A tunéziai látványosságok teljes felsorolásától eltekintünk, mégis van, amirõl — úgy érezzük — bõvebben kell szólnunk. Ez pedig Dzserba. A kis sziget Tunézia keleti partjánál található, és maximális átmérõje nem több 25 kilométernél, hírét annak köszönheti, hogy itt él a zsidó diaszpóra egyik legrégibb közössége.

A legenda szerint az elsõ Szentély (i. e. 586.) pusztulása után menekültek ide az elsõ zsidók, egyes történészek szerint lehet, hogy „csak” a második Szentély lerombolásakor (i. sz. 70.). Az viszont tény, hogy Dzserba világhírû zsinagógájában õrzik a földkerekség egyik legrégibb Tóratekercsét. A „La Ghriba” zsinagóga históriája: a hagyomány szerint egy kõ hullott az égbõl megjelölve az építés helyét, majd az építkezést titokzatos szûz megjelenése segítette, akirõl hálából elnevezték a zsinagógát.

Bár Dzserbát nagy ívben elkerüli a világpolitika, a közelmúltban egy szomorú esemény miatt mégis szerepelt a nemzetközi hírekben. 2002. április 11-én robbanás történt az õsi zsinagógában, tizenegy német, három tunéziai, egy francia-tunéziai és egy francia állampolgár meghalt, és legkevesebb húsz ember megsérült. A helyi hivatalos beszámolók szerint a robbanást a zsinagóga falának véletlenül nekiütközõ gázszállító kamion okozta. A tunéziai hatóságok kezdetben balesetnek minõsítették az eseményt, de a német belügyminisztérium – bizonyítékokra hivatkozva – egyértelmûen terrorista merényletnek nyilvánította a zsinagógánál történteket. (Nem volt nehéz meggyõzõdnünk arról, hogy turistabuszok nem járhattak „véletlenül” a zsinagóga közelében, ugyanis az épület egy zsákutca legtávolabbi pontján, a domboldalon található. A merénylet hangulatának ma már nyoma sincs, csak a megerõsített biztonsági õrség, és a bejáratnál elhelyezett stratégiai virágtartók jelzik, hogy errefelé is megváltozott a világ.

Mire minden utunkba esõ látványosságot megtekintünk, majd átkompolunk a szigetre, a zsinagóga bezár. Az ott posztoló zsandár nem tehet ugyan semmit, de elárulja, hogy a kulcs a hitközségen van, ha be szeretnénk menni, talán õk segíthetnek. Igen ám, de hogyan lehet megtalálni a hitközséget egy olyan városkában, ahol a fõúton kívül csak kis sikátorok vannak, az átriumos, de kifelé teljesen zárt fehér kockáknak tûnõ házak között? Mint késõbb kiderül, segít a hagyományos találékonyság: ahol mezüze van, ott zsidó is van. És lõn… A mezüzés, világoskék ajtó mögül elõbújó termetes asszonyság elvezet minket egy másik ajtóhoz, amit csak a mezüze különböztet meg a többi hasonlótól. Belépve, egy kis zsinagógában találjuk magunkat, ahol a helyi férfierõk épp az esti ima végén tartanak. Az ima végeztével egy sarokban ülõ, szõnyegbe burkolt idõs emberrõl kiderül, hogy õ a rabbi. A vegyes, „bibliai” és indoeurópai nyelvû fraternizálás megható pillanatai után meghívnak minket egy kávéra az egyik, a zsinagógától nem túl messze lévõ házba. A ház szerény életvitelrõl tanúskodik, a szobák tiszták, nem túl tágasak, és minden van bennük, ami a káeurópai agy szerint nélkülözhetetlen egy háztartásban. A belsõ átrium sarokrésze egy igazi szukkóti sátor. Amíg fõ a kávé és sül a pita, az általános dzserbai társadalmi és politikai helyzet aktuális kérdéseit vitatjuk meg. A hosszas búcsúzkodáskor elõkerülnek a családi fényképek is, a nagylány nemrégiben ment férjhez. Választottjával már Párizsban él, a fényképalbumban a hagyományos henna-szertartás és a „habcsókos” párizsi esküvõ képei keverednek. A szigeten fogynak a zsidó fiatalok, sokan választják inkább a dzserbai diaszpóra közösségeit a francia fõvárosban vagy Izraelben.

Vendéglátónk hirtelen jött ötlettel Houmt Souk-ba invitál minket, ahol a helyi zsidó általános iskola is mûködik. Tízperces autós poroszkálás után megérkezünk az angyali zsidó negyedbe, ahol kicsiny, héber feliratú üzletek sorjáznak egymás után. A földszintes kockaépületek semmiben sem különböznek az itteni házaktól, csak a feliratok tanúskodnak arról, hol is vagyunk tulajdonképpen. Az iskola belsõ udvarán kipás nebulók szaladgálnak felszabadultan az esti ima után, akár Erecben is lehetnénk. Érkezésünkre alábbhagy a rohangálhatnék, néhányan leesett állal bámulnak minket, majd folytatják a rohangálást és egymás ütlegelését. A kissé enervált tanerõ megmutatja az iskolai zsinagógát is – tiszta Cfat… Keressük, a nõk számára elkülönített részt. Kiderül, hogy errefelé a nõk nem látogatják rendszeresen zsinagógákat, inkább valakinél összegyûlnek és úgy imádkoznak. A iskolai könyvtár igazán impozáns, nemzetközi adakozás is segített a kötetek összegyûjtésében. Már este háromnegyed kilenc van, amikor búcsút veszünk vendéglátóinktól, a gyerekektõl, a kóser pitástól, egyszóval Dzserbától. Még kétszáz kilométer vár ránk.

A “La Ghriba” zsinagógát viszont nem néztük meg. Majd legközelebb.