A nemrég felújított imaházban otthonos a hangulat: épp egy pénteki esti (mexikói) vacsorára készülnek közösen. Egy ügyvédnõ, a mediterrán asztaldíszeket rendezi, egy természetgyógyász répát reszel, egy boher minchát imádkozik, a gyerekek pedig a számukra kialakított játék szobában tologatják a matchboxaikat. Nem sokára harminc vendég érkezik: a filozófia szakos egyetemista lány, a fekete kalapos, nyugdíjas bácsi, a strájmlis haszid, a fejkendõs kismama és a kötött kipás izraeli tanár régi barátként üdvözlik egymást és rögtön élénk beszélgetésbe kezdenek. A közös ima után a rendhagyó sábáti vacsora, éneklés és teqilázgatás éjfélig tartja ott a vidám társaságot. „Kíváncsi vagyok, hogy holnap reggel kilenckor ki lesz itt a sáchriton” – viccelõdik Peresztegi Ági nemzetközi jogász, a Pesti Súl aktív tagja. De természetesen másnap is legalább húszan jelennek meg a reggeli imán.

„A Pesti Súl a második világháborúban kibombázott, Csáky utcai Freudiger-zsinagóga nyomdokain jött létre, ebben – a tudomásom szerint – korábban iskolaként és tornateremként funkcionáló lakásban” mondta Varró Sándor orvos, a zsinagóga egyik elõljárója, majd hozzátette: „Az imaház sok rendszerváltást élt meg. A hatvanas években még hétköznapokon is imádkoztak itt: emlékszem, olyan képzett emberek jártak ide, hogy vérre menõ viták voltak arról, kit érjen a Tóraolvasás megtiszteltetése szombaton. Késõbb Kõvári Dezsõ, majd Zinner Miklós és Róna Aser szervezett itt közösséget, Tarnóc János még kolelt (iskolát) is üzemeltetett közel egy évig. Két éve pedig az akkor itt imádkozók alapítottak egyesületet”. Mogyoró András arról mesél, hogy mindig kellemes volt itt a légkör: az ide járó idõs urak fittek, zsidóságban mûveltek és nyitottak. A fiatalok sokat tanultak tõlük: többen, köztük Dénes Gergõ és Balla Zsolt itt is tanulnak lejnolni (Tórát olvasni) a közösség kedvéért.

Bárász Tamás bölcsészhallgató büszkén meséli: „Mára többen vagyunk, mint valaha. Ha valaki egyszer eljön hozzánk, és nincs elkötelezve más zsinagóga iránt, tapasztalataink szerint nálunk is marad”. Peresztegi Ági szerint az a siker titka, hogy az embernek igazán hinnie kell abban, amit csinál. Ezután már csak az a dolga, hogy jól és jókedvûen tevékenykedjen. Varró Sándor hozzáteszi „Mikor a hetvenes években Londonban jártam, elámultam azon, hogy a zsinagógában fiatalokat találtam. Bár Raj Tamásnál, a Dob utcában, a Rabbiképzõben és a Frankel Leó úti zsinagógában elõfordultak fiatalok, azért Budapesten ritka látvány volt a fiatal, vallásos zsidó. A nácik legnagyobb bûne a népirtás mellett vallásunkban gyökerezõ, gazdag kultúránk elpusztítása. A hatvanas évekre kiürült az ortodoxia, és megszakadt a folytonosság. Azért szeretem a Pesti Súlt, mert itt összejött egy életvidám, tanulásra vágyó, gyökereit keresõ fiatal társaság: így látom, van remény arra, hogy húsz év múlva is lesz, aki Pesten tovább vigye a hagyományt.”

A Pesti Súlban egyelõre nincsen rabbi, vagy más fizetett alkalmazott: mindenki önkéntes alapon segít, mert a magáénak érzi a helyet. Az imaház „alulról építkezik”. A Pesti Súl mázolását, a konyha kikóserolását, az internetes honlap elkészítését és a gyerekszoba kialakítását is döntõen önerõbõl valósították meg a tagok. Van már néhány olyan támogatójuk is, mint Baruch Kaizler, a Wesselényi utcai Amerikai Alapítványi iskola igazgatója, vagy Dr. Steiner Péter és családja, akik az orthodox hitközség mellett a mázolást finanszírozták. A jó társaság mellett az is vonzó a tagok számára, hogy a közösség dinamikus és nyitott szellemiségû. Bár az imaház hivatalosan az Ortodox Hitközséghez tartozik, az ide járók egyesületet alapítottak a zsinagóga fenntartására, és demokratikusan döntenek mindenrõl. Ezért tisztábbak és egyszerûbbek a viszonyok.

A szombati istentisztelet utáni kidusokat a magas színvonalú drósék teszik felejthetetlenné. Az a szokás, hogy minden héten más szól egy pár szót a heti Tóraszakasszal kapcsolatban. Rendszeresen ebédelnek közösen valamelyik tagnál, vagy a zsinagógában. Varró Sándor elmondta, hogy az imaházban a háború óta nem volt rabbi, de a nagy ünnepekre az ortodox hitközség szokott elõimádkozót küldeni: korábban Weiss Jichák járt ide a Dob utcából, ma Arie Kestenbaum szokta például a Kol Nidrét vezetni.

A demokratikus vezetési elvekbõl következik az is, hogy itt a nõk is fontos szerepet kapnak: az egyesület vezetésébõl és a programok szervezésébõl is kivehetik a részüket. A zsinagóga modern ortodox jellegét bizonyítja, hogy a nõk az imák alatt nem külön szobában, hanem az imaterem hátsó részében, egy áttetszõ függöny (mechice) mögött ülnek, így mindent látnak, és aktívabb résztvevõi lehetnek a közös imának. A közösség egy másik, jogász tagja azért szeret ide járni, mert itt mindenki a maga tempójában fejlõdhet a vallásosságában. Merhet vallásosabb lenni, mint egy neológ zsinagógában, de akkor se szólják meg, ha a zsinagóga falain kívül nem él teljesen ortodox életet, hiszen az idejáró fiatalok többsége nem vallásos családból származik így pontosan tudja, hogy milyen az útkeresés idõszaka.

A közösség tagjai a folyamatos tanulásra helyezik a hangsúlyt: ha Turán Tamás (a Jeruzsálemben tanuló Talmudból PhD-zõ egyetemi oktató), vagy Balázs Gábor (a Bar Ilan egyetem vallásfilozófia szakos doctorandusa) vagy a Birmingham-i egyetemrõl Jonathan Webber antropológus Magyarországon jár, mindig tartanak itt elõadást. A rendszeres tanulás mellett havonta egyszer elõadókat is hívnak, többek között Frigyesi Judit, Zvi Gittelman és Gantner Brigitta tartott nagyszerû elõadásokat.

„Rav Soloveitchik, a modern ortodoxia egyik legfontosabb személyiségének írásait tanuljuk együtt kéthetente kedd esténként hét órától” – mondja Dov Lövy az Amerikai Alapítványi iskola igazgató-helyettese, majd hozzáteszi: „azért ez a rabbi áll közel a szívünkhöz, mert mélyen vallásos, de mûvelt és széles látókörû is egyben”.