Így szólott a krónikás:

Hosszú az Örök Nép történelme, messzebbre nyúlik három évezrednél: jó és rossz, békés és szörnyûséges éveket egyformán magában foglal. Saját hazájában és idegen országokban, a nemzetek között és szabad népként is hosszú, nyugodt idõszakok jutottak osztályrészéül. Ez alatt mindazt, amit adományként kapott, megosztotta halandó embertársaival: megajándékozta õket az egy Isten és a szombat hitével, a Könyvek könyvével és a próféták tanításaival. Máskor azonban, komor és nehéz idõkben a rabszolgasorba taszító hódítók igájának súlyával küszködött. Vallásháború és üldöztetés, máglyahalál és gettóba zsúfolás, vérvád és pogrom, kiûzés és számûzetés sújtotta, megalázás és kigúnyolás várt rá. A nép nem élhetett derûs nyugalomban: a zsidógyûlölet szörnye az egész népet újra és újra csaknem elpusztította, és minden nemzedékben újra és újra felütötte fejét, hogy teljesen eleméssze. Ám a nép, fogcsikorgatva bár, de elfogadta a kemény ítéletet, odatartotta másik orcáját, s az áldozati oltárra hajtotta fejét. Hontalanként és üldözöttként biztonságos kikötõre vágyott, menedékre, míg csillapul az eszeveszett harag.

[Innentõl a szakasz végéig a Jeremiás siralmainak dallamára mondjuk a szavakat]

Ami azonban Izráel népét a náci Európában sújtotta, arra semmilyen fogalmat sem alkalmazhatunk; amivel fiai és lányai szembekerültek, azt nincs emberi lény, aki leírhatná. Milliókat ûzött el otthonaikból, ragadott el családjától, tiport sárba és dolgoztatott halálra az erõszak. Megszámlálhatatlanul sok, I-ten képmására és hasonlatosságára teremtett lényt fojtottak meg, hamvasztottak el krematóriumban, lõttek le, temettek el élve; I-ten megszámlálhatatlanul sok teremtménye halt meg éhségtõl, szomjúságtól, szenvedett fagyhalált. A zsidógyûlölet szörnye irdatlanul nagyra tátotta ekkor a száját, és vérfagyasztó üvöltéssel igyekezett mindent elpusztítani. Könyörületet nem ismerve az egész nép elpusztítására tört: le akart mészárolni, meg akart semmisíteni mindenkit, az életük utolsó napjait élõ aggoktól az anyjuk méhében növekvõ magzatokig. Emberszállítmánnyal megrakott vonatok végeláthatatlan sora száguldott a táborokba, és mozdonyaikból egyre szállt fel a füst I-tenhez, de az ég kupolája rideg volt, mint a bronz és az égbolt pedig kemény, akár a vas. A marhavagonok kerékzúgása egybeolvadt a kutyaugatással, és a vasajtók döngése eggyé vált a szeges talpú bakancsok dübörgésével. E hangok irtózatos zenekarának bömbölése elnyomta az értékes kevesek, a népek I-ten igéjétõl megérintett igazainak szívbõl jövõ gyenge hangját. Tartsa számon I-ten tetteiket õérettük!

Bármily sokat láttam, és bármily sokat kell is még látnom, azt, amit ott láttam, sohasem leszek képes újra látni. A világ összes, már megteremtett és még csak ezután megteremtendõ szava, egyetlen teremtett nyelven sem lesz képes arra, hogy akár parányi töredékét leírja annak, ami ott a szemem elé tárult. S azt is tudom, soha nem leszek képes mindazt feledni, soha nem leszek képes mindazt megérteni.

Naplórészlet: Utazás egy másik világba

Párttagok egy kis csoportjával belopóztam a gettóba, hogy lássam, mi történik a falak mögött. Nyolc órát töltöttem ott, ám tíz évet öregedtem közben.

Odafelé menet, vasárnap lévén, megálltunk egy templomnál. Amikor elhallgattak az orgona hangjai, a pap szavait hallgattuk. Szenvedésrõl és megpróbáltatásról, szeretetrõl és együttérzésrõl, szánalomról és jóságról beszélt, és „Isten veletek” áldással bocsátott utunkra. De mihelyt túljutottunk a gettófalba beépített õrházakon, máris a szenvedéssel és a megpróbáltatással, és csakis a szenvedéssel és a megpróbáltatással találkoztunk. Mikor beléptünk, egy kocsi közeledett felénk, három férfi vonszolta. Felfúvódott holttestek halmát szállította, fejük a sáros keréknyomok diktálta döcögés ritmusára rázkódott. Elõször tehát a halál társával, az éhínséggel találkoztunk. Lehetetlen volt nem éreznünk minden utcasarkon a jelenlétét: ez az erõ hajtotta vég nélkül elõre az utcákon a legyöngült, kétségbe esett arcú emberek áradatát. Bármerre tekintettünk, rémisztõ látvány fogadott bennünket: egy holttest, arca újságpapírral letakarva, egy férfi – sietve eltávolítva róla a felöltõt – reménykedve kutatja át a zsebeit; egy kislány, magához szorítja húgát, aki – haldokolván vagy álmában – sorsába beletörõdötten sír; egy idõsebb férfi, tfilin a fején, vézna kezét elõre nyújtja, szemében megbékélés minden borzalommal; egy fiút, aki krumplihéjat próbált becsempészni a gettóba, egy csapat õr vesz körül, harsány nevetéssel mulatnak rajta, mielõtt levetkõztetik és halálra verik.

Fiatalemberek egy csoportja gyûlt össze egy hirdetõtábla elõtt. Az egyik, általam nem értett nyelven íródott hirdetmény fölkeltette a figyelmemet. Elmagyarázták nekünk, hogy az egy aznap megtartandó hangverseny hirdetménye, egy kis létszámú kórus és egy hegedûs lép föl. Más hirdetmények Tóra-oktatásról és aktuális eseményekrõl szóló elõadásokról tájékoztattak. Vajon, ezek a rendezvények képesek voltak-e akár kis idõre is elcsitítani a gyötrõ éhséget, elnyomni a holnaptól való rettegést? Honnan merített erõt ez a nép ahhoz, hogy szembenézzen az öldöklõ angyallal?

A Judenrat tagjaival is találkoztunk, a közösség vezetõivel, azokkal a szerencsétlen emberekkel, akiknek a kezébe volt letéve fivéreik és nõvéreik élete, ám akiknek nem állt hatalmukban megmenteni õket. Újfent arra kényszerítették a Judenratot, hogy szedjenek össze egy szállítmányra való embert, miközben a fõtéren már bõgött a teherautók motorja. Lökdösõdés és kiabálás közepette, anyákat és gyermekeiket kényszerítették a teherautók kitátott torkába, a botjukat szorongató öregekkel, betegekkel, rokkantakkal és gyengékkel együtt. Mindegyikük arcán lidérces félelem tükrözõdött. A közeli vasútállomásra hajtó teherautók fekete füstjébõl néma kiáltás szállott, és az a fájdalmas bizonyosság, hogy holnap és holnapután újra és újra megismétlõdik ez a jelenet, egészen a gettó utolsó lehelletéig.

A város fõútjára, lüktetõ, vidám tömegekkel zsúfolt szívébe visszatérve azonnal egy másik világba csöppentem. Egy keskeny kerítés és néhány kapu két oly különbözõ világot választott el egymástól! Mit tudnak világom lakói a másik világban élõ szomszédaikról? S ha beszélnék róluk, meghallgatnának-e? S ha meghallgatnának, tudnának-e hinni nekem? És ha hinnének nekem, nem igyekeznének-e megmagyarázni a tényt, nem próbálnák-e különbözõ okokkal, ésszerû magyarázatokkal tisztára mosni lelkiismeretüket? És ha megkérdeznének, miért sújtotta mindez a zsidókat, miképp felelnék?

Egy fapriccsek közé csúsztatott papírszeleten talált szöveg

A nevem Gertrud. A városunkban sok Gertrud volt, de ebben a hosszú, hideg barakkban nincs más Gertrud, csak én. Van itt egy Anna, aki Ukrajnából származik, Gittel Lengyelországból, Helen Németországból, Gratzia Görögországból, és még hosszasan sorolhatnám a neveket, azokét, akik egykor nõk voltak. Mily kegyetlen, rideg mágnes vonzott ide mindannyiunkat a kontinens sarkaiból! Ide, ahol mindannyian egyetlen öntõformába kerültünk: facipõ, durva szövésû ruha és takaró minden oltalmunk a könyörtelen hideg ellen, a bádogtányér és kanál, melyekben soha nincs elegendõ étel, hogy csitítaná örökké mardosó éhségünket. A múlt lassan elmosódik, s csak a jelen, a ma, az épp-most, ez a pillanat van, a varrógép, egy adag bûzös leves, a napi teendõk, melyek néhányunkat teljesen elemésztenek, másokat pedig kiszakítanak belõlük, eltûnnek – sikoly és kutyaugatás kíséretében – , senki sem tudja, hova.

A jelen kitölti egész létünket. A jövõrõl senki sem beszél, s a múltra alig-alig emlékezem. Jaj, mily bolondok és vakok voltunk! Nem hallgattunk a szóra, hogy hagyjuk el hazánkat és vándoroljunk ki a távoli Keletre, elfordítottuk fejünket a „Zsidók nem kívánatosak!” tábláktól. Nem voltunk hajlandók meghallani a gyalázatos beszédeket, mondván, azok pusztán szavak – márpedig valójában mire képesek a szavak? Minden erõnkkel hinni akartuk, hogy nyomtalanul elmúlik a vihar, csak alázkodjunk meg egy kis ideig. Még az égõ zsinagógák éjszakája után is, amikor az utcákat a törött üveg törmelékei borították, még ezután is tovább reménykedtünk, hogy végül minden jóra fordul, hiszen rosszabb már nem történhet velünk, és itt végtére is kulturált emberek élnek.

Jaj nekünk, vak bolondoknak, akik nem tudtuk, mit tartogat a jövõ. Egy péntek éjjel történt. A szalonban üldögéltünk. Manfred, tolókocsihoz kötött béna apám, együtt énekelt a rádióban hallható kórussal. Az ajtó hirtelen kivágódott, majd beléptek: fekete egyenruhák és fényes bakancsok. Apámat az egyik szomszédos helységbe tuszkolták, nekünk pedig megparancsolták, hogy tíz percen belül csomagoljuk össze poggyászunkat. „Maguk biztonságos és nyugodt helyre mennek” – mondták. „Gyorsan, gyorsan!” Késõbb csak képkockák és szófoszlányok: egy puskalövés, a szomszédok kiüresedett tekintete, a város dermedt tere, egy anya búcsúkiáltása, a piszkos teherautó, a marhavagon, lehetetlen lélegezni benne, a hosszú barakkok, bennük csak faágy és a kápók, arcukon a kétségbeesés.

Leborotválták a fejemet, amikor behoztak minket a barakkokba, a hatágú sárga csillag helyett egy kék számot égettek karunkba, s attól a pillanattól kezdve csak a varrás, a varrás reggeltõl estig, szünet nélkül napról napra: varrjuk a fényes bakancsokhoz a sapkát, a kabátot, az inget, a nadrágot. Eleinte még töprengtem: „Miért?” Miért én? Miért mi? Miért most? De nem kérdezek már. A kérdés még fájóbb, ha nincs rá válasz.

Ma éjjel mindannyiunkat más helyre visznek. Ezt mondta nekünk a kápó, egy szóval sem többet, de az arca búskomor volt. Mindezt papírra vetem majd valahogyan, s ha emberi lény valaha is megtalálja, talán lesz elég ereje megkérdezni, mi az oka, hogy nincs…

Jaakov David Ben Joel Cvi Halevi utolsó szavai:

Négy születésem volt és egyszer már meghaltam. Elsõ születésem szüleim, nyolc fivérem és nõvérem körében történt, amikor I-ten segítségével, – áldott legyen – huszonöt évvel ezelõtt megláttam a napvilágot. Az elmúlt tíz év során, amikor egyszer meg is haltam, három születésem volt. Az után a halál után nincs halál, mely valaha is megrémíthetne.

Második születésem a kiválogatás éjszakáján volt, amikor a központi téren összegyûjtöttek bennünket, a város férfijait. A csillagok eltûntek, s a sötétségben csak a sárga foltok pislákoltak. Fölszólítottak bennünket, hogy álljunk hosszú sorba és vetkõzzünk le derékig. Egyenként haladtunk el egy sápadt olajlámpa mellett; egy fekete öltözetû ördögi figura, kezével intve, jobbra vagy balra irányított bennünket. Azonnal fölismertem, hogy egyik oldalra az erõseket és megtermetteket, a másikra pedig a fiatalokat és az öregeket terelte. Sietve teleraktam a cipõmet földdel, hogy néhány centiméterrel magasabb legyek. Kidüllesztettem mellkasomat, sõt még lábujjhegyre is álltam, amint elhaladtam mellette. Az erõsek közé sorolódtam. Késõbb hallottuk a lövéseket, s tudtam, hogy életemet ajándékba kaptam. Áldott legyen az Õ neve.

Harmadszor akkor születtem meg, amikor ezer társammal együtt arra kényszerítettek, hogy a csatatéren a katonák elõtt haladjunk el. A terület aknákkal volt tele, s mi élõ falat formáltunk a csapatok elõtt. Napról-napra fogyatkoztunk, ahogyan szétszaggatott társaink testét magunk mögött hagytuk, eledelül az ég madarainak és a mezõ vadjainak. Hetvennyolcan éltük túl a menetelést. Amikor végül újra elértük a szállásul szolgáló istállót, ahol megkaptuk a napi adag kicsiny szappanunkat, úgy éreztem, újra megszülettem. Áldott legyen az Örökkévaló minden nap.

Negyedik alkalommal, valamivel késõbb, ugyanazon az éjszakán születtem meg. Kimentem az épület udvarára, ahol észrevettem a gyufa fellobbanását és a tûzgyújtó undorító vigyorát. Mivel az élõfal teljesítette küldetését, nem volt többé szükség rá. Az istálló lángra kapott, s minden társam az égbe szállott a lobogó máglyán, az I-tenhez – áldott legyen – , fölemelkedõ áldozatként.

Aki négyszer született, az nem fog csak egyszer meghalni. A tûztõl való megmenekülésem után jött értem a halál. Helybéliek kaptak el, betuszkoltak egy marhavagonba, mely oda tartott, ahol „a munka szabaddá tesz”. Zenekar fogadott bennünket, s mindannyiunkat, kezünkben szappan és törülközõ, fürödni vittek, hogy megmossuk izzadt testünket. Az égõ hús szaga összezavarta érzékeinket. A szappan mintha égett volna kezünkben, a zenekar folyamatosan játszott. I-ten irántam való könyörületének hála, az utolsó pillanatban kiemeltek a sorból, így nem kerültem bele a fürdõterembe vadul betuszkolt, mezítelen tömegbe. Az ajtó fülsiketítõ zajjal bevágódott, a terembõl pedig szavakkal le nem írható hangok törtek elõ: a beáradó gáz szörnyû sziszegése vegyült az erõtlen, gyenge kiáltásokkal: „Smá Jiszráél”, „mamele”, “a Mindenható az I-tenünk”, „madre mia”, „Egy az I-ten” és „tatele”. Majd néma, rövid csönd. Ekkor kezdõdött a feladatom: eltávolítani a testeket, kihúzni az aranyfogakat, a kemencébe vetni a halottakat. Amikor évek óta nem látott testvérem, Laizer fogait húztam, meghalt a szívem. Testem továbbra is élt, de én az élõhalottak egyike lettem. Az Örökkévaló adta, s az Örökkévaló elvette életemet, áldott legyen az Örökkévaló neve. Hogyan s miképp is vitte véghez úgy mûvét a Világegyetem Ura, hogy elveszítsük hitünket Benne! Ám az Õ haragja és az Õ dühe ellenére sem voltunk hajlandók feladni.

Amikor újra meghalok, ne szaggassátok meg ruhátokat; ne gyászoljatok, mert nincs halál a halál után. Meg se próbáljátok megkérdezni: miért. Amit nem tettem meg magamért, azt ne próbálják mások megtenni értem.

[Jeremiás siralmai dallamára]

Égi szózat száll bizonyságul: siratom õket.

Siratom Gertrud szüleit, akiket elválasztottak egymástól. (Közösség: siratom õket.)

Siratom Gertrudot, Anushkát, Gittelt, Helent és Gratziát, akik életük teljében haltak meg munkatáborban. (Közösség: siratom õket.)

Siratom a Judenrat tagjait és a zsidó kápót, akiknek olyan feladatot kellett teljesíteniük, melyet nincs ember, ki teljesíthetne. (Siratom õket.)

Siratom Jaakov David Ben Joel Cvi Halevit, aki kétszer halt meg és négyszer született. (Siratom õket.)

Siratom kilencszázhuszonkét társat, aki az aknamezõkrõl az égbe szállott. (Siratom õket.)

Siratom a hetvennyolc megmenekültet, akiknek a hamvait az istállóban gyûjtötték össze. (Siratom õket.)

Siratom Leizert, aki legrettenetesebb rémálmaiban sem látta, hogy holttestébõl aranyfogakat húz ki testvére. (Siratom õket.)

Siratom õket, és siratom a gettókba és internálótáborokba zsúfolt milliókat; az erdõkben rejtõzõket és a padlásszobákban vagy földalatti bunkerekben bujkálókat; azokat, akik más vallás kebelében találtak menedéket és azokat, akik elvesztették I-tenüket; azokat, akik doktoroknak és tudósoknak nevezett vadállatok kezében kísérleti alanyok lettek; azokat, akik éhségtõl és szomjúságtól haltak meg, akik tehervonatokban vagy gázkamrákban fulladtak meg, akiket lelõttek, elevenen eltemettek vagy elégettek; azokat, akiket mások megfélemlítésére nyilvánosan akasztottak föl; azokat, akik elvesztették hazájukat, méltóságukat és reményüket; s azokat, akik életben maradtak, hogy napról napra, és percrõl percre újraéljék a rettegést.

Siratom õket: siratom a gyermekeket, akik sohasem tanulhatták meg azt mondani, „mama”; a fiúkat és a lányokat, akiktõl elvették ifjúságukat, akiknek, mielõtt virágba borult volna, már el is hervadt életük; a nõket, akik sohasem ismertek férfit; az idõsebbeket, akik nem kapták meg a nyugodt öregkor kegyelmét; a zenekarokat és a zenét; a világ minden szépségét, mely elvesztette színei szivárványát, s csak a barnát, a szürkét és a feketét ölthette magára. Siratom mindezeket.

[A Jeremiás siralmai dallama itt véget ér]

Mily sokat küzdöttem a leeresztett függöny elõtt, a könyörületes és kegyes Egy, a jóság és az igazság birtokosa elõtt! Mint könyörögtem és esedeztem, mennyire akartam érteni! Tudta mindezt Õ fenn, a magasságban? I-ten rendelkezése volt ez, az Övé, aki könyörületes? Ez volt ennek a népnek a fizetsége? De nem érkezett hozzám hang, nem volt válasz, csak elkeserítõ csönd. Õ, a Legfõbb, titokba burkolózik, a titok árnyékában lakozik. Mélyek, rejtettek és lélegzetet elállítók az események; senki sem érti meg õket, de még az égi hang visszhangjait sem.

Újra a krónikás szólott:

Az éjszakai égbolt peremén már kivehetõk a hajnal elsõ sugarai. Csíkos öltözetû, kihúnyt tekintetû emberi lények roncsait világítják meg. Már nem tudják, hogyan lehetnének boldogok, testük kivet mindenféle ételt. Buldózerek ezerszám lökik irdatlan nagy sírgödrökbe a vékony, meztelen holttesteket: rendre egymásra hullanak, végtagjaik elaszottak. A gyökértelenné váltak táboraiban emberek áradata bolyongott, elkeseredetten kutatván családtagjaik után, félvén, nehogy utolsó reményükben is csalatkozniuk kelljen. A szerencsétlenek, akik megpróbáltak visszatérni otthonukba, ellenséges szomszédokra bukkantak ott, s az egymást követõ gyilkosságtól sokszor csak a csoda mentette meg õket. Az emberek, akik nem tudtak, vagy igyekeztek nem tudni semmirõl, akik nem voltak hajlandók vagy megtiltották elhinni azt, amit tudtak, könnybe lábadt szemekkel álltak, nem tudván, hova fordítsák tekintetüket, miként tisztítsák meg lelkiismeretüket.

Az emberek lassanként visszatértek otthonukba, a családok újra egyesültek. A visszatérõk megházasodtak, gyerekeik születtek. Egymást követték a Keletre tartók hullámai, létrejött egy büszke állam és az egész világon virágoztak a zsidó élet központjai. Újra indultak a vonatok az üdülõhelyekre, s a zenekarok a világ minden szegletében vidám muzsikát játszottak. Talán ezt kérték egykor az égtõl, hogy valamilyen vigaszra leljenek azok, akik gyászoltak és szenvedtek.

A hõsiesség példáit megismerte a világ, a Gyászolók Káddisa hangzott a halottakért, visszaemlékezéseket írtak, emlékmûveket állítottak, hogy a gyászolók végre valahol elsirathassák halottaikat; büntetés sújtotta a bûnösöket; a testben és lélekben megkínzottak segítséget kaptak. De az álmok angyalát nem lehetett megfékezni, õ továbbra is éjszakáról éjszakára rettegésben tartja a megmenekülteket; nem lehetett elnémítani a mardosó lelkiismeret hangját, mely magyarázatot követel az ördögi gonoszságra és a szív érzéketlenségére.

A „Miért?” kérdések – miért épp bennünket?, miért épp õket?, miért most?, miért így? – még mindig a levegõben szállnak, ott lebegnek minden emberi tett fölött, s nincs rájuk válasz. Az idõ fogja megmondani, mit tanultunk; csak az idõ fedi majd fel, hogy valóban meghallottuk-e a lemészároltak vérének hangját, mely a földrõl az égbe kiált.