— Oroszországból jöttem, az Uralban születtem. Ezt a gyönyörû nevet anyám adta. Eredetileg nem ezt a nevet akart nekem adni. A teljes leánykori nevem: Rimma Vlagyirimovna Truszova volt.

— Bizony. Ez egy jó történet. A Kurtág-kedvelõk töprengtek rajta, hogy vajon ez az egyszerre idegenül szlávos és varázslatos hangzású cím honnan származhat. A kutatók próbáltak ilyen-olyan szemantikai összefüggéseket belemagyarázni. Én meg csak mosolygok, ha erre kerül szó, mert a válasz igen egyszerû: az én verseim ihlették meg Kurtágot, és a rejtélyes Truszova cím az én leánykori nevem... Amikor elõször láttam meg a lemezborítón a nevemet, furcsa érzés volt, sõt egészen megijedtem. De aztán rájöttem, hogy Kurtágnak igaza volt: ez voltam valaha én. Ugyanakkor ma már sokkal inkább Dalos Rimmának érzem magam: minden, ami azóta történt velem, hogy Magyarországra költöztem, már ehhez a névhez kötõdik.

— Egy urali kisvároskában születtem, így hívják: Verhatúrija. Arról híres, hogy onnan származott Raszputyin is. Aztán a gyerekkoromat Szverdlovszkban töltöttem, majd Voronyezsben laktunk, egyetemre Moszkvába mentem: a Lomonoszovra jártam. Történelmet tanultam, közelebbrõl: német történelemre szakosodtam. A férjem is erre a szakra járt, de õ az újabbkori történelemre, én meg a legújabb korira specializálódtam.

— Igen. A mienk is szokványos történetnek indult: egymásba szerettünk, harmadéves korunkban összeházasodtunk, és aztán a diplomamunkánkat megírni Magyarországra jöttünk.

— Igen, 1969-ben, egy rövidebb látogatásom során, a Szófia utcában. Még menyasszonyi ruhát se hoztam magammal, mert nem voltam benne biztos, Dalos nem gondolja-e meg magát. Utána még vissza kellett mennem a Szovjetunióba, a hivatalos engedélyeket beszerezni: ez az ügyintézés több mint egy évig eltartott. 1970 január végétõl kezdõdött csak el az én magyarországi életem.

— Mindig is íróember voltam. De kezdetben még nem tudatosan. Tulajdonképpen kétszer kezdtem el írni. Amikor ide jöttem, még nem tudtam magyarul. Amikor munkába álltam 1971-ben, akkor a magyar szókincsem körülbelül 50 szóból állhatott.

— Titkárnõként kezdtem a KFKI-ban; aztán a Szerzõi Jogvédõ Hivatalban dolgoztam referensként (ahonnan aztán el kellett mennem – mint tudjuk: „történelmi okokból”). Késõbb átvett engem a Kossuth Könyvkiadó: ott elég sokáig dolgoztam, de aztán megint jöttek azok a „történelmi okok”...

— Én nem, de a férjem igen csak...

— ‘75-ben a Szerzõi Jogvédõbõl Hivatalból tulajdonképpen nem is õmiatta, hanem Haraszti Miklós könyve miatt rúgtak ki. Akkoriban jelent meg a Darabbér. Ha egyszer nekem ilyen barátaim voltak, akkor muszáj volt kirúgniuk.

— Nem mondhatnám, hogy nagyon aktívan tevékenykedtem. A helyzetem sajátos volt: én mégiscsak a „szovjet elvtársnõ” voltam. Ez a szerepkör végeredményben bizonyos védettséget is biztosított számomra. A magyar BM nem tudott hozzám nyúlni, elvégre szovjet állampolgárként éltem itt. Ahhoz, hogy engem itt letartóztassanak, a szovjet kollégáiktól kellett volna engedélyt kérniük, ez meg túl nagy felhajtással járt volna. A botrányra meg kinek van szüksége? Botrány persze azért akadt. Amikor például a férjem és Haraszti Miki éhségsztrájkba kezdett, közbe kellett avatkoznia a szovjet követségnek.

— A magyar elvtársak ugyanis felhívták a szovjet elvtársakat, és bepanaszoltak engem, hogy szovjet állampolgár létemre Lukács Györgynél jártam. Ez elég nagy bûnnek számított 1971-ben. A látogatásom hatásáról különbözõ legendák terjedtek el: például egy olyan is, hogy utána Lukács állítólag elment Kádárhoz, és kérte, hogy bánjanak másképp ezekkel a fiatal értelmiségiekkel, és segítsen megoldani a jelenlegi konfliktust. Kádár elvtárs meg erre kitessékelte Lukácsot a dolgozószobájából. Pár évvel késõbb azonban már máshogy kezelték ezeket az állam ellenes összeesküvéseket (ez volt ugyanis a hivatalos elnevezés). Akkor aztán behivattak engem a követségre, és elbeszélgettek velem. Mondtam ott én is sok mindent – többek között azt is, hogy egyszerûen nem kapok állást. Amikor munkára jelentkeztem, mindenhol el vannak tõlem ragadtatva, aztán két nappal késõbb jön egy telefon, hogy sajnos már betöltötték az állást... Nyilvánvaló volt, hogy a nevem miatt történik folyton ugyanez... Végül a Kossuth Könyvkiadóban kihúztam egészen a rendszerváltásig: ott beszerzéssel és szerzõdéskötésekkel foglalkoztam. Amikor jött a rendszerváltás, persze megint a „történelmi okok” miatt kerültem az utcára: az elnyert „szabadságban” nem volt szükség többé a „szovjet elvtársakra”. Jelenleg a Friedrich Ebert Alapítványnál dolgozom, tudományos munkatársként; emellett nõi civil szervezetek mûködését segítem.

— Ahogyan mondtam már, a nyelvtudásom erõsen korlátozott – noha fordítottam már verseket magyarról oroszra. Hogy mi késztett mégis versírásra? Hát a némaságom. A vers nagyszerû lehetõség volt arra, hogy ne maradjon bennem a némaságomból adódó feszültség. Muszáj volt megfogalmaznom, hogy mi is történik velem és bennem. Meg kellett fogalmaznom a viszonyomat a világhoz, Magyarországhoz – és mindenhez, ami körülvesz.

— Bonyolult. Elõször a zsidóság idegen volt számomra. Jobban mondva: eleinte vak és süket voltam rá. De igazából mégis természetes volt nekem ez az egész: ha egyszer férjhez mentem a Daloshoz, akkor az az egész kultúra, ami hozzá tartozik, az enyém is lett. Soha nem is volt ez kérdéses számomra. Talán azért, mert nagyon erõs volt az én világom is. Késõbb persze már sokat kellett ezen is töprengenem. Fõleg, miután megszületett a lányunk. Kiderült, hogy se nagymamája, se nagynénje, se nagybátyja, se unokatestvérei nincsenek. Valahogyan fel kell ezt dolgozni: hát hol vannak? És egyáltalán: mi történt velük. Nagyon sokat kellett böngészni, olvasgatni, nézegetni Dalos családi hagyatékát. Elõször megütköztem rajta, hogy én egy számomra tökéletesen ismeretlen – ha nem idegen – kultúrával állok szemben! A körülmetélés ugyanakkor elkápráztatott a szépségével is, ha illik egyáltalán egy feleségnek ilyet mondania. Dalos könyveit olvasva ráébredtem, hogy nemcsak a férjemmel élek együtt, hanem egy olyan többezer éves kultúrával és hagyománnyal is; amely beleivódott a zsidókba. Ezt az örökséget nem lehet csak úgy kidobni az ablakon, elfelejteni, majd kijelenteni, hogy nekem már nincsen semmi közöm hozzá... Éppen ezért én nem hiszek az asszimilációban – nemcsak a zsidókra vonatkozóan, hanem bármilyen kisebbségrõl legyen is szó. Meggyõzõdésem, hogy asszimilálódni képtelenség, csupán integrálódni lehet.

— Eleinte én is, mint mindenki, csak nagyon-nagyon hosszút tudtam írni. (nevet) De nagyon elégedetlen voltam magammal: minél hosszabb lett az írásom, annál „hígabbnak”, érdektelenebbnek éreztem. Ez az egyik oka a szövegeim megrövidülésének. A másik ok az élettapasztalatom: ezek az élmények inkább csak villanások. Ez nem jelenti azt, hogy csupán egy pillanatnyi életük lenne, hogy csak egyetlen pillanatra érdekesek, nem! Régi, kedvenc formám volt a haiku – ugyanakkor oroszul nagyon nehéz haikuban írni, mert a szavak hosszúsága, és az eltérõ hangsúly eltolódáshoz vezet. Ezért aztán vannak tökéletes, „igazi” haiku verseim, de akadnak ál-haikuk is. De nehogy azt gondold, hogy én csak kétsorosakat tudok írni!

— Oroszul. Egyeseket közülük én magam fordítottam késõbb magyarra, másokat a férjem. Többet olyan jeles költõk, mint Tandori Dezsõ vagy Veress Miklós. De fontosnak tartottam, hogy a kötetem kétnyelvû legyen. Olyan olvasók is szeretik az eredeti szövegeket nézegetni, ízlelgetni, akik nem is tudnak (igazán) oroszul.

— Kezdeném azzal, hogy én férfi soha nem akartam volna lenni, eszembe se jutott ilyesmi. Az emberekhez való viszonyom abszolút nõnemû! Hogy mindez mit jelent? Elõször is: örülök neki, hogy úgy nézek ki, ahogy. Fantasztikusnak tartom, hogy természet adta lehetõségem gyereket szülni: számomra a szülés életem legcsodálatosabb pillanata volt. Errõl az élményrõl nem tudtam verset írni, és beszélni se szoktam túl gyakran róla: szülés közben átéreztem a világ tagolódását, és én abszolút a kozmoszban éreztem magamat. Érdekes módon kevesen beszélnek a nõk közül errõl a katartikus érzésrõl... Úgy érzem, minden nõnek jár ez az érzés, nemcsak én kaptam ajándékba...

A gondolkodásomra is büszke vagyok, és nem hiszem azt, hogy a nõk eleve másképp gondolkodnának, hiszen ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanazokból szereztünk tudást. A módszer is ugyanaz, amivel ezt a tudást magamban feldolgoztam. Ami ugyanakkor kicsit más a férfiak gondolkodásához képest, az az, hogy mi nõk nemcsak a nagy struktúrákra, a nagy mozgásokra figyelünk, hanem minden másra is, ami ezek mellett és mögött van. Az utóbbi idõben, ahogy a történettudományi szakirodalmat figyelem, azt veszem észre, mintha az új történelmi narratívák is egyre inkább nõi szemmel láttatnák a világot.

Ha végiggondolom az életemet, a munkámat, az olvasmányaimat, és mindazt, ami velem folyamatosan történik, akkor egy olyan életet látok magam elõtt, amely ha nem is mindig harmonikus, de feltétlenül, és elfogadottan nõi lét.

— A Hungarotonnak sok lemezborítót fordítottam a 70-es években, ‘75-ben Kurtág egész lemezét is, a Bornemissza mondásait. El voltam ragadtatva a szövegtõl! Kurtág Gyuri viszont nagyon kellemetlen alkotótárs volt: mindenbe belekötött! Végül elegem lett, és azt mondtam neki: te csak ne oktass ki engem a szavak hangzásáról, elvégre én is írok, pontosan érzem a súlyukat... Felcsillant erre a Gyuri szeme, és azonnal el akarta olvasni a verseimet. Odaadtam neki a kéziratot, de hát az egész oroszul volt, akkor még nem fordítottuk le a verseimet magyarra. Elvitte azért magával a paksamétát, és egyszer csak hallom, hogy Gyuri oroszul tanul... Meg is tanult.

— Nemcsak az én verseim kedvéért. Meg akarta zenésíteni õket, és a zene kedvéért tudnia kellett, mi hogyan hangzik...Gyuri fantasztikus ember! A vele való találkozás életem alapélménye. A munkakapcsolatunk is nagyon fontos volt nekem, de aligha találkoztam életemben még egy olyan emberrel, akinek a személyisége ennyire lenyûgözõ lett volna. Fantasztikus dolgokat tud belõlem is kihozni, olyasmit, ami örökre bennem rekedt volna, ha õ nem tartja fontosnak elõbányászni. Ma már nem dolgozunk együtt, de mindez, amit neki köszönhetek, megmaradt nekem. Ez egyfajta Pygmalyon-történetnek is felfogható... Nemcsak létrehozott valamit, de még életet is lehelt bele. Gyurit mostanában másfele vezeti az útja, de biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.

— A zene lehetõségei sokkal nagyobbak, mint a versé, ráadásul a Kurtág-zene fantasztikus! Különös érzés, hogy számomra idegen énekesnõk interpretálják azt a verset, amit én valaha megírtam, és Gyuri megzenésített. Ez már egy önálló produkció. Néha, amikor bekapcsolom a rádiót, és éppen valamelyik megzenésített versemet adják a világ egy távoli koncertpódiumáról, már-már nem is hiszem el, hogy közöm van hozzá. Egyszer beszélgettünk errõl Kurtággal is: fura dolog ez, hogy én megírtam a magamét, õ is megírta a magáét, most meg a mû, egészen függetlenül tõlünk, éli a maga életét, szerteszét a világban. Ezek már nem az én verseim, ez már nem én vagyok...