoszról. Emberi sorsokról, széthullott családokról. És a zsidóságról…

Mert ez is megkerülhetetlen. A Herzog- család tagjai ugyanis éppen úgy a nácizmus üldözöttjei voltak, mint többszázezren az egykori Magyarországról. A különbség csupán annyi, hogy kiváltságos helyzetük, rendkívüli gazdagságuk, és helyzetfelismerésük a menekülés lehetõségét nyújtotta. S bár a páratlan vagyon – benne a mûkincs-gyûjteménnyel elveszett, legalább életük megmaradt. (Martha asszony egyébként az Egyesült Államokban is tekintélyes vagyonra tett szert. Férjével Ted Nierenberggel együtt egy Dansk Design nevû, fõleg konyhafelszerelési cikkeket gyártó kereskedõláncot hozott létre, amely ma is vezetõ márkának számít. A cég eladása óta egy, New York közeli villában élnek.

A zsidóságát sohasem tagadó Herzogok öröksége nemzetközi figyelem középpontjába állította a pert. Szinte minden világlap – köztük elsõsorban az amerikai The New York Times és a The Washington Post – terjedelmes cikkben foglalkozott az üggyel. Arra voltak kíváncsiak, hogy a magyar mûkincsek visszaszerzéséért évek óta harcoló kormány vajon elégtételt szolgáltat-e a zsidó származású örökösöknek. Elismeri-e elõdei felelõsségét a mûkincsek elorozásáért, s ha az elrabolt mûkincseket nem is, de legalább egy részüket visszaszolgáltatja. Ez a cél vezérelte Zsidó Világkongresszus restitúcióval foglalkozó szervezetének, a Commission for Art Recovery ténykedését is, amely mindvégig támogatta és segítette a Herzog- ügyvédek munkáját. Mindhiába. A most ismét elsõ fokra visszautalt per a magyar kormányok felelõtlenségét és érzéketlenségét bizonyítja. Sõt, azt is, hogy a kormányzatot nem igazán érdekli ez ügyben a külföld véleménye és megítélése sem. A magyarhoz hasonló eljárásokban Franciaországtól a Cseh Köztársaságig – sõt az antiszemitizmustól egyáltalán nem mentes Ausztriában is – született az örökösök számára kedvezõ ítélet, vagyis visszaadták a zsidó családoktól elrablott mûkincseket. Még az sem „serkentette” taktikaváltásra a magyar illetékeseket, hogy közel 8 ezer mûkincset a magyar állam követel vissza az egykori Szovjetuniótól. Az orosz tárgyalófelek, többek közt éppen a Herzog-per miatt utasíthatják vissza a magyar igényeket, mondván: aki saját országában nem alkalmazza a restitúciós jogot, mástól miért kéri azt számon. Információink szerint azt is felvetették, hogy nem látnak garanciát arra, hogy ha egy magyar magánszemélynek visszaadják elrabolt mûkincseit az, az örökösök helyett nem köt ki végül egy állami múzeumban…

Ma még nem tudni, hogy mikor folytatódik a Herzog-per, az pedig még ennél is bizonytalanabb, hogy mikor lesz benne végre jogerõs ítélet. Egy azonban biztos: a magyar állam itthon és külföldön is sokkalta többet vesztett már presztízsben eddig is a perértékben szereplõ másfélmilliárd forintnál, s ezen már az sem segít, ha néhány év múlva netán az örökösnek ítélik a 11 festményt tulajdonjogát.

Szakonyi Péter

________________________________________________________________________

A Szépmûvészeti Múzeumban levõ vitatott tulajdonú képek:

Anthonis van Dyck: Lotaringiai Margit hercegnõ képmása

Lucas Cranach: Az angyal híradása a pásztorokhoz költözött

Joachimnak Barthel Bruyn: Petrus von Clapis jogtudós arcképe

Alonso Cano: Don Balthasar Carlos infáns arcképe

Gustave Courbet: A neuchateli tó és a nyoni kastély téli látképe

El Greco: Szent család

Fiorentino: Mária gyermekével

John Opie: Nõi képmás

A Magyar Nemzeti Galériában örzött képek:

Brocky Károly: Alvó bacchánsnõ

Munkácsy Mihály: Mûteremben címû vázlata

Munkácsy Mihály: A délutáni látogatás

___________________________________________________________________

Néhány nappal a Herzog-per tárgyalása elõtt harminc festmény sorsáról döntött a Fõvárosi Bíróság. Dános Géza 1948-ban letéti szerzõdést kötött a Szépmûvészeti Múzeummal és ennek értelmében 31 képet – köztük Szinyei Merse Pál, Székely Bertalan és Rippl Rónai József alkotásait – letétbe helyezte. Az USA-ba távozott Dánosék 1954 óta próbálták visszaszerezni jogos tulajdonukat – hiába. A házaspár unokája egészen 2000-ig tárgyalt a magyar kormánnyal, de az 1973-as magyar-amerikai vagyonjogi megállapodásra hivatkozva nem adták vissza a festményeket. Az elsõ fokon zajlott perben harminc képet a családnak ítélt a bíróság.

A tárgyalással szinte egy idõben négy Munkácsy-festmény viszont visszakerült az egykori tulajdonos leszármazottaihoz. Az Auschwitzban elpusztított Vida Jenõ utódjainak maga a kulturális miniszter, Görgey Gábor adta vissza a képeket. A mûgyûjtõ Vida 1944-ben egy kiállításra adta kölcsön képeit a Szépmûvészeti Múzeumnak, majd a németek bevonulása után a múzeum õrzésére bízta a festményeket. Az állam itt is az elbirtoklás, az államosítás és az állampolgárság kérdésével próbálta meg megkérdõjelezni a Vida képek tulajdonjogát, sõt azzal is érveltek, hogy a Vida gyerekek jogellenesen hagyták el az országot. Az egyik örökös azonban megtartotta az akkori útlevelét.(Ugyanezen érvelés felvetõdött a Herzog- perben is, de a Weiss Manfréd-Hatvany-Herzog-család viszonylag könnyen bebizonyítható módon az „aranyvonattal”, és érvényes úti okmányokkal menekült el Magyarországról…) A Vida család egyébként eredetileg több mint 20 festményt kért vissza, s várhatóan a jövõ év elején indítanak pert a most ki nem adottakért.

A legsimább ügy kétségtelenül a nem zsidó Andrássy-örökség esetében volt. A grófi család festményei közül négyet 1973-ban az akkori Szovjetunió visszaadott Magyarországnak, majd ezek a Magyar Nemzeti Galériába és a Szépmûvészeti Múzeumba kerültek. Az 1999-ban kötött megállapodás szerint a család, a négy Andrássy-lány számos leszármazója négy képet kapott vissza. Közülük kettõt – Franz von Lenbach Andrássy Gyulánéról készült portréját és Munkácsy Mihály: Itatónál címû képét – az állam megvásárolta. A másik két festményt – John Opie Férfiarckép és Munkácsy: Krisztus Pilátus elõtt címû munkája – elárverezték.