Ezt vérbõl-hamuból-szõrcsuhából, illetve bíborköpenyekbõl, aranyjogarból, drága kenetekbõl gyúrt történeti, de nagyon is evilági egyveleget idézik meg Böröcz András szobrai. Méghozzá a történet elszenvedõi, a slemilek, a transzcendens vonatkozásokat legfeljebb idõlegesen-korlátozottan átélõk, de teljes mélységükben átszenvedõk szempontjából. A „megalázottak és megszomorítottak” látószöge ez, a stetl névtelen kisemberiéié, akik – ne felejtsük – teljes életet élnek mindaddig, míg horizontjuk engedi.

E szûkösségében is tágas világ ábrázolásához hatékony fegyverzet szükségeltetik. Faragott képeket kell alkotni, szelíd távolságtartással megidézni a gonoszt, a szenvedést, a gondtalan vidámságot. A többi elemzõ is így tett, én sem kerülhetem meg, hogy ne utaljak itt a mûvész joggal elhíresült, ma a budapesti Szépmûvészeti Múzeumban õrzött Akasztottak címû szoborcsoportjára, hiszen most a formai, ikonográfiai analógiákon túl a mûcsinálás alapelve is közösnek látszik. Máskor, a mûvészi alkotásra utaló (ceruza), az élet egyszerre transzcendens a nagyon is evilági karakterére hajazó (kenyér, tojás), a gyógyítás eszköztárába tartozó (spatula) tárgyakból készít szobrokat, ezúttal viszont a finomra csiszolt, gondosan megmunkált szobrokból alkot tárgyakat. Annál dobok, e helyt pedig kereplõk, zajgépek, finoman csengõ hangokat kiadó türelemüvegek. Amott, egy, az emberi törvényekre s õrületekre hajazó, azt szelíd, kegyetlen iróniával modellezõ, csak éppen dinnyébõl, gyufából, s a fent említettekbõl felépülõ világ, emitt a gondosan megmunkált barnásvörösre pácolt fákból készült alkalmi játékok, kínzóeszközök, kvázi-rituális relikviák.

Kezdjük elõször a formával! Megnyúlt, a romanika és a koragótika székesegyházain kapuzatának bélleteibõl kiszabadult alakok, arcukon a megváltás bizonyosságába vetett hit helyett némileg közömbös, szomorkás félmosoly, feszültségekkel teljes nyugalmuk önkéntelenül felidézi a német expresszionista szobrászat korai (Barlach) s némileg késõbbi (Mataré) fejleményeit. Eme légiessé vékonyított ábrázolásmód azonban a népi-népies-amatõr fafaragások bumfordi realizmusával ötvözõdik, a Janus-arcú mûvész a romantika kék virágát kergetõ átszellemült sápkóros alkotójának s a bicepszén tetoválást hordó, fúró-faragó s fejét örökké új faksznikon törõ ezermesterének fantasztikus kevercsét hozza létre.

Ugyanilyen sokféle elembõl álló, de szuverén vegyület e szobrok ikonográfiája is. Bevallottan hatottak rájuk a témát feldolgozó zsidó kódexek, de ott érezni mögöttük Callot kegyetlen háborús riportjait, Leonardo ezernyi csigasorral s áttétellel dúsított, egyszerre mennyei s pokoli szerkezeteit csakúgy, aminthogy ördöngös falusi asztalosunk stiklijeit is. A házilag készített gyerekjátékok ötletessége vegyül a gondosan tervezett mechanika szigorúságával. Ha megforgatjuk, mozgásba hozzuk e finoman csapolt, pontosan illesztett szerkezeteket, a fabakancsok fájdalmasan suta monoton kopogásán (s innen sem hessegethetõek némely asszociációk bizonyos modernkori táborokról) s a kínpadra húzott figura kezét koptató fogaskerekek recsegésén túl e furfangos eszközök gyakran bábuk módjára elõre bukó, összecsukló emberkéket hoznak mûködésbe. Úgy játszik velük a szobor, akarom mondani a sors, mint ahogy a blazírt nyugalommal pingpongmeccset rendezõ Hámán teszi alantasaival, mint ahogy a történelem forgandósága dobálja kétségbeesés és remény között az Eszter könyvének névtelen közszereplõit.

Ám minden keserû végkicsengésû olvasat mellett e mûveknek határozott apotropaikus, baj-elhárító szerepük is van. Ha szimbolikusan, ha rövid pillanatokra is, de eltörlik a rémet, zajba fullasztják nevét. Tudjuk, ez önmagában nem elég. Egy másik magyar szobrász, Jakovits József egyik interjújában azon dühöngött, hogy szobraival nem sikerült elérni, „hogy a jók üdvözüljenek, a gonoszok pedig megdögöljenek”, és szürrealista harcosai a sztálinizmus inváziójától sem védték meg. Ám mégis joggal hitt mûvei erejében, abban, hogy azok, akárcsak Böröcz András Purim-szobrai, ha áttételesen, de képesek a varázslatra.