„Két évvel ezelõtt kezdtem el írni az életem történetét. Arra gondoltam, hogy ha már pontosan emlékszem mindenre ami velem történt, miért ne írnám le? A gyerekkoromat, a fiatalságomat, amibe közbeszólt a háború... Az elsõ rész 1945-ig tart, akkor voltam 20 éves. Visszagondolok helyzetekre, és amikor leírom, szinte újraélem az egészet” – mesélte Edit néni Rick Zsófinak, a Civil Rádió mûsorvezetõjének.

Hogy miért érdekes fontos nekünk, olvasóknak, hogy a számos megjelent történelmi munka, tanúságtétel és regény után még Edit néni történetét is megismerjük? Azért, mert ma már tudjuk jól: nem „egyetlen”, kizárólagos Holocaust-narratíva létezik. Minden visszaemlékezõ „újraírja” a meglévõ elbeszélést, amikor hozzárakja a maga élményeit, a saját perspektívájából láttatott történetét is. A nõk szemszöget és ábrázolásmódot viszont ma még kevéssé ismerjük, hiszen az elmúlt évtizedekben a férfiak történeteibõl alakult ki a Holocaust általános emberi narratívája. Az utóbbi idõkben azonban már kezd fülünk és szemünk lenni az efféle mesékre is, mint amilyet Edit néni írt le: a gyerekszeretõ, „jó nyilasról”; meg a keresztény udvarló két szép szeméért elkotyogott hamis papírokról; és az elsõ-utolsó szerelmes éjszakáról az ostrom közepette, amikor a lány pár órára a bombázás és a terhesség veszélyeirõl egyaránt elfelejtkezik...

Legszívesebben egy szuszra olvasnánk végig az egész történetet – ehhez Kemény Edit ösztönös írótehetsége is hozzájárul. A visszaemlékezõ nem kommentálja, nem értelmezgeti utólag a vele történteket, inkább igyekszik megtartani-felidézni a hajdani gyerek és kamaszlány eredeti, naiv látásmódját.

Az Edit néniéhez hasonló, máig elmeséletlen nõi történetek – Ronit Lentin, az izraeli író szép szóképével élve – „a csend világát törik meg, s onnan foglalnak vissza területet”.

Pécsi Katalin

Kemény Edit

Úgy nyolc óra felé megjelenik egy nyilas, és tíz nõt kiválaszt munkára. Könnyes szemmel kérem, hogy vigyen engem is, azért tudok én dolgozni, ha kicsi is vagyok. Nevetve néz végig, de aztán beleegyezik. Örülök, mert minden csak jobb lehet ennél a tétlen várakozásnál. Nem megyünk messzire, a tér másik oldalán álló, kiürített csillagos házba, ahol a kapuban és az udvaron nyilasok helyett rendõrök vannak. Elosztanak bennünket, nekünk egy lakást kell rendbehoznunk.

Csak állok az ajtóban megdermedve az irtózattól. Felszaggatott szekrények, összetört porcelánok, felfordítva, összehányva minden. A földön bokáig gázolunk a szétszórt iratok, képek és egyéb apróságok között. Lassan szedegetem fel az összetaposott, gyûrt leveleket, képeket. Kicsi gyermek mosolyog felém ártatlan szemekkel. Családi képek, nevetõ fiatalok és régimódi öregek, tarka összevisszaságban szanaszét. Ki tudja, hány lakásból hordták ezt itt össze, hány kipusztított család otthoni emlékei ezek. Erre már nincs szüksége senkinek. Hová tûntek, hol, merre lehetnek ezek az emberek? Egymástól elszakítva szenvednek, kínlódnak valahol, vagy talán már nem is élnek. De sietni kell, egy-egy rendõr be-benéz, nehogy lopjuk a napot, némelyik szóba is áll velünk.

A lányok felbátorodnak, kérni kezdik, hogy engedjék el õket. Egyik-másik el is tûnik, azt hisszük, sikerült nekik, de aztán csak visszatérnek zavarodva, szemlesütve. Az egyik rendõr hozzám is odajön, és pár szó után azt mondja, az emeleten készítsek neki fürdõt és ott várjam meg, aztán majd kienged. Sokáig tépelõdöm, menjek? Ne menjek? Vajon mi a szándéka velem? Jó lett volna újra szabadnak lenni, de mi az ára? Aztán az is lehet, hogy én is csak újra ide jönnék vissza, mint a többiek. Ki vonhatja felelõsségre õket, ha aztán jót nevetnek és az alku rájuk esõ részére már nem hajlandók.

Így hát maradok, és dolgozom tovább. Estére ragyog minden. Összehordják a házból a legszebb dolgokat, gyönyörû bútorok, képek, perzsa szõnyegek kerülnek elõ. Igazi puha, meleg fészket készítettünk az egyik fõ-banditának, hogy kedvére élhessen ott, és élvezze az élet minden szépségét, gyönyörét az összehordott holmik között.

(…)

Végre tehát elkészültünk a munkánkkal, kész a fõúri lakosztály, csak bele kell telepedni. Mi is megkapjuk érte a bért, fõzhetünk magunknak egy kis ételt. Krumpli, zsír, liszt akad az éléskamrában, és a leves egy-kettõ elkészül. Mire sorakozni kell, nem vagyunk már olyan nagyon éhesek. Megszámolják kis csoportunkat, tizenegy nõ, mehet, indulás! Ketten is kísérnek bennünket, nehogy megszökjünk.

Fele úton szembejön velünk egy mosolygós, szõke, fiatal kis nyilasfiú. Már jövök értük, kiáltja messzirõl, és visszaküldi a másik kettõt. Lassan lépegetünk, ki-ki saját gondolataiba merülve. Egyszer csak szorosan mellém lép, és így szól: ugye kislány maga még nincs tizennégy éves? Nagyon téved, mondom, mert sokkal több vagyok. Nem baj, de kérem, mondja azt, hogy annyi, suttogja, hogy a többiek meg ne hallják. Ugyan minek, felelem, és semmi kedvem nincs társalogni vele, hiszen úgy gyûlölöm õket. De õ nem hagyja abba: kérem, higgyen nekem, a javát akarom, ne féljen, kislány, tõlem, meg akarom menteni.

Közben már odaérünk a házhoz, és ahogy visz fel bennünket a lépcsõn, egyre csak mondogatja, határozzon már végre, míg nem késõ, és jöjjön velem! Istenem! Mit tegyek! Tépelõdöm, hogy hihetnék neki, hisz ez is csak egy olyan nyilas, mint a többi. Ki tudja, mit akar velem? De nincs már sok idõ gondolkozni. A többiek lassan eltûnnek az ajtók mögött, és én csak állok ott szótlan, tétovázva.

Akkor õ szó nélkül megfogja a kezem, és vezet tovább az emeleten fel, folyosókon végig, és én megyek vele, mint egy álomban, öntudatlanul. Egy ajtónál végre megáll, megszorítja a kezem és rám mosolyog biztatón. Ne féljen, súgja, és már visz is befelé.

Egy elõszobán keresztül tágas szobába érünk, és a meglepetéstõl szólni sem bírok (…) Ebben a sivár, gyászos házban, ahol százak nyögnek és sírnak, sóhajtoznak és jajgatnak a zárt ajtók mögött, várva sötét sorsuk beteljesülését, íme van egy hely, ahol mindebbõl semmi sincs. Ahol mosoly van és csacsogás, játék és nyugalom. Van tizenkét gyermek, különbözõ korúak, egy pár egészen kicsi is az anyjukkal együtt. Mindenki ránk néz, a kísérõm megszólal: hoztam közétek még egy kislányt, fogadjátok szeretettel.

Körém sereglenek, ennivalóval kínálnak, mind egyszerre beszél, kérdezik a nevem és hogy honnan jöttem? S mesélnek egyre, hogy õket itt senki sem bántja, a jó nyilas bácsik ennivalót hoznak és játékot. Nemsokára eljön majd értük a Vöröskereszt és elviszi innen õket.

(…)

Másnap reggel nagy jövés-menésre ébredünk. Ajtók csapkodása, sikoltozás, durva szitkok, ordítozás hallatszik a folyosókról. Mintha a pokol elszabadult ördögei száguldoznának odakünt. Ijedten, némán bújunk össze, moccanni sem merünk. Kínos lassúsággal múlnak a percek, az õrületes hangzavar lassan távolodik és halkul, majd nemsokára halotti csend borul a házra. Késõbb aztán kimerészkedünk és döbbenten szaladgálunk le és föl. Az ajtók tárva-nyitva, sehol egy teremtett lélek, egyetlen élõlény sem azok közül, akik nemrég még itt jajveszékeltek.

(…)

Így telnek, múlnak a napok. Már egy hete is elmúlt, hogy ott vagyok a gyerekek között, és senki sem kérdezte meg, hogy hány éves vagyok. Pedig sokszor félek, amikor idegen katonák, nyilasok jönnek, és végignéznek minket, hogy kételkedni fognak. De úgy látszik, tényleg nem nézek ki többnek, és én is pont olyan gyereknek érzem magam, mint a többiek. S olyan jó nem gondolkozni, nem töprengeni, csak bízni és remélni, hinni a menekülésben.

Közben pedig a ház többször megtelik és újra kiürül, a pokoli színjáték mindig megismétlõdik. Van, amikor hozzánk is bedübörögnek a kopók, ordítozva, elõretartott puskákkal, gyilkos szemekkel, megrészegülve saját hatalmuktól, de mi elmondjuk a bûvös szavakat, hogy, kérem, mi vöröskeresztes gyerekek vagyunk, és akkor gyorsan kikotródnak. Aztán, mikor megint csend lesz, nagyot sóhajtva folytatjuk, amit éppen abbahagytunk.

Ahogy telik-múlik az idõ, egyre többen leszünk. Szinte naponta szaporodunk egy újabb társsal. Szokássá válik, hogy a mi Jó bácsink és még egy-kettõ a rendesebb nyilasok közül, mindig kilpo az induló transzportokból egy-egy gyermeket. Felhozzák gyorsan az emeleteken és betuszkolják az ajtón közénk. Van, hogy fiatalasszonyt, karján kisgyerekkel ragadnak ki a csoportból és mentenek be hozzánk. Már nincs is olyan bõség, szûkösebb lesz minden, egy fekhelyen hárman is alszunk, de azért minden új jövevényt szeretettel fogadunk, vigasztaljuk, letöröljük könnyeit és megosztunk mindent velük is.

(…)

Így jön el a december 6-a. A gyerekek nagy izgalommal várják az estét, mert megígérték nekünk, hogy hozzánk is eljön a Mikulás. Egész nap takarítunk, mosunk, vasalunk. Rendbe hozzuk a kisebbeket, szépen felöltöztetjük, megfésüljük õket. A legtöbbnek csak az az egy ruhája van, amit visel, mint nekem is. De a házban, ami idáig kifogyhatatlan éléskamrának bizonyult, sok minden mást is találunk. Csak értéktelenebb dolgokat, hiszen ami érték volt, régen elvitték, de nekünk mégis nagyon jól jön minden. Egy hálóing vagy egyéb fehérnemû, rossz törülközõ, takaró, régi ruha, ezeknek mind nagy hasznát vesszük.

Kicsinosítva, csöndben várakozik a kis gyerekhad, és nyílik az ajtó, piros köpenyben, hosszú hófehér szakállal megjelenik közöttünk a Mikulás. Óriási üdvrivalgással fogadják az apróságok. Mi, nagyobbak rögtön felismerjük, hogy a mi Jó bácsink az, de a kicsik persze nem is sejtik. Aztán egy-egy versikét szavalnak és énekelnek a gyerekek. Majd a Mikulás, társaival kiosztja az ajándékokat. Mindenki kap pár szem cukorkát és apró süteményt. Ki tudja, honnan szedték össze, de ez a pár férfi bebizonyította, hogy nyilas öltözékük alatt érzõ emberi szív dobog. Õk kezdeményezték és rendezték ezt a kis ünnepséget, örömet és vigaszt hoztak, mosolyt fakasztottak. Újra boldog és gondtalan gyermekek vagyunk, és egy kis idõre megfelejtkezhetünk rettenetes árvaságunkról.