Nyáron, a tengerparton olvastam ezt a könyvet, és annyira izgatott a szereplõk sorsa, hogy egy ültömben olvastam el: még a tenger se tudott kicsalni a nyugágyamból, amíg a történet végére nem értem.

Nagyon régen vártam már igazi, magyar zsidó családregényre, és nagyon régen vártam már zsidó nõkrõl szóló regényre is. Fenákel Judit új könyve: mindkettõ. Szálai olyan zsidó történetekbõl szövõdnek össze, melyben nem a Holocaust a központi téma, hanem azok a hajdan volt persze a Holocaust elõtti zsidó értékek, ízek, illatok, amelyek mára már alig maradtak meg a kollektív emlékezetben, ám amelyekrõl annyira vágyunk.

A könyv másik érdekessége, hogy amíg a legtöbb magyar zsidó elbeszélõ a gyerek nézõpontjából próbálja megmutatni mindazt, ami a XX. századi zsidó sorsban felfoghatatlannak és ábrázolhatatlannak látszik, Fenákel Judit más utat választott. A diszkurzivitás, a töredezettség és mozaikosság érzékeltetéséhez a gyermeki látásmód látszik a legalkalmasabbnak, ám a többgenerációs családregény szálait is oly módon lehet szövögetni, hogy a csoportképbõl egy-egy történet vagy epizód erejéig kiemelkedõ figura vázlatosságában is hiteles alaknak látsszon. A három generációs családtörténet olyan elbeszélésformát kívánt meg, amelyben a szerzõnek/elbeszélõnek el kellett távolodnia az elmesélt történetétõl, és õ maga még teremtett regényfiguraként sem részese az ábrázolt világnak. A családregény elbeszélõje kívülálló, mint a hagyományos nagyregényeké, miközben jól érzékelhetõ, hogy gyengéd szeretettel, meg persze némi csúfondáros nõi humorral szemléli alakjait. A nézõpontokat változtatja – hol az egyik, hol meg a másik szereplõ szemével látjuk a történetet –, még fiktív naplót is beiktat a narratívába. Innen ered a regény rongyszõnyegszerû sokszínûsége: újabb és újabb színes szálak és motívumok kerülnek a textúrába, majd tûnnek el a szõnyeg felszínérõl, hogy a hátoldalon bukkanjanak majd ismét elõ.

A Nyári Zsidó Fesztiválon új könyvérõl beszélgettem az írónõvel, és igen érdekelt, hogy vajon a saját családja tagjait ábrázolta-e, avagy a képzelete szülte a regény figuráit. Fenákel Judit elmondta, hogy regénytörténete teljesen fikciós világ, nem önéletrajz. De a cakkos szélû fénykép, amely az ötletet adta, valódi. A családi fotót nézegetve, megelevenedtek az alakok és a történetek: most, utólag már alig tudná megmondani, melyek tartoznak a saját családjának a legendáriumába, és melyek azok, amelyeket másoktól hallott, majd beépített a regény fiktív világába. Engem regényébõl leginkább a legrégibb históriák, a nagyszülõk generációjának a történetei és személyiségei fogtak meg, ezek illatait és hangulatait éreztem olvasás közben a legerõsebben. Kérdeztem az írónõt, hogy õhozzá melyik nemzedék áll a legközelebb. Mivel maga a „középnemzedékhez” tartozik – kisgyermekként élte meg 1944-et –, az emlékei „sziget-emlékek”, magyarázta. Az emlékezet kimaradáshoz hozzájárult az is, hogy a háború után, mint tudjuk, hosszú évekig nem beszélt senki az emlékeirõl, így aztán mindenki távolodni kezdett a saját élményeitõl. Így alakultak ki az emlék-szigetek, ezek nem is alkotnak összefüggõ történetet. „Amikor nemzedéktársaimmal összetalálkozom, egy-egy szigetet körüljárunk, és emlékeink fel-felszakadnak” – mondja az írónõ. „Ha ezeket idõrendbe kellene szednem, már bajban lennék. Azok állnak tehát a legközelebb hozzám, akik az én kortársaim, vagyis hozzám hasonlóan kisgyerekként élték meg ezt az alapvetõ élményt: 1944-et. Sok közös van a sorsunkban. Mindenképpen közös: a sok-sok elhallgatás. A háború után sok mindent elhallgattunk – ezekrõl az okokról is szól ez a regény.”

Mikor és hogyan tört meg végül a hosszú hallgatás? – kérdeztem az írónõtõl.

„A háború után, amikor visszajöttünk, az embernek beszélhetnékje volt. Nem akármi történt velünk! Az ember úgy mondta volna...! Egy idõ után azt vettük észre, hogy nem veszik ezt jó néven tõlünk... Hogy miért pont a hetvenes években kezdtek errõl az írók beszélni? Többek közt nyilván azért, mert az ötvenes évek szorítása akkor szûnt meg. Ami annyira beleszólt a privát életünkbe is, hogy nemcsak a mindennapjainkat, de még a szókincsünket is megszabta... És azt is, hogy mi az, amirõl beszélünk, és mi az, amirõl hallgatunk. Nem is volt hasznos ilyesmikrõl beszélni. Volt miért tartanunk egymástól, még a rokoni kapcsolatokban is.”

Fenákel Judit nevetve árulta el, hogy a számomra legkedvesebb részletek: a századeleji zsidó polgári család életmódja: fogadónapjai, bútorai, ruhái, étkezései, mind-mind a képzelete szülöttei. „Az én családom vidéki kispolgári család volt, ahol ennek az életformának nyoma se volt! De ilyen családról álmodoztam! Az ötvenes években az anyukámtól örökölt ruháimat egy régi, szalontulajdonos varrónõ alakította rám. És mindig azzal hitegetett, hogy ‘majd mész te igazi bálba, Juditkám, és varrok én még neked estélyi ruhát!’ Erre nem került sor, az Anyu kartonruháit igazította csak rám, de én álmodoztam errõl továbbra is: igazi estélyi ruhában bekerülök majd a nagy társaságba! Ez a mai napig nem történt meg...”

A képzelet a szülötte tehát a nagypolgári „rokonok” életének minden részlete. Amennyiben igen hitelesnek érezhetõ a regénynek ez a rétege, az ábrázolás jól sikerült – mondja nevetve az írónõ.

Sokszínû nõalakjai kapcsán felmerült a kérdés bennem, Fenákel Juditnak vajon mennyire fontos a saját nõvolta. Írónak vagy írónõnek tartja-e inkább magát – vetettem fel a kérdést. „ Valaha, a harcos emancipáció korszakában felháborított volna a kérdés, hiszen mindnyájan egyformák – emberek! – vagyunk. De ma már tudom: nem így van. Joggal mondják, hogy nõíró: a mienk egy másik látásmód.”