A pszichológia és pszichoanalízis alapvetõ fogalma a tagadás (Sigmund Freud, 1930).1 Minden egyén tagad valami olyan valóságos tényt, ami kínos, traumát okoz a számára vagy valamilyen más kellemetlen érzelmet, érzetet kelt benne. Ugyancsak elõfordulhat bizonyos tényekkel kapcsolatosan egyes érzelmek beismerésének tagadása. Olyanok, akik tagadják a valóságot, elfojtással, semmissé nyilvánítással, vagy a bûnösség és felelõsség magukról másokra történõ áthárításával kerülik a kellemetlen tényekkel és információkkal történõ szembesülést.

Ugyanakkor minden pszichiáter tudja, hogy bár a tagadás idõszakosan megkönnyebbülést jelent a kellemetlen érzéseket tekintve, hosszú távon diszfunkcionális beilleszkedést okozhat, ami lehetetlenné teszi a valóságon alapuló helytállást és egyben irreális és egészségtelen reagálást vonhat maga után a konfliktushelyzetekben (Anna Freud és J. Sandler 1985, Michael A. Milburn és Sheree D. Conrad 1996). A tagadást egyre növekvõ mértékben nem csak a pszichiáterek és pszichológusok ismerik fel. Maga az elv már belépett az amerikai diskurzusok (sõt, a mindennapi élet) fõ irányvonalába is, ahogyan azt a mindennapos „talk show” -k mutatják, amelyekben a házigazda, a vendégek és a „szakemberek” szorosan összehangolják gondolatmenetüket, hogy felismerjék a jelenséget és szembeszálljanak azzal, aki „tagadásban van”.

Ugyanakkor, amikor az amerikai nyilvánosságban tudatosodott az egyéneknek a tagadáshoz való viszonya, teljesen vakok azzal a polgári konszenzussal szemben, amely tagadja a valóság szociális komponenseit. Ebbõl következõen a társadalmi csoportokon belül meghatározhatunk egy tagadási formát, ami párhuzamos az egyén pszichológiai tagadásával: ez egyfajta társadalmi tagadás. Amikor a társadalmi tagadást azok kezdeményezik, vagy azok vesznek részt ebben, akik közvetlenül vagy közvetve, mint helyi, állami vagy országos hatóságok megjelenítik a múltat, kollektív tagadásnak nevezhetjük. A kollektív tagadást úgy határozhatjuk meg, mint a rossz hírnevet jelentõ események téves újraformálását azok által, akik közvetlen vagy közvetett kormányzati hatalommal rendelkeznek, annak érdekében, hogy ezek az események kevésbé legyenek erkölcsileg terhelõ jellegûek, ártalmatlanabbaknak látszódjanak vagy elhárítsák a vádat azok elkövetéséért (Trouillot, 1995). Ahogyan a modern pszichiátria az egyén vonatkozásában kialakította a sémát a tagadás észlelésére és elemzésére, ugyanúgy a társadalomtudósok is kialakíthatják a paradigmát a polgári társadalomban fellépõ kollektív tagadás észlelésére és elemzésére.

A védekezõ mechanizmus azért kezd hatni, mert az egyén nem szívesen vett érzéseket, indulatokat, magatartásokat vagy észleléseket tapasztal, amelyeket – ha fenn akarja tartani a saját pozitív önérzetét – el kell magában rendeznie. Például amikor a kellemetlen féltékenység vagy gyûlölet tudatossá válik, átmehet félelembe vagy szorongásba. Az is elõfordulhat, hogy valaki ahelyett, hogy szembenézne a kényelmetlen valósággal, egyszerûen tagadja annak létezését. A védekezõ mechanizmus révén a tudat egyfajta fiktív valóságot alakít ki, ami a világ olyan észlelését és azzal való kölcsönhatását alakítja ki, amely minden egyén számára más és más. Ez a védekezés, (amely egyénenként egy bizonyos sablon szerint alakul ki)

csökkenti az észlelt stresszt (Anna Freud, 1996). A pszichoanalitikus feladata az, hogy a beteggel együttmûködve áttörjön ezen a védekezõ „valóságon” az alatta lévõ tudatalattiig és tudatossá tegye a korábban megoldatlanul maradt konfliktus alapjait, ami a neurotikus reagálást kiváltotta.

Nagyon fontos annak a felismerése, hogy a tudatalatti behatolása a tudatos valóságba nem csak az egyén, hanem annak a csoportnak a tapasztalatából is ered, amellyel az egyén azonosítja magát.

Úgy is mondhatnánk, hogy társadalom, ország, város vagy polgári közösség gyáva, erõszakos, gonosz vagy gyûlöletes tettei képesek arra, hogy hatást gyakoroljanak polgárai pszichéjére és identitására, mintha õk követték volna el a bûnöket, vagy szerették volna, hogy maguk kövessék el azokat. Ezek a személyiségre kívülrõl érkezõ hatások a félelmen, szégyenen, depresszión és a lelkiismeretfurdaláson keresztül hasonló módon jelennek meg, mint a személyiségen belüli hatások, és védekezõ mechanizmust alakítanak ki, hogy az ugyanúgy kezelje a kellemetlen érzelmeket, ahogyan a személyiségen belüli hatást kezeli. „Erkölcsi magányt” hoznak létre, ami éppen olyan elviselhetetlen, mint a pszichikai magány (McLaughlin 1966: 249; idézi Frommot 1941 1969: 154) 2

A kollektív kényelmetlenségi érzés az egyéni érzéstõl eltérõ módon alakul ki. A társadalom maga alakít ki olyan rendszereket, amelyek révén nem csak a kollektív, de az egyéni tevékenységeket is értékelik vagy elítélik (Linenthal, 1995: 7; Gillis 1994). Ez az erkölcsi világkép vagy szellemiség be van ágyazva különféle kulturális üzenetekbe, amelyek társalgás, testbeszéd, kulturális termékek, mint például könyvek, zene útján kerülnek át a köztudatba, illetve különféle formák segítségével, mint amilyenek a múltat megörökítõ emlékmûvek és múzeumok formája és tartalma. A társadalom vagy a csoport tagja „idomul” a ki nem mondott, de megértett identitáshoz. Fromm (1962) ezt úgy írja le, mint a „társadalmi tudatalatti” termékét. Elmélete szerint minden társadalom egyfajta „szociálisan beidegzett szûrõ” alapján tevékenykedik, amely a tapasztalatokat érthetõ kategóriákba szervezi. A szûrõ magába foglalja a nyelvet, amely lehetõvé teszi a gondolatok és érzések megnevezését, a logikai rendszert, amelynek révén a gondolatok rendszerbe foglalhatók, valamint a gondolatok, érzelmek és viselkedés tartalmát, amely egy társadalmon belül megengedett (Fromm 1960).

A kulturális „alapelemek” nem egyformák az egyes csoportokra nézve. A társadalmi feszültségek egy része a helyes társadalmi beállítottságra törekvõ különféle elképzelések közti versengésben keresendõ. Egyes esetekben ez az ellentét a generációk, más esetekben etnikai csoportok, idõnként pedig egy gazdasági vagy politikai érdekcsoporton belül a többség és a kisebbség jövõképe között alakul ki. Ugyanakkor a szellemiséget vagy erkölcsi világképet a társadalmi intézmények, iskolák, családok, vallási közösségek és nyilvánosságnak szánt alkotások továbbítják.

A múltat ábrázoló, a közösségnek szánt alkotásoknak, mint a szobrok és a múzeumok kiállítási tárgyai, amennyiben társadalmi jóváhagyást és támogatást akarnak elérni, összhangban kell lenniük a bennük foglalt logikai, nyelvi, tartalmi, érzelmi, kulturális és társadalmi elképzelésekkel. Ezek a nyilvánosságnak szánt alkotások erõsítik és támogatják a közösségi tudat érzetét, ami a múlt fiktív létrehozásának terméke. Ha a megjelenítés a múltat úgy ábrázolja, hogy ellentétes a közösség szellemiségével, úgy a nyugtalanságot, szégyent és egyéb kellemetlen érzelmeket kelt. Nem felel meg a „társadalmi szûrõ” szerepének, ami védené fiktív realitásunkat, és lehetõvé tenné a pszichológiailag kellemes tartományon belül maradást. Sõt, a szellemiség rendszerén vagy egy más szellemiséget képviselõ kisebbségi érdekcsoporton belüli értékrend ösztönzést ad egy olyan történelmi múlt megjelenítésére, amely a mi hajlamainkat másnak állítja be, mint amilyeknek gondoljuk.

Közülünk, akik fogyasztjuk a kulturális üzeneteket, kevesen vonják kétségbe azokat az elképzeléseket, és nyilvános megjelenítésüket, amelyek elérnek bennünket. Amit elfogadunk, az egyrészt azon a bizonyosságon alapszik, hogy „szakértõket” alkalmaztak az ilyen elképzelések létrehozására és ennek megfelelõen az õ történelmi és pedagógiai ítéletüknek helyesnek kell lenniük. Egyidejûleg annyira hozzászoktunk saját társadalmi szûrõinkhez, hogy megérezzük egy adott megjelenítés „helyes” vagy „helytelen” voltát. Belenyugszunk abba a módba, ahogyan megjelenítjük a múltunkat. A turizmus mint iparág azon alapszik, hogy a misztikus múltból valóságot csinál az átmenõ vendégek számára, akik azt akarják érezni, hogy néhány nap alatt átélték az adott hely történelmi múltjának lényegét. Amikor meglátogatunk egy várost vagy egy történelmi helyet, kevesen gondolnak arra, hogy részt vesznek a mítosz-formálásban. Még azok az értelmiségiek sem gondolnak erre, akik elfogadják, hogy a posztmodern valóság az értelmezésen múlik, és az egyik értelmezés éppen úgy érvényes lehet, mint a másik, amikor múzeumba vagy más hasonló helyre látogatnak. Ehelyett rendszerint azzal a feltételezéssel élnek, hogy amit látnak, az a valóság hû ábrázolása, ám a valóságban ez a megjelenítés a saját, társadalmilag kialakított szûrõjüket teszi még hitelesebbé.

1993–ban Berlinben, a város szívében felavatták a „Neue Wache” háborús emlékmûvet. Ez az emlékmû számos kritikát váltott ki, elsõsorban erõteljesen koncepcionális jellege miatt (Halbach 1995). Ahelyett, hogy szimpátiát ébresztett volna, a háború minden résztvevõjét áldozatként azonosította, egyformán beleértve azokat, akik elszenvedték és azokat, akik aktívan közremûködtek benne. Az emlékmû lényegében a Käthe Kollwitz által alkotott „Pieta” négyszeresen megnagyobbított változata, ami az emlékmû központi alakja, és amit eredetileg saját fiának, mint német katonának az emlékére készített, aki az I. világháborúban belga földön esett el.

Ugyanebben az idõben Budapesten a Soros Alapítvány is létrehozott egy kiállítást, ami a magyar holocaust történetét mutatta be. A kiállítás tervezõje egy interjúban elmondta, hogy a megrendezés egyetlen oka az volt, hogy olyan külsõ támogatást kapott, amit nem lehetett visszautasítani.3 Érdekes módon ezen a kiállításon bemutatták a Lánchíd egy 1944–ben készített felnagyított képét, amelynek egy sötét sarkában az látszott, hogyan lõnek a Dunába többszáz zsidót. Azon a helyszínen, ahol mindez történt, alig egy kilométerre a kiállítástól, semmiféle jelzés, vagy emléktábla nem található.

Németországban komoly nézeteltérések vannak azzal kapcsolatban, hogyan emlékezzenek vissza, illetve hogyan emlékezzenek meg a Harmadik Birodalomról és a holocaustról. Míg a korábbi koncentrációs táborok területén az emléktáblák vagy kiállítások figyelemreméltóan részletesek és emlékeztetõek, addig egyes múzeumokban a kiállítások félrevezetõek vagy semmilyen tájékoztatást sem adnak a múlt eseményeirõl. Az egyik legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy teljesen õszintén nyilatkoznak-e arról az erõszakról, amelyet az állam gyakorolt saját állampolgáraival szemben.

Stuttgartban a városi törvényszék épületében guillotinenal végezték ki a Hitler-ellenes antifasiszta embereket, mégsem emlékezteti egyetlen felirat sem az ott elhaladókat arra, hogy azon a helyen saját polgártársaikat fejezték le (Baden-Württembergi Igazságügyi Minisztérium, 1994; Endelmann, 1991). A körbefutó alacsony falon található felirat csak „kivégzést” említ.

A város központjában egy másik emlékmû is emlékeztet azokra, akik szembeszálltak a fasizmussal. Az emlékmû hatalmas blokkokból áll, belsõ oldalán felirattal. Ez a meglehetõsen félreesõ hely nem csak elmélkedési célokat szolgál, hanem spontán módon illemhelynek is használják a járókelõk.

A náci uralommal szembenállók közül számos túlélõt nem hívtak meg a városban különbözõ alkalmakkor tartott megemlékezésekre.4 Ezeket az embereket, politikai hitvallásuk miatt gyakran kívülállóknak tekintik, mivel a körülmények ellenére és pacifizmusuk következtében hajlamosak szembehelyezkedni az állammal.

A guillotine használatának kérdése ismét felmerült a berlini Karlhorst Múzeum egy kiállítása kapcsán. A szervezõk be akarták venni az „ellenség-képpel”, illetve a negatív sztereotípiákkal kapcsolatos kiállítrásba a Herbert Baumra való hivatkozást, aki fiatal zsidó kommunistákból álló csoportjával 1935–ben felgyújtott egy olyan szabadtéri kiállítást, amelyen az oroszokat gyakorlatilag állatoknak ábrázolták. A berlini Karlhorst Múzeum igazgatója a negatív sztereotípiák fontosságát, azok kialakulását kívánta hangsúlyozni: hogy ezek hogyan alakítottak ki egy olyan légkört, amelyben könnyebben kerül sor atrocitásokra. Úgy találta, hogy erre elegendõ a Herbert Baumra történõ hivatkozás.5 A fiatalok lefejezésérõl szóló hír információtartalmát nem találta elegendõnek ahhoz, hogy a kiállításon szerepeljen, ezért azt a szöveget választotta, hogy Herbert Baumot és társait elfogták és börtönbe vetették. A kiállítás kiadványában Herbert Baumot egyáltalán meg sem említik (Museum Berlin-Karlhorst, 1997).

A Harmadik Birodalomban széles körben alkalmazott kényszermunka következtében elszenvedett halál a náci korszakra történõ emlékezés egyik legnehezebb tétele. Ez részben azért is olyan kényes kérdés, mert számos vállalat, amely hasznot húzott a megszállt országok lakosainak rabszolgaként történt dolgoztatásából, ma is létezik és mûködik. Így például a Siemens több ezer ilyen munkást foglalkoztatott és több tucat munkahelyet alakított ki különbözõ táborokban vagy azok közelében, mint például Ravensbrückben, hogy javítsa a hatékonyságot (Weinmann, 1990). A Siemens cég müncheni saját múzeumában, ahol évente mintegy százezer látogató fordul meg, bemutatják a cég figyelemreméltóan haladó szociális politikáját a huszadik század elején, ugyanakkor igen kevés helyet szántak a II. világháború alatt folytatott tevékenységük ismertetésére. Azt állítják, hogy a Siemens 1941 és 1945 között rendelkezett a legnagyobb munkaerõ forrással, de néhány kivételével, a szövetségesek bombatámadásai következtében valamennyit elvesztette. Ez a példa azt is magába foglalja, hogy csak igen nagy erõfeszítéssel lehetett elvégezni az újjáépítést és ismét azzá a nagyvállalattá válni, amilyen az egykor volt.

Azt a tényt, hogy a „legnagyobb dolgozói létszám” a kényszermunkásokat is magába foglalta, nem említi a felirat, sõt azt sem, hogy a Siemens is részt vett a koncentrációs táborok munkaerõinek kihasználásában, és egyes gyárait a táborokba vagy azok közelébe telepítette. A kiállítás a Siemens veszteségeit emeli ki és ezzel az elkövetõbõl áldozatot csinál.

A kényszermunkásokra való emlékezés egy másik formája látható egyes német temetõkben. Feltehetõen a németek által megszállt országok állampolgárainak ezrei fekszenek azonosítatlan sírkertekben. Rudolstadtban az itt eltemetett mintegy száz kényszermunkás sírja között található egy jeltelen sírkert több tucat gyermeksírral. A város vezetõsége ismeri a sírokban eltemetettek neveit, de nem tudja vagy nem akarja feltárni, hogyan történt, hogy ezeket az embereket ebben a temetõben temették el. A tanuk felkutatása során elõkerült egy személy, aki a Szovjetunióból idehurcolt kényszermunkások mellett dolgozott egy gyárban és akiket a városhoz közeli táborban szállásoltak el. A nõket a német hadsereg a hazájuk ellen végrehajtott támadása során hurcolta el. Amikor teherautókra rakták õket, sokan magukkal vitték gyerekeiket, mert nem akarták háború sújtotta hazájukban sorsukra hagyni õket. Németországba érkezve kiderült, hogy semmiféle intézkedés nem történt a gyerekek elhelyezésére, akikrõl nem gondoskodtak és nagy részük meghalt6

Egy müncheni múzeumban és képtárban számos kép, festmény mutatja be a város történelmét. Ezen a kiállításon két templom, a Mátyás templom (nem azonos a budapestivel – a szerk.) és a zsinagóga sorsát egyformának mutatja: mindkettõt „a II. világháború elõtt” rombolták le. Viszont: a Mátyás templomot azért bontották le, hogy helyet csináljanak egy útnak, a zsinagógát pedig 1944 nyarán azért rombolták le, mert nem tudták elviselni egy olyan épület látványát, ami a zsidók életére emlékeztetett abban a városban, ami „Hitler mozgalmának fõvárosa volt” (müncheni Városi Múzeum 1990; Frost 1987).

Leszögeztük, hogy a közösségnek igénye van arra, hogy megvédje magát minden olyan beállítással szemben, ami csökkenti hõsiességét, illetve annak nyilvános megnyilvánulási formáját. Amilyen mértékben az egyes egyének azonosítják magukat helyi vagy országos vezetésükkel, olyan mértékben származtatják abból azonosságukat. Megbízott képviselõik olyan elképzelést alakítanak ki, amely nem állítja õket agresszív módon szembe azzal a valósággal, amelyet inkább védekezõ módon kezelnének. Egy német múzeum-igazgató a következõket mondta: „A nemzet olyan emberek közössége, akik egyetértenek abban, mire akarnak emlékezni és mit kell elfelejteniük annak érdekében, hogy fennmaradjanak” (Jäschke 1995, 119). Ugyanakkor az is biztos, hogy – mint az az Enola Gay-jel kapcsolatos vitában nyílvánvalóvá vált – különbözõ csoportok eltérõ módon szemlélik érdekeiket a történelem megjelenítésének kialakításában.7

Az állam vagy a helyi önkormányzat érdekelt lehet abban, hogy tagadjon szégyenteljes történelmi eseményeket akár azért, mert tartanak polgáraik ismereteitõl, akár mert bizonyos politikai érdekeket kívánnak követni. Általánosságban egy kormánynak, képviselõi útján pozitív állásfoglalást kell mutatnia annak érdekében, hogy kinyílvánítsa erkölcsi hatalmát a polgárok felett és más államok partnereként részt vegyen világméretû eseményeken. Nyilvános helyeken, múzeumokban, kiállításokon, a katonai erõ alkalmazásának beismerése nagyfokú rémületet válthat ki a polgárokból, gyanút és vegyes érzelmeket kelthet a kormánnyal szemben és ellenállást válthat ki az egyénekben a jövõbeli katonai szolgálat iránt. A polgárok kétségbe vonhatják a jövõbeli háborúk jogosságát vagy kérdésessé tehetik a nemzet részvételét jövõbeli, más népekkel közös katonai fellépésekben. Másrészt, ahogy Németország az elmúlt tíz évben az Ellenállási Múzeum révén megpróbálta bemutatni, hogy a Hitlerrel szembeni ellenállás jelentõs és tiszteletreméltó volt, azt a benyomást kelti, hogy a német hadseregben meg lehet bízni. Egy nemrég rendezett kiállítás, amely a német hadsereg, illetve a Wehrmacht kegyetlenkedéseit mutatta be a II. világháború alatt a keleti fronton, nemcsak vitát és ellenkezést, hanem erõszakot váltott ki a látogatókból.8

Milyen körülmények között lehet felhasználni közpénzeket arra, hogy az eseményeket úgy mutassák be, amely nem növeli az állam vagy a kormány imázsát? Ez gyakran akkor történik meg, amikor egyes áldozati csoportok kikövetelik, hogy történelmüket nyilvánosan ismerjék el. Ezek a helyszínek az áldozatok gyászának és tiszteletének kifejezésére szolgáló emlékhelyekké válnak. Elõfordulhatnak olyan helyszínek is, ahol a történelmi események értelmezése vitatható (Gable és Handler, 1997). A körülményekhez képest a legjobb példát egyes európai koncentrációs táborok és haláltábor emlékmûvei adják. Hasonló az eset Williamsburg (Virginia) egyes részein a gyarmati élet megjelenítésével, különösen a Carter Liget Ültetvénynél. Itt a látogatók az egykori ültetvényeknek megfelelõen rabszolgáknak öltözött személyekkel létesíthetnek kapcsolatot és történetüket a spontán kérdések és válaszok alapján ismerhetik meg.

Ezek után a tagadás kultúrákon átható mechanizmusait a polgári környezetben beazanosíthatjuk. Azzal, hogy magyarázzuk azokat, a megfigyelõ könnyebben meg tud ítélni egy kiállítást vagy emlékmûvet, mivel vagy hûek maradunk az eseményekhez és érzésekhez, vagy tagadjuk õket. A társadalmi elemzõk számára az a fontos, hogy az egy bizonyos kultúrán belül fennálló konfliktusok a mögöttük lévõ indítékok és azok világos bemutatása révén nyilvánvalóvá váljanak. Íme néhány példa a történelem szégyenfoltjainak tagadására.

A jelentés megváltoztatása. Amikor azt mutatják be, hogyan töri le bilincseit a rabszolga az amerikai partra éréskor, ezzel megkímélik a nézõt attól, hogy felidézze a történelemnek azt a szégyenteljes idõszakát, amikor nem minden bevándorló érkezett oda saját akaratából. A bevándorlás mítosza makulátlanul tiszta marad és a nézõt nem terhelik az elmúlt idõszakra, sõt napjainkra vonatkozó feszültséget okozó következtetések. Azoknak az afrikai amerikaiaknak és annak a nagyszámú gyereknek a számára, akik az emlékmû elõtt haladnak el, amikor hajókirándulásra mennek, zavarodottságot vagy mély megbántódást eredményezhet, ha eltûnõdnek ezen a képen.

A tettek téves tulajdonítása. Amikor egy fiktív áldozatnak vagy áldozatok nem megfelelõ csoportjának emlékét örökítik meg, ez lehetõvé teszi a nézõ számára, hogy figyelmen kívül hagyja a történelmi nyilvánvalóság teljes súlyát és az abból eredõ bûntudatot. Amikor ahelyett a rabszolgapiac helyett, ami Annapolis piacterén mûködött, „Kunta Kinté”-rõl, egy történelmi regény szereplõjérõl emlékeznek meg a város hivatalnokai, akkor tulajdonképpen arra ösztönzik a polgárokat, hogy szándékosan ne vegyék figyelembe azt a módot, ahogyan a város és a nemzet létrejött. Nincs szükség arra, hogy 200 év elteltével vizsgálják a felelõsség kérdését. A város továbbra is hangsúlyozni tudja a Dél romantikáját, hagyományos szépségét és kellemes környezetét anélkül, hogy felemlegetné a jogtalanságok zavaró képét. A látogatók egyetlen hõsi képpel azonosulhatnak, nem számtalan szörnyûséggel.

Egy történelmi rémtett magyarázata idõben korlátozott és földrajzilag körülhatárolt megjelenítésben. A Budapesten a magyaroknak a Holocausttal kapcsolatos élményeirõl megrendezett jelentõs és kitûnõ kiállításon annak a hídnak a bemutatása, amely alatt magyar zsidókat lõttek a Dunába, a szemlélõben azt az érzetet keltette, hogy a város résztvevõje volt ennek a történelmi korszaknak. Ugyanakkor néhány háztömbnyire a kiállítástól ennek az eseménynek semmi jele vagy nyoma sincs. A múzeum kiállítása csak néhány hétig tartott, és sok ember, aki nem látta a kiállítást, sohasem fog tudomást szerezni a Dunaparton lezajlott eseményekrõl, ugyanakkor a város hivatalos szervei mindig bizonyítani tudják majd, hogy bemutatták a tényeket.

Jelentõs információk elhallgatása. Az olyan kiállítások, amelyek nem adnak megfelelõ információt, mint a rudolstadti temetõ esetében, elkerülik a helyszín jelentõségének tárgyalását, valamint azokat az eseményeket, amelyek miatt létrehozták õket. Ugyanakkor viszont az ilyen megjelenítések szabadságot adnak a szemlélõnek, hogy ha úgy dönt, akkor egyéni összefüggéseket állapítson meg. Egyúttal elkerülik mind a vitát, mind a felvilágosítást. A Siemens múzeum esetében a kiállítás kerüli a többezer munkás rossz szándékú felhasználásával és halálával kapcsolatos büntethetõségre történõ utalást és megóvja a nézõt attól, hogy vizsgálat tárgyává tegye saját viszonyát a múlthoz, mivel közülük sokan a jelenben is kötõdnek a Siemenshez.

A jelentõség csökkentése. A németországi városok elutasító magatartása, amely nem ismeri el polgárai guillotinenal történt lefejezését, csökkenti azt az árat, amit az antifasiszták fizettek Hitler-ellenes tevékenységükért. Azáltal, hogy kizárják az ezt ellenzõket a nyilvános ceremóniákról, az önkormányzatok nem adnak lehetõséget a polgáraiknak, hogy azonosítsák magukat azokkal, akik mertek szembeszállni saját kormányukkal. Ugyanakkor lehetõvé teszi a nézõk számára, hogy csodálják azokat, akik általában kiálltak az igazság mellett, ami viszont szabadon értelmezhetõ.

Az események összefüggésének megmásítása. Ahogyan a müncheni múzeumban, illetve kiállításon két nem egyforma jelentõségû eseményt egyenlõvé tesznek, az arra ösztönzi a nézõt, hogy ne legyenek kétségei, illetve hogy ne zavarják meg a tények. Az erõszakot és a normál fejlõdést egyazon összefüggésbe hozzák, bár minden nézõ bizonyossággal tudja, hogy a zsinagógákat Németországban szándékosan és elõre megfontolt módon rombolták le. Megkérdõjelezni sem kell egy ilyen kiállítást, mivel nem történelmi levéltárban, hanem egy mûvészi galériában került megrendezésre. A nézõt nem zavarják erõszakos tények és szabadon szerezhet esztétikai élvezeteket.

Az elkövetõ szenvedése jóváteszi az áldozat szenvedését. Mind a Siemens, mind a müncheni Városi Múzeum kiállítása hangsúlyozza mindazokat a szenvedéseket, amelyet a németek viseltek el városaik és termelõ ipari létesítményeik bombázása során. A berlini „Neue Wache“ kapcsolatba hozza a II. világháború áldozatainak szenvedéseit az elkövetõk és a tétlen szemlélõk szenvedéseivel. Az emlékmû mindössze annyit mond, hogy egy háborúban mindenki szenved. Ez a szemlélet napjainkban Németországban számos különbözõ helyzetben figyelhetõ meg, olyan mindent felülbíráló elv lett, amely eltereli a figyelmet az áldozatok tragédiájáról és sokkal nagyobb számú embert bátorít fel arra, hogy ebbe a kategóriába tartozónak érezze magát. Ez azt a benyomást kelti, hogy minden szenvedés egyforma és az elkövetõ szenvedése elegendõ ahhoz, hogy jóvátegye, amit a tulajdonképpeni áldozattal szemben tett.

Szellemi egészsége védelme érdekében mindenkinek szüksége van védekezõ mechanizmusra. Neurotikus alkalmazkodás az, amikor a védekezõ mechanizmus beavatkozik a szellemi egészségbe és jó közérzetbe. Ennek megfelelõen a kollektív tagadás tartományában kell vizsgálódni. Talán nem tudunk minden változáskor szembesülni õseink bûneivel. Ugyanakkor annak állandó és kitartó tagadása, hogy önzõ, erõszakos és lebecsült ösztöneink a múltban hatással voltak magánéletünkre, azt a folyamatos hiányt eredményezi, hogy az emberi közösségek természetét nem értjük meg. Azok számára, akik azonosítják magukat az áldozatokkal vagy maguk voltak az ilyen korszakok áldozatai, a kollektív tagadás kétségbeejtõ lehet. Lerombolhatja a realitások iránti érzéket, élményeik értékét és ügyük jogosságát.

Seholsem olyan fontos a kollektív tagadás, mint a háború vonatkozásában. Ahogyan Elie Wiesel emlékeztet minket (1990, 225):

„A háború – bár idõben korlátozott – úgy tûnik, örökké tart. A halál szolgálatában kigúnyolja az élõt. Lehetõvé teszi, hogy az emberek olyan dolgokat kövessenek el, amihez a normál életben nem lenne joguk: hogy rászokjanak a kegyetlenkedésre. A tudatalatti ösztönök közösségi, illetve egyéni kielégülése révén a háború túlságosan is az emberi természet része ahhoz, hogy ki lehessen küszöbölni – bármikor is az emberiség történelme folyamán.“

Ha egy a társadalom tagadja múltbeli részvételét a harcokban és erõszakban, ha lealjasítja vagy becsmérli azokat, akik hallgattak lelkiismeretükre, ha dicsõiti azt, ami jogtalanság vagy embertelenség volt, vagy csupán megtagadja, hogy szembenézzen a történelemmel, akkor utat nyit afelé, hogy ezek az elkövetett tettek a jövõben megismétlõdhessenek. Azok a polgárok, akik átlátnak ezen a tagadáson, kisebbségbe kerülnek és kívül maradnak a társadalom fõ áramlatán. A társadalmi szûrõ továbbra is meghatározza a polgároknak, mit élhetnek vagy nem élhetnek át könnyen, és megnehezíti a következõ generáció számára, hogy értékelje az öntudat kérdéseit.

Egy globális közösségben, ahol a tömegkommunikáció új formái kötik össze az embereket, az információkhoz való hozzáférés egyre növekvõ mértékben cenzurálatlan és hallatlan mértékben változtatható. A polgárok az interneten keresztül bármilyen tárgykörben közvetlenül megoszthatják egymással információikat. Azok, akik nem félnek attól, hogy szembekerüljenek azokkal a kellemetlen érzelmekkel, amelyeket a múlt szégyenteljes eseményeinek vizsgálata hozott napvilágra, képesek lesznek arra, hogy szembenézzenek mind a nemes, mind az aljas emberi tapasztalatokkal és a tagadás kollektív formáit mindinkább kritikus szemmel nézzék.

JEGYZETEK

1. Köszönetemet fejezem ki: Dr. Ronald Turconak, aki javasolta a jelen cikk megírását, Dr. Mauricio Cortinanak és Dr. Barbara Lenkrendnek a kézirat gondos átolvasásáért és megjegyzéseikért, valamint Hans Gasparitschnak, aki bepillantást engedett egy túlélõ szempontjaiba. A szerzõ ugyancsak köszönetét fejezi ki Dr. William Kincade –nek a témában vele folytatott alapos vitákért. A képekért az érdem Hans Gasparitschot, Gerhard Ziedlert, Carl és Ellen Echtlert, valamint Norbert Kämpgent illeti.

2. McLaughlin emlékezteti olvasóit, hogy a tárgy elméleti kutatói szerint a fontosabb az a törekvés, ami a kapcsolat felvételre irányul, mint ami a dicsõségre. Ez azt mutatja, hogy azok az emlékmûvek, amelyek nemzetiségekkel, fajokkal vagy más szimbolikus mércével azonosítják és kapcsolják össze az elkövetõk utódait, további pszichikai károkat okoznak a közösség szellemi egészségének. Ezt érdemes megfontolni az emlékmûvek tervezésénél, de ugyanígy kényszerítõ erõt képvisel a túlélõk és azok leszármazottainak állásfoglalása, akik azt kívánják, hogy ismerjék el mindazokat a borzalmas viszonyokat, amiket elviseltek.

3. Interjú Horn Emillel, Budapest (Magyarország), 1994.

4. Személyes beszélgetés a túlélõvel, Hans Gasparitsch-csal, 1995 és 1997.

5. Személyes beszélgetés Peter Jahnnal, a Karlhorst Múzeum igazgatójával, 1997. május 29.

6. Interjú Karl-Heinz Sommerrel, Rudolstadt (Németország), 1997. július 1.

7. 1995 nyarán az újságok egész Amerikában számtalan cikket közöltek arról a vitáról, amelyben a Smithsonian Országos Légügyi és Ûrkutatási Múzeum kurátorai háborús veteránok csoportjának kemény ellenállásába ütköztek az Enola Gay – a II. világháborúban az atombombát Japánra ledobó híres-hírhedt repülõgép – javasolt kiállítása kérdésében. A vita következményei igen mélyek és hosszan hatóak voltak.

8. Az újságok az 1998. január 20.–ával kezdõdõ héten Németországban és az Egyesült Államokban beszámoltak arról, hogy a kiállítás megnyitásakor Drezdában, a kiállítás helyszínén és környékén erõszakos megmozdulások voltak.