|
A mese egy öregemberrõl szól, akinek fájt a szíve. Elküldtek az orvosért, aki azt tanácsolta, hogy igyon kecsketejet. Elment hát az ember, vett egy fejõskecskét, és bevitte a házába. Nem telt bele sok idõ, a kecske eltûnt. Kimentek, hogy megkeressék, de sehol sem találták. Nem volt sem az udvaron, sem a kertben, sem a sem a tanház tetején, sem a pataknál, sem a dombokon, sem a mezõkön. Napokig elmaradt, míg aztán végül magától visszatért, és a tõgye tele volt tejjel, aminek olyan íze volt, akár az Édenkertnek. Nem egyszer, többször is eltûnt a háztól. Mindig elmentek keresni, de sosem találták, amíg magától vissza nem jött, tõgyében a tejjel, mely édesebb volt, mint a méz és az íze olyan volt, mint az Édenkerté.
Egyszer az öregember így szólt a fiához:
– Fiam, nagyon szeretném tudni, hová megy a kecske és honnan hozza ezt a tejet, mely édes az ínyemnek és balzsam minden csontomnak.
– Van egy tervem. – mondta a fiú.
– Mi a terved? – kérdezte az öreg.
A fiú felkelt, hozott egy vég fonalat, és hozzákötözte a kecske farkához.
– Mit csinálsz, fiam? – kérdezte az öregember.
– Fonalat kötök a kecske farkához, és amikor majd érzem, hogy megrántja, tudni fogom, hogy indulni akar, megfogom a fonal másik végét, és követem majd az útját.
Az öregember bólintott és azt mondta:
– Ha a te szíved bölcs, az én szívem is örvendezni fog.
A fiú hozzákötötte a fonalat a kecske farkához és gondosan ügyelt rá. Amikor a kecske elindult, megfogta a fonal végét, és nem is eresztette meg, amíg már jó ideje mentek, és õ követte a kecskét. Végül egy barlanghoz értek. A kecske bement a barlangba, fiú meg utána, kezében a fonallal. Így mentek egy vagy két órán keresztül, vagy talán egy vagy két napig is. A kecske megcsóválta a farkát és mekegett, és a barlangnak vége lett.
Amikor kiértek a barlangból, a fiú magas hegyeket látott, völgyeket tele a legszebb gyümölcsökkel, és az élõ víz forrását, ami a hegyekrõl folyt lefelé; mindenféle illatos szellõ fújt. A kecske megkapaszkodott az egyik fa redõs leveleiben és felmászott a tetejére. Karob gyümölcsök tele mézzel estek le a fáról, a kecske megette õket és ivott a kerti forrásból.
A fiú megállt és megkérdezte a vándorokat:
– Szólítalak titeket, jó emberek, mondjátok meg, hol vagyok és mi ennek a helynek a neve?
– Izráel földjén vagy, közel Cfáthoz. – felelték.
A fiú az égre emelte a szemét és azt mondta: – Áldott az Örökkévaló, áldott õ, aki elhozott engem Izráel földjére.
– Megcsókolta a földet és leült egy fa alá.
Így szólt: – Míg nappal van és az árnyékok elszöknek, itt ülök a dombon ez alatt a fa alatt. Aztán majd hazamegyek, és elhozom apámat és anyámat Izráel földjére.
Ahogy így üldögélt, és gyönyörködött Izráel följének szentségében, egy hangot hallott:
– Gyertek, köszöntsük a Szombat Királynõt!
És látott embereket, akik olyanok voltak, mint az angyalok, fehér sálakba csavarva, mirtusszal a kezükben, és minden házban sok gyertya égett. Rájött, hogy a Szombat estéje jön el a sötétedéssel, és õ már nem fog tudni visszafordulni. Kihúzott egy gyökeret és belemártotta cserzõgubacsba, amibõl a Tóratekercsek írásához használatos tintát készítik. Vett egy darab papírt és írt egy levélkét az apjának:
„A Föld végeirõl emelem fel szavam dalban, hogy elmondjam neked, békében érkeztem Izráel földjére. Itt ülök, közel Cfáthoz, a szent városhoz, és magamba szívom a szentségét. Ne kérdezd, hogy érkeztem ide, csak fogd erõsen a fonalat, amit a kecske farkához kötöttem, és kövesd a kecskét, akkor biztonságos lesz az utad, és elérkezel Izráel földjére.”
A fiú összetekerte a levelet és beletette a kecske fülébe. Azt mondta magában: Mikor hazaér apám házába, apám megveregeti majd a fejét, õ pedig megrázza majd a fülét és a levélke kiesik. Apám felveszi és elolvassa, megfogja a fonalat, és követi majd a kecskét Izráel földjére.
A kecske visszatért az öregemberhez, de nem rázta meg a fülét, és a levélke nem esett ki.
Amikor az öregember látta, hogy a kecske a fia nélkül jött, kezével a fejét verte, siránkozni és jajgatni kezdett.
– Fiam, fiam, merre vagy? Fiam, bárcsak én halnék meg helyetted, fiam, fiam!
Ment és siratta, gyászolta a fiát, mert ezt gondolta: Egy gonosz vadállat felfalta a fiamat, biztosan darabokra szaggatta!
És nem lehetett megvigasztalni.
– A fiamat gyászolva fogok a sírba szállni! – így siránkozott.
Amikor csak meglátta a kecskét, azt mondta:
– Jaj annak az apának, aki elzavarta a fiát, és jaj neked, aki kiûzted õt a világból!
Az öregember nem tudott megnyugodni, míg el nem küldött a sakterért, hogy vágja le a kecskét. A sakter eljött és levágta a kecskét. Ahogy nyúzták, kiesett a levélke a fülébõl. Az öregember felvette a földrõl, és azt mondta:
– A fiam keze írása!
Mikor elolvasta, mit írt a fia, kezével a fejét verte, és kiáltott:
– Oy-oy! Jaj annak, aki elvesztegeti a saját jószerencséjét, és jaj annak, aki rosszal fizet a jóért!
Napokig gyászolta a kecskét, és nem lehetett megvígasztalni; azt mondta:
– Jaj nekem, mert felmehettem volna Izráel földjére, és most szenvedhetem végig a napjaimat ebben a számûzetésben!
Azóta a barlang szája már el van rejtve a szem elõl, nincs többé rövid út. És az a fiú, ha nem halt még meg, gyümölcsöt hoz öreg korára, tele életerõvel, nyugalomban és békességben az Élet Földjén.
|
