Dr. Shira Wolosky izraeli professzor egy évet töltött vendégtanárként a Harvard Egyetemen. Egy tudományos konferencián a New York-i ikertornyok elleni merényletre terelõdött a szó, mire az egyik hozzászóló kijelentette, hogy az amerikai merényleteknek „a brutális izraeli elnyomás az oka”. Az izraeli professzor, miután magához tért megdöbbenésébõl, kérdezgetni kezdte kollégáit: miért nem szálltak vitába az elképesztõ állítással? „Ezekkel a nézetekkel ma ragyogó karriert lehet befutni az amerikai tudományos világban” – válaszolták neki.

„Szeptember 11 után az egész év egy rémálom volt” – meséli az izraeli Liora Bosh, az összehasonlító irodalom tanára a New York-i Állami Egyetemen. „Szüntelen támadásnak voltam kitéve, a tanári értekezleteken, a konferenciákon, még a folyosón is… Mindezt persze elegáns, pártatlan akadémiai nyelven fogalmazzák meg, de e »pártatlanság« lényege az, hogy Izrael gyarmatosító képzõdmény, amelynek nincs létjogosultsága.”

Moshe Idel, a zsidó gondolkodás történetének egyik legkiválóbb ismerõje az elmúlt évben egész sor amerikai egyetemen tanított. „Az amerikai akadémiai világban démonizálják Izraelt. Az embereknek legalább a fele elhiszi az arab propagandát.”

A fentiekrõl beszámoló Haarec, izraeli napilap szerint a baloldali amerikai értelmiség köreiben „gyûlölet- és lejárató kampány folyik” a zsidó állam ellen. Ez érdekes módon a New York-i merénylet után erõsödött fel, amelyet arab terroristák hajtottak végre. Az átlag amerikait ez a tömeggyilkosság közelebb hozta Izraelhez, amely maga is sok éve szenved az arab terrorizmustól. Ám a baloldali értelmiség ideologikus konstrukciója szerint a merényletért valójában az arab országok nyomorának okozója, Izrael a felelõs. A zsidó államot támadó professzorok többnyire nem is ismerik Izrael történetét, de nagy szakértõi a marxizmusnak és a poszt-kolonializmusnak. Felfogásuk szerint az arabok (kivált a palesztinok) a harmadik világ elnyomott, színes bõrû népei közé tartoznak, az izraeliek pedig a fehér, európai gyarmatosítás utolsó képviselõi.

Ez a gondolkodásmód fõleg a humántudományok mûvelõi körében erõs – írja a Haarec – akik inkább hajlamosak a tények fölött elsikló ideologikus gondolkodásra. A társadalomtudományok konkrét számokkal, tényekkel dolgozó tudósai ellenállóbbak az ideologikus propagandára.

A baloldali értelmiség Közel-Kelettel kapcsolatos szemléletének egyik fontos alakítója az amerikai akadémiai világ egyik sztárja, a palesztin származású Edward Said professzor, akinek „Orientalizmus” címû könyve magyarul is megjelent. Alapmûként számon tartott könyvében Said élesen bírálja azt a szemléletet, melyet a nyugati világ alkalmaz, midõn a kelet társadalmait vizsgálja. Nemcsak a mindennapi emberek látásmódját, hanem a tudományos kutatást is áthatja a nyugati világ felsõbbségtudata, megvetése a keleti társadalmak iránt – érvel Said. E sok tekintetben jogos bírálat azonban a gyakorlatban oda vezet, hogy például az arab országok társadalmi berendezkedésének, politikájának bírálata azonnal az „orientalizmus” vádját vonja maga után. Said odáig ment, hogy a New York-i tömeggyilkos merénylet után is tagadta az iszlám fundamentalizmus létét, iszlám- és arabellenes fundamentalistának nevezve mindazokat, akik a szeptember 11-i merénylet okait az arab világban keresték.

Said munkásságának nem csekély szerepe volt abban, hogy az amerikai egyetemek Közel-Kelet tanszékeirõl kiszorultak mindazok a (gyakran nemzetközi hírû) tudósok, akik a közel-keleti konfliktust nem a fent leírt „fehér izraeli elnyomó – palesztin arab elnyomott” kontextusban értelmezték. Az innen kiszorult tudósok az egyetemi akadémiai világtól független kutatóintézeteket hoztak létre. Ezek legjelentõsebbike a Daniel Pipes által alapított Middle East Forum, amely az arab-izraeli konfliktust Izraelhez sokkal közelebb álló hangnemben interpretálja.

Az egyetemeken uralkodó légkörben tág tere nyílt mindenféle Izrael-ellenes (és gyakran burkolt zsidóellenes) aktivizmusnak. Az arab és iszlám országokból származó diákok az intifáda kitörése óta soha nem látott lendülettel vetették magukat a propagandaháborúba: röplapok, poszterek, transzparensek, tüntetések, performanszok kavalkádjában gyönyörködhetnek a diákok és az oktatók. A szövegek harcra buzdítanak a cionista megszállás ellen, performanszaikon a vérszomjas izraeli katonák rémtetteit demonstrálják az arab diákok. Akinek pedig nem tetszik az agresszív propaganda, és megpróbál leszedni egy-egy plakátot, az akár verésre is számíthat. Daniel Pipes egyetemi elõadásait rendszeresen botrányok kísérik: többnyire a hátsó bejáraton kell az elõadóterembe mennie, mivel a fõbejáratot elállják a palesztin(párti) tüntetõk, akik õt fasisztának nevezik és inzultálják a vele rokonszenvezõket. Ha pedig a zsidó diákok tiltakoznak az uszító propaganda ellen, azzal vádolják õket, hogy a szólásszabadságot akarják korlátozni. A helyzet 2002 során már annyira elmérgesedett, hogy az egyik legfontosabb amerikai zsidó szervezet, az American Jewish Committee nyilatkozatot tett közzé a „megfélemlítéstõl mentes egyetemekértî, amelyet több, mint háromszáz egyetem rektora írt alá. Maga a nyilatkozat persze ismét heves vitákat váltott ki: arab részrõl azt állították, hogy épen õk a megfélemlítés áldozatai.

Az arab diákszervezetek és a velük szimpatizáló tanárok 2002 õszén új, nagyszabású kampányba kezdtek: az izraeli és az Izraellel kereskedõ amerikai cégek bojkottjára hívták föl az amerikai egyetemeket. (Az amerikai egyetemeket ñ elsõsorban a legjobbakat ñ nem az állam tartja el: maguk is jól mûködõ vállalatok, amelyek komoly tõkét forgatnak a piacon.) Hasonló bojkottot hirdettek a nyolcvanas években az akkor még apartheid ideológiát valló Dél-Afrika ellen, s e kezdeményezés pozitív fogadtatásra lelt. „A cionizmus rosszabb, mint az apartheid!” – hangzott az új aláírásgyûjtõ kampány jelszava. Ám az ellene fellépõ zsidó szervezetek rövid idõ alatt négyszer annyi aláírást gyûjtöttek, és a bojkotthoz egyetlen egyetem sem csatlakozott.

A fenti arányok sokat elárulnak a campusokon folyó küzdelem jellegérõl. A „palesztin ügyî militáns hívei kisebbséget alkotnak, de áthatja õket az ideologikus hevület, így szüntelen offenzívában vannak: szórólapjaikkal, transzparenseikkel, tüntetéseikkel, performanszaikkal állandóan jelen vannak a campusokon. A zsidó szervezetek hátrányos helyzetbõl indulnak, mikor a palesztin-párti offenzívával szemben megpróbálják felvenni a harcot: hangzatos baloldali jelszavakkal szemben kell védekezniük. Nehéz megtalálni a megfelelõ harcmodort a „Szabadítsuk fel a palesztin népet!”, „Harc a cionista apartheid ellen!” és hasonló szlogenekkel szemben. Az amerikai zsidóság a demokratikus társadalomba mélyen integrálódott közösség, távol állnak tõle az ellenfélre jellemzõ szélsõséges ideológiák és az ezeknek megfelelõ radikális politikai magatartás. Többnyire elõadásokon, rövid kiadványokban próbálják elmagyarázni, hogy a rasszizmussal kapcsolatos vádak nem igazak, hogy Izrael már felajánlotta az önálló államot a palesztinoknak, stb. Ám a hagyományos elõadás – legalábbis rövid távon – nem olyan hatékony, mint a felszabadításra mozgósító transzparens vagy a lelõtt palesztin kisgyereket ábrázoló plakát. A palesztin militánsok gátlás nélkül használják az arab propaganda „költõi túlzásait” – például az izraeliek dzsenini akciója során elesett állítólagos ötszáz palesztinról. (A tényleges szám ötven körül van.) A zsidó diákok ilyenkor zavarba jönnek, úgy érzik, nincsenek kellõen informálva, a zsidó szervezetek és az izraeli konzulátusok szemére hányják, hogy nem tájékoztatják õket megfelelõen. Nem veszik észre, hogy higgadt, demokratikus stílusuk miatt kerülnek hátrányba a forradalmi rohamosztagosokkal szemben.

A zsidó diákság legfontosabb intézménye a Hillel, amelynek sok amerikai egyetemen külön épülete van: ez afféle zsidó közösségi ház. A zsidó egyetemisták válaszát a Hillel szervezi. Megalakult az Izrael a Campusokon Koalíció, amely elsõsorban az Izraellel kapcsolatos hiteles és gyors tájékoztatásra helyezi a hangsúlyt. A defenzív magatartásból úgy próbálnak kitörni, hogy nem a vádakra válaszolnak, hanem Izrael demokratikus értékeit mutatják be az egyetemeken.

A fenti nyomasztó helyzetet csupán az ellensúlyozza, hogy az Újvilágban – Európával ellentétben – az akadémiai értelmiség politikai befolyása elhanyagolható: szavuk nem hallatszik el a Fehér Házig. Az amerikai sajtó és a közvélemény sokkal kevésbé palesztin párti, mint Európai megfelelõi. A zsidóság iránt toleráns amerikai társadalomban paradox módon az egyetemek váltak veszélyes hellyé. Ezt maga a Harvard Egyetem elnöke Lawrence Summers is megerõsítette egy nyilatkozatában: „Valaha az antiszemitizmus és a súlyosan Izrael-ellenes nézetek a mûveletlen, jobboldali populisták hitbizományának számítottak. Ma azonban az elfogult Izrael-ellenes nézetek egyre több támogatóra lelnek a progresszív értelmiségi körökben. Komoly tudósok támogatnak vagy éppen kezdeményeznek olyan akciókat, amelyek antiszemiták – ha szándékuk nem feltétlenül, de kimenetelük szerint bizonyosan.”

Az elõadásaira a rakodótéren át beosonó Daniel Pipes ennél is tovább megy: „Az egyetemek ma az elnyomás szigetei a tolerancia tengerében.”