Ez tevékenységének a pozitív oldala. A másik viszont már korántsem olyan dícséretes: a szerzõ ugyanis nem szûnik meg állandóan kinyilvánítani, hogy kérlelhetetlenül képviseli a „Mi“ (zsidók) kontra „Õk“ (gójok), az élet minden területére kiterjedõ megosztottságát (és nem pusztán különbségét). Így könyve elõszavában le is szögezi: mûve zsidóknak íródott. De akkor miért adta ki a nem e meg/felosztottság alapján vagy identifikáció alapján mûködõ PolgArt kiadó? S a nem (vagy nem eléggé) zsidó tegye le a könyvet?! Eltekintve a morális és vallási megfontolásoktól, az emberi nem egységébe vetett hitünktõl, ha a megnyilatkozások sokrétûségét figyeljük, és pusztán a formális-udvariassági szempontokra vagyunk tekintettel, meg kell állapítanunk, hogy ami megengedhetõ négyszemközt vagy egy baráti társaságban, az megbocsáthatatlan a köztéren, a nagyobb nyilvánosság terén. Ami megengedhetõ, mondjuk egy Bne-Brak-i vallásos kiadványban, az a magyarnyelvû közönséghez címezve en bloc már nem engedhetõ meg. Hadd hozzak fel ezek szemléltetésére néhány példát: „Ez a hadfi egy svéd sikszét (kiemelés Kraustól – N.A.) vett feleségül, és amikor fia született, követelte hogy azt zsidóként jegyeztessék be…“(553.o.) – írja Kraus. A siksze jiddis szó és nem zsidó nõt jelent, de jelentésmezõje egyértelmûen negatív és kirekesztõ, hasonlóan az orosz zsid szóhoz. Vagy, nem sokkal késõbb, amikor az 1970-ben elfogadott hazatérési törvénymódosításról ír: „…Azután kiderült, hogy a valódi probléma a második paragrafusban rejlik. Ennek alapján jött Izraelbe az elmúlt 30 évben (1970-2000) több mint félmillió nem-zsidó, köztük, hithû, vallásos pravoszlávok. Befolyásuk roppant káros, az országot elárasztották sertéshúst árusító hentesüzletekkel; karácsony elõtt az „orosz“ lakta városokban tömve vannak a pravoszláv templomok, és üzletek sora árulja a karácsonyfadíszeket…“ (555.o.) Ajánlom Naftali Krausnak, hogy az orosz szót cserélje ki a zsidóra, a pravoszlávot izraelitára és a karácsonyt Peszachra, Ros Hasanára, vagy más zsidó ünnepre. Klasszikus antiszemita szöveget olvashat majd, Kolosváry-Borcsa Mihály stílusában. Ezzel nem bántani akarom a tisztelt szerzõt, csak felhívni a figyelmét álláspontja tarthatatlanságára. A visszatérési törvény ugyanis nem csak a zsidónak, de a zsidó közvetlen hozzátartozójának is lehetõvé teszi az aliját. Ha valaki halachikus szempontokat kér számon az „oroszokon“, akkor inkább forduljon az izraeli államhoz, a Szochnuthoz és más egyéb szervekhez, akik ezeket a rendelkezéseket hozták és a gyakorlatban alkalmazzák. A csalások természetesen más kategóriát képeznek, de ezek a gazdasági jellegû migrációknál mindig elõfordulnak. A visszatérési törvény implikációja ugyanis az volt, hogy egy majdani zsidóüldözés elõl védelmet nyújtson. Márpedig ezek az üldözések nem csak a halachikus zsidókat, az echte papírokkal, a jó jichesszel (származással/pedigrével) rendelkezõket sújtották. Arról nem is beszélve, hogy az izraeli állam demográfiai szempontokat is mérlegel (az arab népesség növekedését ellensúlyozzák ezzel) a bevándorlás elbírálásánál, nem csak a halachikusat. Persze, tudom, Kraus mondhatja azt, hogy a tradíció szerint járt el, de a közeget, a légkört, a fogalmakat nem ismerõ magyar nagyközönségnek szánva ennél mûvét sokkal óvatosabban kell eljárni, megmagyarázni a fogalmi megkülönböztetés történeti-halachikus hátterét. Enélkül csak az embert az embertõl megkülönbözetõ származási klisék maradnak – na, meg a keserû szájíz, hogy zsidók is élnek ilyesmivel.

Félõ azonban, hogy Kraus eljárása nem gondatlanságból ered, a — Karinthyval szólva — „faji tárgyilagos“-t szerkesztõ szerzõ már hírhedtté vált zsidó körökben: szóbeszéd tárgyát képezik „körösztkérdései“, faji-vallási káderezései, amikor is valaki zsidóságát vagy gojságát vizsgálja (vagy éppen vizslatja) az illetõ háta mögött. Ismeretesek ezirányú, a pletykát a valósággal keverõ írásai a „Jom Hasisi“ címû, izraeli vallásos pletykalapban, ahol is — meglehetõsen visszataszító módon — szintén kiszerkesztett már nem egy, köztiszteletben álló zsidó és nem zsidó családot.

A tiszteletlenség tulajdonképpen imponáló vonás, hiszen Magyarországon régi hagyománya van annak, hogy ájult alázattal beszéljenek minden zsidó és nem zsidó vezetõrõl, pusztán azért, mert a hierarchikus létra csúcsán helyezkedik el. Hogy a feljebb jutást milyen machinációk eredményezték, hogy az esetek jó részében nem a pozitív jellembeli tulajdonságok, a zsidóság iránti elkötelezettség és a szervezõkészség, hanem egyéb, korántsem magasztos szempontok alapján kerültek „felülre“, nos ez a feledés homályába merül. Ilyen szempontból Kraus nagyon is bátor: nem kíméli a pesti ortodoxia vezetõit, hitközségi korifeusokat, minisztereket. Ám bátorságának van határa: meghódol a Mazsihisz jelenlegi vezetõi és officiális újságírói elõtt. Anélkül, hogy akár egyetlen rossz szót is szólnánk róluk, az mégis csak elgondolkodtató, hogy míg Kraus ezredannyi információval kolumnákat szentel egyesek apró-cseprõ ügyeinek, addig említés nélkül maradnak ezeknek az embereknek a közösséget érintõ mulasztásai. Így például nem esik szó a temetõk körüli és a temetkezést érintõ, a halachát és az emberi méltóságot súlyosan megsértõ cselekmények elkenésérõl, vagy a korrupciógyanús ügyekrõl. Mondom, függetlenül az elõbb említettek jó és rossz vonásaitól, az általuk mûködtetett struktúra elõnyös és hátrányos oldaláról, ez több, mint gyanút keltõ olyan, a legkisebb pletykára is azonnal „lecsapó“ ember esetében, mint Naftali Kraus.

Kraus javára írható még az, hogy a magyar zsidóság hagyományos politikai beidegzõdéseivel ellentétesen, sokkal világosabban látja a zsidók valódi ellenségeit és barátait, mint a legtöbben. Pontosan látja és láttatja azt, hogy az antiszemitizmus-vita nem pusztán a zsidóellenességrõl szól, hanem a magyar belpolitikai küzdelmek szerves, mind a két nagy politikai tábor által is fenntartott, a politikai tér határait kijelölõ diszkussziója.

A már elõbb is említett faji szemlélet, a gójozás, a keresztényezés, az 1930-as, 1940-es évek véres zsidóellenességének és az antiszemitizmusnak egyfajta torz és görbe tükre. Krausnak igaza van abban, hogy sokan (betérés és/vagy elkötelezettség nélkül) is zsidónak hazudják magukat, hogy különféle elõnyökhöz, izraeli állampolgársághoz, amerikai ösztöndíjakhoz, állásokhoz jussanak. Ellenük okkal fortyog szerzõnk. Már „csak“ emberi szempontból is visszataszító a hazudozás, a családi múlt megtagadása, és az ebbõl származó elõnyök kihasználása. Ez Pesten is elõfordul. Ugyanakkor valaminek születni: adottság, errõl senkit sem kérdeznek meg elõre, sem zsidókat, sem nem zsidókat. Nyilvánosan megkülönböztetni valakit azért, mert nem született zsidónak: ez az antiszemitizmus megfordítása, s éppen az ilyen hozzáállás is szülheti a már elõbb is említett és kárhoztatott hazudozást, hiszen ha az illetõ megmondja magáról az igazat, rögvest legójozzák, mivel a zsidó közösség nem akar tudni a határhelyzetek létezésérõl. Ennek következtében Pesten ma nem lehet beszélni nyíltan a betérésekrõl, a vegyesházasságokról, az ebbõl származó utódok problémáiról, mert a háttérben ott áll a problémát negligáló kvázi-ortodox álláspont, az ezt kényszerbõl elfogadó pesti neológia, mely a halachikus megközelítésen kívül csak a pusmogást ismeri el. Ez a struccpolitika is vezet a Naftali Kraus által is képviselt állásponthoz. A vegyesházasságokból származó gyerekeket nem elidegeníteni kell a zsidó közösségtõl, hanem segíteni integrálódásukat. Ennek következtében nem csak veszélyes, de nevetséges az, ahogyan a vegyesházasságok „hínárjáról“, ír Kraus, amikor õ is nagyon jól tudja azt, hogy hány meg hány „visszatérõ“ származik ilyen környezetbõl.

Kraus könyvének címlapja szinte betegesen hangsúlyozza a zsidó üldözöttséget: a szakállas-kipás szerzõ mellkasán, a címben szereplõ „Áldozat“ „Á“ betûje alatt a ráaggatott szégyenbélyeg, a sárga csillag jelenik meg. Az örök áldozatiság tudata veszélyes következményeket hordoz magában, így Krausnak arra kell vigyáznia, nehogy az a meggyõzõdés alakuljon ki benne, hogy a múltban ért sérelem mindenre feljogosítja, hogy ezután mindent szabad: még diszkriminálnia is.