A film ebben majdhogynem politikailag korrekt, hiszen a bûnösök és áldozatok fekete-fehér, tehát morálisan, politikailag jól definiálható és egyértelmû kategóriái mellett, több finom megkülönböztetést és alcsoportot hoz létre. Inkább „az egyedül vagyunk“ érzését kelti s ezt nem csak a zsidókra érti, hanem a jó emberekre is. A magyar-zsidó eredetû (apja Pierre Kassowitz filmrendezõ) Matthieu Kassowitz által szelíden fegyelmezetté, indulatait (meg)fékezõvé formált jezsuita Ricardo atya és tragikus társa, Kurt Gerstein SS-tiszt már a filmben is egyedül volt. Ám mennyien voltak az európai holocaust történetében a valódi jók? Sejthetjük, nem sokan. S vajon mi, miután elégedetten tetszeleghetünk a saját származásunk-identitásunk által nyújtott, kényelmes „áldozati“-ítélkezõ szerepben, szóval mi jók vagyunk-e? Jók, ha nem saját magunkról van szó? Mit csináltunk volna, ha éppen németnek vagy olasznak születünk? Hogyan dolgoztuk volna fel, vagy éppen vetettük volna le a családunk, neveltetésünk okozta elõítéleteket? Hogyan küzdöttünk volna meg ezekkel a béklyókkal, és végül mi születne e folyamatból? Ezek az igazi, az embert próbáló és formáló kérdések.

A film képi világa barokkosan túlzsúfolt, a Vatikán mûkincsegyüttesének látványa fordítottan arányos azzal a jelen nem lévõ, csak érzékeltetett szenvedéssel, amelyet a Holocaust okozott a zsidóknak és a velük együtt érzõknek — a lelkekben és a testekben. Az érzékeltetett teli és a láthatóan nyitott deportálóvonatok látványa persze Kelet-Európában kissé elcsépeltnek tûnik, hiszen az antifasiszta Holocaust-filmek nagy „sikerrel“ használták el a múltbeli valóság e szomorú szeletét. Ám Gavrasnál magán az ismétlõdésen van a hangsúly, a vonatok jötte és mente szabályos, ám lüktetõen ideges ritmust ad a filmnek. Ezek a szabályszerûen ismétlõdõ, ám nyomasztó rángások csak arra utalnak, hogy nincsen felszabadító szovjet (vagy amerikai) katona, hogy feltegye az igazságra a pontot. Nincsenek a felszabaduláson örvendezõ, új zászlók alá sereglõ, az ideologikum novum által megnyugodott, boldog KZ-lakók. Nincs megváltás.

Gavras panorámát alkot s a hitleri bûnözõk (pl. a „Doktor“ alias Mengele) sátáni figurájának ábrázolása mellett nem paskolja meg barátságosan és egyben felmentõen az „antifasiszták“ vállát sem. A „frutta di mare“ (a „tenger gyümölcsei“) fogásán csámcsogó, a kis rákok húsát oly pontosan elérõ amerikai diplomata szívét nem érinti meg Auschwitz. S azért nem érinti, mert az ott van az asztalon. Belesüllyedve a fantáziatlanság, a nyers, materiális érdek, a kézzelfoghatóság evilági mocsarába. Pedig az amerikai diplomata — hasonlóan a vatikáni páterekhez — nem rossz ember, biztosan szereti családját és pontosan fizeti be adóját. Õ is, mint oly sokan mások, szürke figura: inkább közömbös, hûvös és racionális, mint elkötelezett az igazság iránt. Bár nem õ hozta létre a gázkamrákat, ám lerombolásukat mérlegre teszi a nagypolitika serpenyõjében. De az igazság keresésében nincs félút vagy kompromisszum, nincsenek úgynevezett „racionális megfontolások“ sem. Ekkor derül ki, hogy mi a célja Gavrasnak az emberi „szürke zóna“ létrehozásával, miért ábrázol tragikus és egyben szimpatikus náci hõsöket és közömbös antinácikat. S hogy miért keveri össze az európai kultúrtörténeti és politikai kánon, a hitleráj bukása után a nagyhatalmak által uralt erõtérben kialakított és jól megszokott kártyákat? Azért teszi ezt, hogy bemutassa, végsõ soron és kiélezett helyzetekben csak egy erkölcs létezik: a mégis elbukó hõsök, a vesztüket eleve elrendeltként tudók hõsies és kompromisszumképtelen, ám szakrális erkölcse. Ricardo atya, Kurt Gerstein, valamint Szenes Hanna, Maximilian Kolbe atya és Bajcsy-Zsilinszky Endre erkölcse. Akik elbuknak, de akik miatt a világ keletkezett és a csodával határos módon továbbra sem robbantja szét az úrbõl érkezõ milliárdnyi meteorit és belsõ fenyegetés. A világot fenntartó Igazak erkölcse.

S hogy mégis, kiket illet a vád? Kik dolgoznak a kevésszámú sátáni figura kezei alá? Megtudhatjuk a film több jelenetébõl. Amikor Kurt Gerstein (Ulrich Tukur kiváló alakítása) ki akar utazni Rómába, a volt ellenálló-társ, akivel hazafias gyermekdalokat énekelnek együtt, és akinek „elvei“ vannak, zavarosan hárítja el a kérdést: „Tudod-e, hogy kik vannak azokban a vonatokban?“ A film végén szereplõ francia tiszt közönyösen veszi tudomásul az életével igazi emberi sorstragédiát élõ és ehhez méltóan életét lezáró volt SS-tiszt öngyilkosságát. Az üzenet egyértelmû: „vesszen a bürokrácia“, „vesszenek az állandóan a mérnökasztal fölé görnyedõ hivatalosságok“, akik az élõ, hús-vér emberekben kizárólag grammokat, dekákat, kilókat s számokat, azaz dehumanizált tárgyakat látnak. Akik nem hatolnak el a szívig és a szívbe. Tévednek: a kevésszámú és velejéig romlott sátáni figurák sorsát õk sem kerülhetik el. Õk az igazi bûnösök.