– Gyerekkori vágyam volt, emiatt jöttem fel gyerekfejjel Pestre, tizennégy évesen. Jelentkeztem a MIKÉFE (Magyar Izraelita Kézmûves és Földmûvelési Egyesület) kertészképzõ intézetébe, ahol már tanult egy unokabátyám, aki segített, mert én mindenáron a fõvárosba akartam kerülni. Nyolc évig jártam az iskolába, ki is tanultam a kertészeti szakmát, de a szabadidõmben Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába kezdtem járni. Nagyon hosszú idõt töltöttem ott, egy hónapot: egy nap Rózsahegyi elém állt és azt mondta: „kedves öcsém, nem fogadhatom el a jövõ havi tandíjadat, mert te zsidó gyerek vagy és most olyan világ van, ha megtudják, hogy felvettelek, becsukják az iskolámat.” Erre csak azt tudtam mondani Rózsahegyinek, aki maga is zsidó volt, csak bizonyos védettséget élvezett: „Jól van, Kálmán bácsi, én megyek”. Nem sokkal utána megtörtént, ami megtörtént, szinte a kertészképzõbõl kellett, hogy bevonuljak munkaszolgálatra: hazamentem Sárvárra, onnan pedig Kõszegre hívtak be. Mauthausenbe kerültem, nem volt sok kedvem hozzá, de így alakult. Oda Kõszegrõl vittek ki, az Inn partján, kerülõ úton mentünk, mert a fõutakat a katonaság használta. Ötös sorokban vonultunk, én egy harmincezres pasliban voltam. Hatalmas kanyarral, facipõben meneteltettek a tábor felé. Azt mondtam: ha túlélem, soha életemben nem fogok gyalogolni többet.

Annak idején, amikor már jól ment a pályám, beérkezettnek számítottam, vettem egy Mercedest a németektõl. Egy kollegám jött ki velem, és már az új autóval jöttünk haza. Az út mellett egyszer csak feltûnt a Mauthausen-tábla, elmentünk elõtte az isteni Mercedessel. Itt van valami mondanivalóm, szóltam a haveromnak, és megálltunk a táblánál. Dögöljetek meg – néztem a Mauthausen feliratra – gyalog hoztatok ki, most meg a legszebb kocsitokkal megyek haza!

Aztán visszajöttem! Újra foglalkozni kezdtem a régi vágyammal. Bálint Lulu bácsinak, a régi, Hevesi-féle Nemzeti Színház dramaturgjának tanítványa lettem. Olyan jól haladtam, hogy pár hónap múlva levizsgázhattam, és tõle kerültem be a szakmába.

– 1948-ban már fellépegettem: elõször csak hakniztam Pesten. Voltak akkoriban úgynevezett „tömbbálok”: ezeket a kommunista párt rendezte bérházak udvarán, egy-egy háztömb lakóinak. Mi lent léptünk fel, és a gangon ültek a nézõk, sámlikon.

– Elõször a pesti zsidó és nemzsidó polgárságot „futottam le” Budapesten, és egymás után jöttek a rádiófelvételek. Ne felejtsd el, hogy akkor minden héten volt rádiókabaré, nem annyira politizálós, mint most, inkább könnyû, szórakoztató. Amikor ismertté kezdtem válni, olyan hónap nem volt, hogy ne léptem volna fel a szombat esti rádiókabaréban. Volt egy havi adás is, a „Jót nevettünk…”, a címben utána mindig az adott hónap következett, mint például: „Jót nevettünk decemberben”. Akkor még nem volt tévé: ezek a mûsorok olyan népszerûek voltak, hogy ami ott elhangzott, azt másnap – ahogy mondani szokás – már a suszterinasok fütyülték. Itt lettem én országszerte ismert, vagyis elõször csak a hangom. Az akkori nagyok, Alfonzó, a Latabárok, Sárdi Jancsi aztán maguk mellé vettek a hakniba és velük jártam a vidéket, ahol nagyon megszerettek.

– Az is, meg a közvetlenségem és a humorom, ami nagyon közel állt hozzájuk. Az egyszerû embereknek hamar a szívébe loptam magam, kedvenc lettem országszerte, akinek a nevére biztos volt a teltház. Az én magánszámaim rendszerint azokból a sztorikból álltak össze, amelyek valóban megtörténtek velem, amiket nem lehetett kitalálni íróasztalnál...

– Arra gondolsz, hogy beszéltem-e arról, hogy zsidó vagyok? Beszéltem. És ez frappírozta a közönséget. Az egyszerû vidéki embereknek tetszett, és imponált nekik, hogy merek róla beszélni. Annak idején, amikor elõször szóltam nyilvánosan a zsidóságomról, nem csak zsidók, hanem gojok is elkaptak az utcán, azzal, hogy „Kabos úr, eddig is szerettem magát, de most még jobban becsülöm”.

– Nem. Soha semmi atrocitás nem ért. Úgy szerettek, ahogy voltam. Akkoriban gyakran el is mondtam: lehet, hogy itt rengeteg antiszemita van, de én ezt nem érzem – de azért tudom, hogy vannak. Azt viszont el nem mertem volna képzelni, hogy közel hatvan évvel a háború után a futballpályák lelátóin majd arról énekelnek, hogy „Auschwitzba indul a vonat”. Ha én annak idején, mint háborút túlélt fiatal gyerek ezt megsejtem, biztos nem maradok itt. Legjobban azon vagyok megdöbbenve, hogy a kormány ez ellen nem tesz semmit.

– Ezt megtiltani nem lehet. De azt nem értem, miféle emberek lehettek azok, akik ilyen gyereket neveltek. Ezek az ordítozó gyerekek azt se tudják, mi történt akkor, õk csak eljárnak a futballmeccsre, zsidózni kicsit. Amikor én a saját történetemrõl beszéltem a színpadon, úgy éreztem, ezzel tartozom azoknak, akik nem jöttek vissza, és erõsen tartozom magamnak is. Van egy errõl szóló számom, amit vidéken sokfelé elõadtam és utána elénekeltem egy nótát: „a gyûlölt napokat, a kétségbeesést nem lehet fejteni, az emlékeidet magaddal cipeled, ha meg is tudtál bocsátani”. Ez a mûsorszámom háromszázszor ment a Vidám Színpad Kabos-show-jában: a nézõtéren pedig nem csupa filoszemiták ültek mindig, gondolom én. Ott beszéltem róla, hogy „én akkor nem csak minket, magukat is nagyon féltettem. Mert ha ez az Adolfnak sikerül, most maguk sem ülnének itt, az biztos” – ezt elmondtam, nagy truváj volt, mindig olyan taps, hogy az nem is igaz.

– Csak játékból. Nem tudom, emlékszel-e Mányai Lajosra; vele kapcsolatban van egy nagyon jó sztorim. Mányai remek ember volt, jó humorú. Nálunk a Vidám Színpadon igen gyakran vendégszerepelt. Mikor végzett a mostani Katona József Színházban, vagy a Nemzetiben, átjött hozzánk, és leadta az úgynevezett slussz-bohózatot a kabarémûsorok végén. Akkoriban Fehér Pista igazgatása idején nagyszerû hangulatú volt a társalgónk. Mondogattuk is, hogy ott néha jobb mûsor megy, mint a színpadon: úgy is hívták a Vidámot a szakmában, hogy a „csókos színház”. No hát Mányai mindig nyomozgatta, ki zsidó a társulatból. Én voltam az õ szakértõje. A társalgóban, némajátékban faggatózott: a szemével mutatott a Kibédy felé. Én ráztam a fejem. Aztán jött Kósa Andris; én bólogattam, hogy õ igen. „Jaj, nagyon szép gyerek” – suttogta mosolyogva, elégedetten Mányai.

– Beszéltem is róla akkor és azóta is épp eleget. Olyan idõkben is, amikor az aktuális vezetõk, hatalmasságok nem voltak éppen elragadtatva a történeteimtõl, a felvállalásomtól. Aczél elvtársnak például tudom, hogy nagyon nem voltam kedvence, hiába volt õ is zsidó: megtagadta magát, azt hitte, a bajusza majd eltakarja a pónemot. Õ és Kádár eljárt hozzánk a Vidám Színpadra. Kádár imádott minket, a mûsor alatt nagyokat hahotázott, Aczél viszont csak a bajusza alatt mosolygott: látszott, hogy nem akarja, hogy kiderüljön, neki is teszik a dolog. Nála azt hiszem, a nõsülésemmel tettem be a kaput. A Dohány templomban esküdtem, ez nekem természetes volt, de akkoriban, ismert ember ilyesmit el se mert volna képzelni: mikor Aczél tudomást szerzett róla, el is vágtam magamat nála. 1961-ben azért ez elég szokatlan dolognak számított. Késõbb tudtam meg, hogy a televízió is ki akart jönni az esküvõre, de a felvételt maga Aczél tiltatta le. A hüpe alatt Salamon Béla bácsi volt a tanúm. A házasság sajnos nem sikerült: sokan jöttek oda hozzám: „jaj, Kabos úr, ott voltam az esküvõjén a Dohány-templomban”, hát – mondom – „sajnos én is”…

– Nagy esküvõm volt, az akkori becslés szerint a Filmmúzeum és a templomkapu közt voltak úgy húszezren: az emberek kijöttek a szomszéd hivatalokból, üzemekbõl, mert meghallották, hogy most van a Kiskabos esküvõje. A nagy tömegben még sérülés is történt: Fischer Annie zongoramûvész édesanyját például fellökték és kitörte a lábát.

– Annak idején összevesztem a Vidám Színpad igazgatójával és eljöttem. Komlós már aznap hívatott és azt mondta: „Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy egy Kiskabos az utcán sétáljon akár egy napig is, én leszerzõdtetlek”. Ez ott helyben meg is történt. „Sajnos nem tudok többet adni neked, mint a Hofinak” – ezt fûzte hozzá. Ekkoriban Hofi volt Komlós mûsorának állandó második része. Késõbb elmesélte, hogy amikor Hofi megtudta, hogy leszerzõdtetett, annyit kérdezett: „minek kell neked a Kabos, kell az egyáltalán ide?” Erre Komlós: „Nem tudtam, hogy te így félsz tõle.”

– Ez csak duma volt. Komlós nyár elején, a szünet elõtt vett fel a Mikroszkópba. Nyáron meghalt Komlós, Marton Frici vette át az igazgatást és megkért, vegyem át az éppen futó mûsorban Komlós anyagát, amíg az új mûsor elkészül. Én úgy féltem ettõl a megbízástól, mint a tûztõl: Komlós egész más hangszerelésû ember – mondtam Martonnak. Úgy fognak utálni, hogy nem igaz. A szöveget kicsit átírtuk az én szájízemre, de nem segített. A Révay utcában imádott a közönség, a Nagymezõ utcai elsõ két hetemben gyûlöltek. Sajnáltak valakit, akit elvesztettek, és akit mások velem pótoltak. Itt történt a balhé: Martontól kaptam tízezer forint pénzjutalmat, ami akkor nagy pénz volt. Egy társulati ülésen megköszönte, hogy segítettem kihúzni a színházat a kátyúból. Fent ült a dobogón, körülötte az egész vezetõség, így Hofi is. Hogy Marton védje magát – talán, mert félt Hofitól – , azért hozzátette: „persze, Lacikám, neked a Mikroszkóp stílusát még meg kell tanulnod”. Erre felálltam, hogy mégis, miféle stílust kéne nekem megtanulnom? Tudjátok, honnan jövök? – kérdeztem. – Ott, a Vidámon van a stílus, ahol én a nagy öregek közt tanultam meg a szakmát. Hofi felugrott: „Akkor mi a francnak jöttél ide? Ki a f… hívott ide?” Az egyik ott ül melletted – mutattam Martonra, a másik sajnos meghalt. Hofi erre annyit bírt reagálni szó szerint: „Na, akkor én megyek hugyozni.”

– Azt érezni lehetett, hogy a zsidóságukat nyíltan felvállalókat akkoriban nem kimondottan pártfogolták. De a mûvészvilágban, nagyon kevés kivételtõl eltekintve semmiféle antiszemitizmus nem létezett. Komlós temetése és az én társulatba kerülésem után a színház társalgójában olyan is elhangzott, hogy „kint vagyunk a vízbõl: az egyik zsidó meghalt, a másik már itt is van”. Ez voltam én.

– Nem. Viszont közel jártam a hatvanhoz, sztár voltam, amikor végre megkaptam az Érdemes Mûvész Kitüntetést. Ez Aczélon múlott, ebben biztos vagyok. Én rengeteget léptem fel belügyes rendezvényeken is, mert miért ne? Akkoriban minden szombat este olyan volt, mint egy kis szilveszter, melósnak és miniszternek ugyanúgy. Én a legkényesebb helyszíneken is beleszõttem a magam öntudatát a mûsoromba. Aczélon kívül engem nem sokan utáltak. Ha Kádárék jöttek a Vidám Színpadra, Aczél persze mindig elõre küldte a maga emberét szétnézni, de akkoriban Kellér Dezsõ volt a színház esze, aki nagyon okosan tudott táncolni a borotvaélen.

– A Goldmark terembe egy idõben gyakran vittünk mûsoros esteket. És mindig nagyon jókat röhögtünk: elõállt ugyanis egy fura szituáció. Mi, zsidó színészek, természetesen nem kértünk ilyenkor gázsit. De több nem zsidó kolléga, például Sinkovits is sokat lépett fel velünk és a goj színészeknek persze fizettek elõadás után, nem merték õket felkérni potyán.

– Én ilyen vagyok. Belõlem nem jöhetett ki más, mint amilyen eredendõen vagyok. Sokan szokták rám civil környezetben mondani: „jé, ez pont olyan, mint a színpadon!”.

Most tartanom kell egy kis szünetet. Elõször szeretném, ha meggyógyulna a hangom. Utána aztán semmi akadálya, szellemileg igazán jó formában vagyok. A nyolcvanadikat töltöm be, de azt hiszem, még nem nézek ki olyan vacakul, hogy ne tudnék színpadra menni. Még csinálnék valamit, mert nem ment el a kedvem, most is szeretem ezt a hivatást. Egyetlen nagy probléma van csak: nincsenek játszótársak. Meghaltak. Nincs senki se. Az utolsó mohikán szegény Kibédi Ervin volt abból a garnitúrából. De ne fejezzük be a beszélgetést ilyen szomorú hangulatban!

Üzenet: a nagyünnepeken még járok a Dohány-templomba. Hála Istennek nagyon sok szép zsidó fiatal lányt és fiút látok ott, a bejárat elõtt – míg el nem kezdõdik a Kol Nidré, ott szoktunk tachlecolni. Gyerekek! Nyugodtan esküdjetek a Dohány-templomban, és ha felkértek, én fogom a hüpét!