A zárszámadás ismertetésébõl kiderült, hogy a helyzet „nem éppen a legrózsásabb”, mivel a tavalyi év, hasonlóan a korábbi négyhez, veszteséggel zárult. Az éves deficit most 45 millióra rúg, az összes pótláshoz azonban 340 millióra lenne szükség. Mindezek oka azonban nem a rossz munkában vagy a nem megfelelõ gazdálkodásban keresendõ, hiszen a kiadások nagy része szociális jellegû, amelyek megtérülésére nem lehet számítani. Ilyen költség például a kórház fenntartása vagy a kóser élelmiszer biztosítása a rászorulóknak. A veszteség tehát – mint megtudhattuk – nem is veszteség, csak úgy néz ki, mintha. A korábbi években ezeket a kiadásokat a „negyven éve kuporgatott” tartalékból sikerült fedezni, ezt azonban a közösség mára felélte. Fixler Hermann szerint tehát át kell gondolni a dolgokat, mert ha nem sikerül új anyagi forrásokat és külsõ támogatást szerezni, akkor hasonló igények mellett csak 2004-ig tudják biztosítani a mûködést. Mindezek dacára, jó évet zártunk, jelentette ki az elnök.

A szokásos zsoltáridézetek után Fixler Herman a mulandósággal kapcsolatos gondolatait osztotta meg a körülbelül negyvenfõs hallgatósággal, amelynek sorai közt egyre több fiatal is feltûnt. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján várható volt, hogy ezután az elnök személyes élményei következnek, különös tekintettel saját érdemeire a hazai és a környezõ országok zsidó hitéletének és kóser élelmezésének fenntartásában. Így is történt, a tavalyival tökéletesen megegyezõ beszéd fõbb állomásai a fehérterror, a háborús emlékek, az ortodoxia felvirágoztatása, az ávós pribékek megleckéztetése, illetve a Wesselényi utcai iskola megmentése voltak. Természetesen némi aktualitásra is sor került, felhívva a figyelmet a még mindig közszereplõként felbukkanó egykori fasisztákra és a szélsõjobb veszélyeire, de hallhattunk „a magukat rabbinak tituláló fiatalemberekrõl” is, akik megpróbálják elfedni azt a tényt, hogy „hazánkban több jesivában is képeztek ortodox rabbikat az elmúlt ötven évben”. A közel másfélórás intermezzo a fiatalok okulására szolgált, akik azt képzelik, hogy „mindent másképp csináltak volna, de hát úgy is néznek ki”. A vallási elõírásokat hevenyészve megtartó fiatalokat az elnök többször megrótta, azokat a gonosz feltevéseket azonban, miszerint az ortodoxia csupán néhány tucat fõbõl áll, egy gyors, az évente elfogyasztott kóser csirke mennyiségét alapul vevõ számítással cáfolta, melynek végsõ következtetése az volt, hogy „az ifjúság kósert akar enni”. Az elnök egyébként tömören összefoglalta vezetõi elveit, miszerint nem keresi a konfrontációt, szükségtelennek tartja a nyilvánosság elõtt tárgyalni a belsõ ügyeket, és ugyancsak értelmetlennek érzi az állandó változást.

Fixler Hermann mozgalmas életútjából tehát lassan mindenki jelesre vizsgázhatna, a pénzügyekrõl viszont annál kevesebbet tudhattunk meg, bár a néha-néha felmerülõ kérdések nem is igen firtatják ezt. Annyi biztos, hogy az ortodoxia, a „rabbitanács”* javaslatát nem fogadja meg, és nem válik ki, hanem a Síp utcával egységben folytatja mûködését. Ennek oka abban rejlik, hogy a „fiatal brigád”, azaz az Orbán-kormány idején a Síp utca kapott támogatást, az ortodoxiára viszont úgy tekintettek, mintha nem is létezne. A költségvetés ismertetése meglehetõsen rövid volt: 500 millió (ebbõl kétszázat a templom renoválásának befejezésére kívánnak fordítani). Hogy ez az összeg milyen forrásból származik és milyen célra fordítják, azt az elnök nem közölte. A fennmaradó öt-tíz percben a közelgõ választások miatt az elnök indítványára megalakult egy háromfõs szavazatszámláló bizottság, amelynek minden tagját õ maga ajánlotta. Arra a kérdésre, hogy nem kellene esetleg egy fiatalt is beválasztani, nem érkezett válasz, csakúgy, mint az új mikve használatával kapcsolatos kérdésekre. Az egyetlen felszólalást, ami Fixler Hermann eddigi mûködéséért mondott hálás köszönet volt, élénk taps követte.

A közgyûlés a jelenlévõk számát tekintve határozatképes volt, az a tény azonban, hogy a szavazatra jogosultaknak jól láthatóan csak elenyészõ kisebbsége emelte magasba a kezét, nem akadályozta meg az elnököt abban, hogy megállapítsa a napirendi pontok egyhangú elfogadását. Azokat, akik a költségvetés összege felett érzett meglepetésnek adtak hangot, az elnök a következõ mondattal csábította szavazásra: „nem kell megijedni, nem kerül semmibe”.