Az arab-izraeli béketárgyalások, a terület-átadasok nyomán azonban megtört a messianisztikus lendület. Az intifáda kitörése óta pedig a telepesek kedvenc célpontjaivá váltak az arab terroristáknak: legutóbb 2002. november 16-án este, a Szombat bejövetele után, a Kirjat Arbára vezetõ úton lõttek le 12 telepest és katonát az Iszlám Dzsihád terrorszervezet zsidónak öltözött s arab házakból lövöldözõ emberei. Az õsi város a modern arab-zsidó szembenállás egyik gócpontja: utcáin nagyon sok vér folyt már. Itt ugyanis a történelem fizikai birtokbavételéért folyik a harc.

„Szép látvány” — mutat Noam Arnon, a hebroni zsidók vezetõje a lakónegyedükben álló izraeli katonai dzsipre. „Mindig így kéne lennie” — teszi hozzá keserûen. 2002 júniusát írjuk…

Hebron eredete a Bibliáig nyúlik vissza: Józsué könyvében olvashatjuk (14;15): „A Hebron neve pedig annak-elõtte Kirjath Arba volt.“ (Károli Gáspár ford.) A városban lévõ Machpela barlangot (Ma’arat HaMachpela) Mózes I. könyve szerint Ábrahám temetkezési hely céljára megvette a hettita Efrontól. A zsidó hagyomány szerint az Õsatyák (Ábrahám, Izsák és Jákob) Hebronban nyugszanak. Késõbb, az iszlám is átvette a zsidóktól a kultikus hely tiszteletét, így õk is szent helyként tisztelik a várost.

Az iszlám-arab hódítók a várost Khahl-al-Rahman-nak, azaz a „Könyörületes Kedvencé”-nek nevezték el. A zsidók ugyanakkor továbbra is jelen voltak a városban: Omár kalifa engedélyezte, hogy a Barlang mellett zsinagógát építsenek, és temetõt létesítsenek. A bizánci uralom idején a barlang fölé emelt templomot az arabok mecsetté alakították át. Mikor a keresztesek elfoglalták a Szentföldet, kiûzték a zsidókat Hebronból. Uralmuk végeztével azonban nem tért vissza a keresztesek elõtti toleráns iszlám álláspont: 1266-ban dekrétum mondta ki, hogy a zsidók nem léphetnek be a Machpela-barlangba, s ez a XX. századig érvényben maradt.

1540-ben a híres Malkiel Askenazi költözött a városba s udvart vett magának, így Hebron lassan spirituális központtá vált. Askenazi zsinagógát is építtetett, az „Ábrahám a Pátriárka” nevût. A komoly halakhikus befolyással bíró Askenázit követték a cfati kabbalisták. A kabbala és az aszkétizmus szellemisége sokáig uralkodott a hebroni zsidók körében. A XVII. század végén a híres amszterdami filantróp, Abraham Pereira rabbi „Heszed le-Avraham” néven alapított jesivát. Maga Sabbataj Cvi is látogatást tett Hebronban, visszaemlékezések szerint sokakat meggyõzött tanítása érvényérõl. Ez a rabbinikus világ perifériájára sodorta a várost, miután a zsidó világ kivetette magából az álmessiást és követõit.

A XIX. század elején a zsidók 800 dunam földet vettek a városban, s a Talmud jeles tudósai telepedtek le itt. A hebroni zsidók támogatására szerte a zsidó világban gyûjtöttek. Számos európai zsidó filantróp támogatta õket, s egy ízben maga Sir Moses Montefiore is meglátogatta várost, bõkezû felajánlást téve a közösségnek. 1840-ben Simon Menachem Haikin vezetésével Chabad-haszidok érkeztek Cfátról Hebronba, s teljesen felforgatták az addigi életet, pl. új és független szefárd kolélt hoztak létre. Mellettük a XX. század elején a német Hilfsverein is megjelent a városban, támogatva a szekuláris oktatást.

Az I. világháború átmeneti hanyatlást okozott: a szefárd kolél kivételével minden zsidó elhagyta a várost. A britek 1918-as bevonulása után a cionisták fiú- és leányiskolát, valamint óvodát hoztak létre, ám 1922-ben a több mint húszezer lakosból már csak kb. négyszáz volt zsidó. Viszont 1925-ben fontos esemény történt: Epstein rabbi vezetésével a litvániai Slobodka-jesiva Hebronba költözött.

Aztán valami nagyon rossz dolog történt. A zsidók palesztinai térnyerésétõl megijedt és feluszított arabok 1929-ben megtámadták a békésen tanuló és imádkozó hebroni zsidókat, s 67-et megöltek közülük, 60-at pedig megsebesítettek, Tóra-tekercseket égettek el s zsinagógát pusztítottak. Ami még a hebroni zsidó jelenlétbõl megmaradt, azt az 1936-os arab lázadás pusztította el. 1936. április 23-án a brit hatóságok – félvén az arabok támadásaitól – az összes zsidót evakuálták.

A Függetlenségi Háború után Hebron jordán kézre került, de az 1967-es Hatnapos Háború nyomán izraeli csapatok vonultak be az õsi városba. Ettõl kezdve a zsidók szabadon látogathatják a Machpela-barlangot, ami kezdetben teljesen veszélytelen foglalatosság volt, de késõbb, az 1980-as évektõl már egyre veszélyesebbé vált.

A Hatnapos Háború gyõzelmi mámorában az „Izrael Földje Mozgalom“ emberei 1968 Pészachján úgy döntöttek, hogy zsidó közösséget hoznak létre Hebronban. A helyi szállodába svéd túristaként bejelentkezett családok közölték: maradni akarnak. Kezdetben ezt még az izraeli hatóságok sem nézték jó szemmel. Így 1968 májusában olyan megegyezés született, hogy a mozgalom hívei kívonulnak a városból, és annak tõszomszédságában megalapítják Kirjat Arba.települést. 1970-ben az izraeli kormány végül úgy döntött, hogy legalizálja ezt a törekvést, s 250 házat épít Kirjat Arbán. A település mára hétezres várossá nõtte ki magát. Lakói között vannak szekulárisok is, akiket az olcsó lakásárak vonzottak, ám a vallásos szellemiség a meghatározó: számos család gyerekei a hebroni jesivát látogatják, s a zsidó-arab szembenállás is radikalizálja az ottlakókat.

Idõközben azonban magában Hebronban is megtelepültek a vallásos zsidók. A területfoglalások az utóbbi húsz évben felgyorsultak. Az 1980-as évek elején, David Levy építésügyi minisztersége alatt szerezték meg a telepesek az „Avraham Avinu“ („Atyánk, Ábrahám“) negyedet, s 30 családdal beköltöztek. A negyed a XVI. században épült, zsidók lakták, s az 1929-es pogrom után néptelenedett el. Késõbb, 1988-ban a Bet Nahum és Yehuda negyedeket alapították meg a telepesek, miután társaikat Nahum Hosst és Yehuda Partosht palesztin terroristák meggyilkolták.

1981-ben a zsidók visszaszerezték a Bet Romano-t („Romano Ház“), miután hat zsidót öltek meg egy összecsapásban. A Beit Schneersohnt („Schneersohn Ház“) még a Chabad chaszidok vették meg a XIX. században s ma 6 család otthona.

Majd a Bet Hashisha (A „Hatok Háza“) következett, amelyet arról a hat jesivanövendékrõl neveztek el, akiket a Beit Hadassza közelében gyilkoltak meg még 1980-ban. Ma e ház 10 család otthona.

Magát a Bet Hadassát („Hadassza Ház“) a hebroni zsidók központját, a telepes mozgalom asszonyai vették birtokba még 1979-ben, ahonnan – az izraeli kormány utasítása ellenére – nem voltak hajlandók elvonulni. Az 1980-as jesivanövendék-mészárlás után a kormány megengedte a telepeseknek, hogy végleges otthont alakítsanak ki az épületben. Ma körülbelül 20 család él ott, az elsõ emeleten a hebroni zsidó közösség történelmi múzeumát alakították ki.

A fentiekbõl látható a hebroni zsidók stratégiája: minden gyilkosságra egy új telep megalakításával válaszolnak.

A palesztin-izraeli béketárgyalásokon Hebron mindvégig kulcsfontosságú volt. Hosszas huzavona után amerikai nyomásra végül Benjamin Netanjahu 1997. januárjában aláírta az izraeli jobboldal igényeit is kielégítõ hebroni egyezményt: az un. H1-es körzetet (kb. százezer palesztin lakossal) a palesztinok, míg a H2-es körzetet (20.000 palesztinnal és ötszáz zsidóval) az izraeliek felügyelik, de az itteni arab lakosság polgári ügyeit is a PA intézi.

Az izraeli csapatok tehát kizárólag a zsidó telepesek védelmét látják el, de sokszor alakulnak ki konfliktusaik a telepesekkel, akik keményebb magatartást várnak el a hadseregtõl. A katonai kivonulás óta a palesztinok szabadon fegyverkezhetnek s állandósultak az arab támadások a telepesek ellen, bár a hadsereg idõnként – a telepesek követelésére – bevonul Hebronba. Kivonulásuk után azonban ismét felerõsödnek a támadások.

A hebroni zsidó település kiadásait izraeli állami és amerikai magánpénzekbõl fedezik. A különféle szélsõjobboldali zsidó szervezeteket támogató amerikai vagyonosok gyakran adnak pénzt a hebroni telepeseknek is. A telepesek között pedig rengeteg az amerikai születésû, akik a Szent Föld benépesítését tûzték ki célul maguk elé, s akik idealizmusból és konok elkötelezettségbõl választották lakóhelyül a világ egyik legveszélyesebb pontját, ahol minden mozdulatukat arab orvlövészek nézik.

A palesztinok Hebront nemzetük és az iszlám kultikus helyének tekintik, a zsidó telepeseket pedig „betolakodóknak“ tartják, akiknek itt semmi keresni valójuk nincs. Különösen nagy a feszültség a Machpéla barlangnál – akárcsak a jeruzsálemi Templomhegyen. Véleményüknek a palesztinok a heti-havi rendszerességgel elkövetett gyilkosságokkal adnak hangot: céljuk az, hogy a minél nagyobb fizikai bizonytalansággal elriasszák a zsidókat Hebronból, s még a zöld vonalon túli Izraelbõl se jöjjenek jámbor zarándokok az Õsatyák Sírjához.

A zsidó telepesek hasonló kizárólagosságot fogalmaznak meg Hebronban, bár — és ez a zsidó hagyomány és történelem tanúságaiból következik — az 1994-es tavaszi Baruch Goldstein-eset kivételével (ekkor többtucat imádkozó arabot lõtt le a Barlangban a telepes) nemigen folyamodnak erõszakhoz. (Bár néha — reakcióként az arab támadásokra — õk is lövöldöznek). A Machpéla barlanggal kapcsolatosan azonban memorandumot fogalmaztak meg, melyben kifejtik, hogy az „a zsidó nép vallási, nemzeti és történelmi kincse.” (Olvasható a www.hebron.org.il honlapon.) A Mózes I. könyvében szereplõ barlangot az elsõ zsidó földtulajdonnak tekintik. Kritizálják, hogy a városnak csak 18.7%-a áll zsidó ellenõrzés alatt, valamint azt, hogy Machpéla kizárólag a waqf, a muzulmán vallási testület felügyelete alatt áll. Az iszlám oldalra, a Goldmann-vérengzés óta nem juthatnak be a zsidók, sõt a zsidó imádság alatt szól hangszórón a müezzin. A telepesek azt is kifogásolják, hogy õk nem használhatnak hangszórókat, hogy a hogy a waqf irodája és a müezzin szobája a zsidó oldalon van. Követelik, hogy a Machpelá-t ismerjék el „szent zsidó nemzeti hely“-nek, s azt nemzeti hatóság vigyázza.

A 2002. novemberi eset után az izraeli jobboldalon felerõsödtek azok a hangok, melyek Kirjat Arba és Hebron zsidó negyede közti út elkerítését és zsidó betelepítését szorgalmazzák.

Az izraeli hadsereg által kidolgozott védelmi terv költségeit, mely állandó járöröket, ablakokban is ülõ katonák elhelyezését, és hasonló intézkedéseket helyez kilátásba, 1996-ban ötmillió sékelre becsülték. A novemberi merénylet után Saron és Saul Mofaz (korábban vezérkari fõnök, jelenleg védelmi miniszter) szorgalmazta zsidó lakosok beköltözését egyes, 1929 elõtt birtokolt épületekbe. Natan Saranszki építési miniszter pedig már kabinetirodájának vezetõjét is Hebronba küldte, hogy olyan területet találjanak a város és Kirjat Arba közötti úton, melyen új zsidó épületeket lehet felhúzni.

A hebroni probléma gyökere az, hogy az õsi, bibliai jogokra hivatkozó különféle messianisztikus zsidó csoportok állandóan szembesülnek és konfrontálódnak a helyi arab lakosság mesterségesen is szított ellenszenvével, ráadásul az izraeli politika sem tudja, hogy mit kezdjen velük. Tel Aviv vagy Haifa szekuláris polgárai roppant távolinak érzik maguktól a messianisztikus hevületû vallásos telepeseket. A telepesek politikai helyzete így az aktuálpolitika függvénye. Izraelben baloldali kormányok nemigen támogatják az újabb építkezéseket, a jobboldal is csak addig, amíg a nemzetközi nyomás nem válik túl naggyá. Akik pedig biztosan maradnak, azok a helyi arabok. Az izraeli kormányok lavírozásai, a nemzetközi média és a különféle emberjogi szervezetek nyomásgyakorlása, az egyre radikalizálódó és felfegyverzett palesztin miliciák terrorcselekményei mind-mind a palesztin félnek kedveznek. A demográfiai harcot is a palesztinok vívják sikeresebben: ma már Kirjat Arba kerítéseit ostromolják az arab lakóházak, és a müezzin hangja áthatol a legvastagabb kõbõl épült zsidó lakóházon is. S nincs békés egymás mellett élés.