Magyarországon a Medgyessy-kormány hatalomra kerülése óta (beszédtéma) újra beszédtéma a Büntetõ Törvénykönyv vonatkozó passzusainak kilátásba helyezett szigorítása. Már az Orbán-kormány is tervezett hasonló lépéseket holokauszttagadás- és gyûlöletbeszéd-ügyben (olyannyira, hogy a törvénytervezet elkészítésére hírek szerint a Mazsihisz vezetõségét kérte fel), de konkrét formában csak a tavalyi kormányváltás után merült fel újra a Btk. tervezett szigorítása. Fontos természetesen, hogy a zsidó közösség tagjai, a különbözõ pártállású értelmiségiek is részt vegyenek a demokráciánk szempontjából kulcsfontosságú vitában — (lapunk) a Szombat tavalyi utolsó számában azonban Csáki Márton olyan írást jegyzett (Bezárult körök. Szombat, 2002. december), amely lényegében nevezett ügyekben törvényi szigorítást sürget (nevezett ügyekben). Az írás vezércikként való elhelyezése azt sugallja, mintha ez a szerkesztõség, vagy a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület álláspontja volna. Ezt jelentõs hibának tartanám. Elvi és pragmatikus szempontból is fatális volna, ha akár a Kulturális Egyesület, akár a Hitközség, akár bármelyik más zsidó szervezet a szólás vagy a gyülekezés szabadságának szigorítására tenne javaslatot.

Nézzük elõször, mi pontosan a probléma? Mi az a hallatlanul komoly, fenyegetõ veszély, amellyel 2003-ban nem képes megbírkózni a létezõ jogrendünk? Csáki Márton nemhogy egy kezén, de két ujján is fel tudja sorolni azokat eseteket, amelyek elég hírhedtek ahhoz, hogy mindannyiunknak ismerõsek legyenek: ott van egyrészt a Gede Bt. „Tiltott gyümölcs!” címû náci irodalom- és videóhirdetése minden Magyar Fórum hátoldalán, másrészt ott a Cion bölcseinek, az Összeesküvésnek és más kultúrmocsoknak a szabad terjesztése hungarista könyvesboltokban, aluljárókban. Ennyi a bûnlajstrom, ha nem számoljuk ide politikusok kifütyülését — ezt azért (*) szerencsére õ sem szankcionálná. Problémának tekinthetjük a szervezett külföldi és hazai neonácik utcai felvonulásait — ez viszont elsõsorban a nemzetbiztonsági hatóságokra ró konkrét feladatokat. Néhány tucat neonáci nem szolgáltathat ürügyet a tízmilliós nemzet gyülekezési törvényének vagy egyéb szabadságjogainak felülvizsgálatára.

Mi a helyzet a holokauszt-tagadókkal és -relativizálókkal? Az, hogy ha mindenkit összeadok, hárman vannak, ráadásul ilyen tartalmú cikkeik társadalmi veszélyessége a nullával egyenlõ. Mónus Áron írói munkássága miatt kár törvényhez nyúlni, Gazdag István Demokrata-beli tevékenysége is inkább a „különös kegyetlenséggel elkövetett cikkírás” kategóriáját meríti ki, mintsem hogy komolyan foglalkozni kelljen vele, a Lovas István összehasonlító véralgebráját követõ nyilvános vita pedig csak használt a demokráciának. Mint minden vita. Ahol azonban csak szigorítás és tiltás van, ott társadalmi vita sincs, ott egész kérdéskörök, tudományosan is felvethetõ diskurzusok tabuizálódnak, lehetetlenülnek el. A felvetés módja a lényeg, nem a tárgya.

Miért ne vitatkozhatnánk nyíltan a holokauszt bármelyik vetületérõl? A tények, dokumentumok százezrei nem engednek teret a hazugságoknak (lásd az auschwitzi gázkamrákat tagadni próbáló Fred Leuchter szánalmas esetét). Miért ne hasonlíthatnánk össze különbözõ szempontok alapján a holokausztot a másik totalitárius genocídiummal, a szovjet Gulag-rendszerrel? Miért lebegjen a börtön lehetõsége az ismert holokausztkutató feje fölött, aki a cigány értelmiség által ismert számoknál kevesebb roma holokausztáldozatot mutatott ki? Miért ne lehetne szabadon kiadni és terjeszteni nyilas szennyirodalmat, ha az önmagában semmilyen társadalmi hatással nem bír, tehát nem valósítja meg a (magyar alkotmánybírósági határozatokban küszöbnek tekintett) „gyûlöletre uszítás” veszélyét? Ifj. Hegedûs Lórántnak a „galíciai jöttmentek” kirekesztésérõl szóló elhíresült mondatait természetesen lehet konkrét tettekre való felhívásként értelmezni — az elsõ fokon kiszabott másfél év börtön azonban még felfüggesztetten is túlzónak tûnik. (A sok szempontból valódi kihívást jelentõ internetes nácizmus tárgyalása kimerítené e cikk kereteit.) És mi a helyzet a baloldali antiglobalisták Amerika-, Bush-, Izrael-, cionizmus-, nagytõke- és szabadságellenes uszításával? Súlyosak õk is, mégsem kéne õket rács mögé dugni, hacsak nem nyomatékosítják érveiket Molotov-koktélokkal.

Csáki cikkében utal az igazságügyminiszter õszi nyilatkozatára, amelyet érdemes pontosan beidézni a Népszavából: „Van olyan ország, ahol veszélyt jelent a Mein Kampf kiadása. Remélem Magyarország olyan országgá válik, ahol nyugodtan ott lehet a könyvesboltok polcain. Hiszen miért is ne olvashatnánk? Én is olvastam és sokkal könnyebb úgy tagadni valamit, hogy tudom mit tagadok.” A gond ezzel csak az, hogy Bárándy Péter néhány mondattal korábban ezzel szögesen ellentétes, hihetetlenül hangzó dolgokat mond: „Az államnak igenis kötelessége megmondania mit szabad árulni a könyvesboltokban és mit nem. (…) Mára már megszilárdult a demokrácia és ezzel egy másik alkotmányos alapjog, az emberi méltósághoz való jog kerülhet elõtérbe. Hiszen tizenkét éve mûködõ demokráciában élünk, és ebben a helyzetben, szûk területen már elfogadható, hogy korlátozzák a szólásszabadságot.” Bárándy példaként azt hozza fel, hogy ne lehessen atombombagyártásról szóló kézikönyvet kapni a boltokban — az állítás egésze mégsem csak a legszélsõségesebb esetekre vonatkoztatható.

A köztársaság igazságügyminiszterének állítása tehát az, hogy ma szûk területen elfogadható a szabad szólás korlátozása: ezt kissé súlyosabb problémának tartom, mint Gazdag István válogatott mûveit.

MSZP-politikusok kezdeményezésére a Btk.-módosítás tavaly augusztusi tervezete még tartalmazta a gyûlöletbeszéd és a holokauszt-tagadás szankcionálását (ahogy Bárándy akkor nevezte: „a véleménynyilvánítás szabadságának óvatos, célzott, kiegyensúlyozott korlátozását”), októberre azonban már kikerült onnan, mert a törvény készítõi az EU Bizottságának vonatkozó kerethatározat-tervezetét várták. A dokumentum meg is jött, és mint az a Heti Válaszban megszólaló Sólyom László szavaiból kitûnt, az unió a hazai alkotmányos gyakorlatnál szigorúbban szabályozná a gyûlöletbeszédet. Magyarországnak 2004 júniusáig van ideje meghozni a szükséges lépéseket — ezt azonban nem várta meg a Zsidó Világkongresszus (WJC) Avraham Becker fõtitkár vezette öttagú küldöttsége, hanem tavaly novemberben Budapestre látogatott, hogy a Mazsihisz képviselõivel karöltve rávegye az Igazságügyi Minisztériumot: iktassák be mielõbb a magyar jogrendbe a már említett szigorításokat, valamint „a rasszizmus formáinak elítélését.”

Hogy mi ezzel a baj? Az, hogy nem szerencsés. Nem szerencsés elvi szempontból (mert az EU-átlagnál szabadabb viszonyainkat, tág szólásszabadságunkat lehetne értéknek is tartani), nem szerencsés praktikus szempontból (mert létezõ törvényeink, alkotmányos határaink szinte tökéletesen megfelelõek, eddig minden próbát kiálltak), végül nem szerencsés kommunikációs szempontból: nem jó, ha a zsidó közösség tagjai „negatív” vonatkozású ügyekben szerepelnek a hírekben. Teljesen szükségtelen, hogy a hazai zsidóság lépéseinek az lehessen a külsõ olvasata, hogy egy adott sérelem okán (legyen az bármennyire is valós, érthetõ és fájdalmasan átérezhetõ sérelem /mert az/), amerikai segítséggel, az amúgy is érzékeny demokrácia alapértékeinek, alapjogainak korlátozása mellett lobbizik. Hogy egyértelmû legyen: a fellépés érthetõ és támogatandó volna, ha létezne idehaza náci veszély. De nem létezik. Megint mûbalhékról vitatkozunk.