A zsidó közösségben uralkodó közvélekedés szerint viszont Izrael már mindent megtett a béke érdekében, önálló államot ajánlott a palesztinoknak, amire Arafat terrorral válaszolt. E felfogás szerint az arab világ és Európa nem a palesztinokat valóban megilletõ jogokért harcol, hanem ürügyként használja a konfliktust, hogy Izraelt minden lehetséges alkalommal elmarasztalja, vagyis: bûnbakként használja a zsidó államot.

E sorok írója egyértelmûen az utóbbi felfogást osztja. Nehéz ugyanis megmagyarázni, hogy miért épp a palesztinok sérelmei háborítják föl annyira a fél világot, amikor a jogaiktól megfosztott, megtizedelt, szülõföldjükrõl elûzött népeknek se szeri, se száma. Az új antiszemitizmus jelenségét ismertetõ tanulmányok megfogalmazták a jelenség lényegét: míg a hagyományos antiszemitizmus a zsidók egyéni, polgári jogait vitatta el a nyugati társadalmakban, addig az új antiszemitizmus (sokan anticionizmusnak is nevezik) a zsidók kollektív jogait vitatja el a világ népei között. Az új antiszemitizmus mûködési logikáját így foglalta össze Paul Berman, „Terror and Liberalism” címû könyvében: az európaiak szemében „minden terrorakció az izraeliek bûnösségét tanúsította”; „a palesztin terror volt Izrael bûneinek mércéje”.

Ha tehát arra keressük a választ, hogy Szaddam bukásának milyen hatása lesz Izraelre, a fenti irracionális mechanizmust is figyelembe kell vennünk. A kérdést racionálisan vizsgálva minden okunk megvan az örömre. Megbukott az egyik legbrutálisabb arab rezsim, Izrael ádáz ellensége, melynek führere az izraelieket mészárló öngyilkos palesztinok családját húszezer dollárral jutalmazta. Bukása intõ jel a térség más agresszív (és keményen Izrael-ellenes) rezsimjeinek: ráfázhatnak, ha tömegpusztító fegyvereket gyártanak vagy akárcsak rejtegetnek. Irak jövõjérõl ugyan még nem sokat tudhatunk, ám mégis némi esély mutatkozik arra, hogy egy arab ország demokratikus útra lépjen, ami elõfeltétele annak, hogy Izrael létérõl egyáltalán tudomást vegyen. Sokan a dominó-effektusban reménykednek: egy demokratikus, gazdaságilag prosperáló Irak példa lesz a többi, korrupt diktatúrában vergõdõ arab országnak is. A demokratikus kibontakozás talán új öntudatot ad az arab tömegeknek és az értelmiségnek, amelyek jelenlegi kilátástalan helyzetükbõl adódó frusztrációjukat mind Izraelen verik le.

Amerika nemzetközi súlya a gyõztes háborúval megnõtt, a háborút mindvégig ellenzõ európai középhatalmak (Németország, Franciaország), valamint Oroszország befolyása viszont csökkent. Izraeli szemmel nézve mindez egyértelmûen pozitív fejlemény. Az európai nyilvánosságban ugyanis szalonképesnek számítanak a zsidó államot rasszistának, fasisztának nevezõ írások, karikatúrák, szónoklatok, amelyeknek – nem is mindig nagyon burkolt – üzenete szerint a zsidó állam erkölcsileg oly alacsony szinten áll, hogy nincs helye a népek családjában. (Az amerikai nyilvánosság sem mentes ezektõl a hangoktól, ám ott az arányok mások, mértékadó amerikai politikusok körében pedig az ilyen vélemény elfogadhatatlan.)

Az, hogy Amerika túllépett az örökös tehetetlenségre kárhoztatott ENSZ keretein, jócskán meggyengítve ezzel a világszervezet befolyását, ugyancsak Izraelnek kedvez. Az ENSZ számtalan fórumán számtalan alkalommal ítélték el Izraelt (1973-ban a közgyûlés rasszizmusnak bélyegezte Izrael államalkotó ideológiáját, a cionizmust, mely határozat az 1980-as évek végéig érvényben maradt). Az ENSZ emberjogi bizottságának (ahová Izraelt soha nem engedték be) soros elnökéül tavaly Líbiát választotta a többség, melynek elnöke, a terrorizmust minden eszközzel támogató Kadhafi ezredes semmivel sem jobb a most megbuktatott iraki vezérnél. Az ENSZ 2001-es durbani konferenciáján a rasszizmus elleni harc ürügyén Izrael „politikai meglincselésével” foglalkoztak az iszlám országok küldöttei: egymás után intézték vad kirohanásaikat a zsidó állam ellen. Az amerikai és az izraeli küldöttség végül elhagyta a konferenciát, az európai országok delegátusainak viszont eszükbe sem jutott tiltakozni. Az ENSZ eljelentéktelenedése tehát izraeli szempontból nem különösebben sajnálatos jelenség.

Az iraki rezsim bukása és a nyomában fellépõ világpolitikai változások tehát a zsidó állam számára egyértelmûen kedvezõnek tûnnek. Ám ha szem elõtt tartjuk a fentebb említett tényt – hogy ti. Izrael bûnbakként funkcionál a nemzetközi politikában – akkor minden kedvezõ jelenségnek hamarosan megmutatkozik majd a negatív oldala is. Az iraki háború nyomán meggyengült államok, régiók, szervezetek Izraelen vesznek majd elégtételt. Az iraki rendezésbõl gazdaságilag és politikailag kiszorított európai országok – befolyásukat bizonyítandó – az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában akarnak majd maguknak nagyobb szerepet. Mivel e szándékukra Izrael nem vevõ, minden bizonnyal a palesztinok támogatásával igyekeznek majd befolyásra szert tenni.

Az arab világ – melynek tömegei szemében Szaddam az imperialista Amerikával szembeforduló hõs volt – az iraki vereséget súlyos frusztrációként éli meg, és bûnbakként minden bizonnyal újfent Izraelt veszi elõ. A mámoros bagdadi népünnepély napján, mikor Szaddam szobrának roncsait a tömegek szanaszét hurcolták a városban, a BBC-nek nyilatkozó egyik jordániai értelmiségi kijelentette: elsõsorban nem azért haragszanak Amerikára, mert megdöntötte az iraki rezsimet, hisz az valóban szörnyû volt – hanem azért, mert Izraelnek szállít fegyvereket.

A „palesztin ügy” lesz tehát az, amelynek újbóli napirendre tûzésével igyekszik majd bizonyítani magának az iraki háború minden „vesztese”, hogy van még szava, befolyása a nemzetközi küzdõtéren. Izrael tehát hosszú távon nyerhet a véres bagdadi rezsim bukásával, rövid távon azonban megannyi feszültséggel kell majd szembe néznie.