– Az izraeli média nagy része baloldali. Az is természetes, hogy a médiának mindig ellenzéki szerepet kell betöltenie. Vészhelyzetben viszont az amerikai média a példa értékû számomra: csak egy évvel késõbb kezdik bírálni Bush-t a szeptember 11-ét megelõzõ figyelmetlenségért. Közvetlenül a tragédia után az amerikai sajtó teljesen egyoldalú patrióta álláspontot foglalt el, ellenzék nélkül. Mindenki, egyhangúan az elnök mögé állt. A két ország között az a különbség, hogy az amerikaiak évtizedeken át békében éltek, mielõtt hirtelen rájuk szakadt ez az idétlenül szörnyû tragédia, melyre elkezdtek a himnuszt énekelni. Izrael viszont ötven éve háborúzik, és ezért itt nem lehet állandóan a himnuszt énekelni. Nálunk a háborúskodás az átlagos helyzet, ehhez mi már többé-kevésbé hozzászoktunk. Ezért a reakcióink eléggé sablonosak.

– A kormányzati politika sikerességéhez elengedhetetlen, hogy meggyõzõ üzenetekkel tudjon elõrukkolni a nemzetközi közvélemény alakítására. Sokan az izraeli tájékoztatási politikát okolják a médiaháborúbeli gyöngébb pozícióért.

– A média ma már nem figyel oda arra, hogy mit mondanak, milyen pamfleteket adnak ki a hivatalos körök. Önállóan mûködik, nem támaszkodik a hivatali propagandára. Tehát nem a propagandisták tehetségtelenek, hanem arról van szó, hogy egyszerûen vesztett helyzetben vagyunk, amikor a televízióban egy teljesen összeomlott ház elõtt álló tankot dobáló palesztin kisfiút mutatnak. Ekkor hiába magyarázzuk a bizonyítványunkat.

– Két évvel ezelõtt Izrael engem delegált az Európa Tanács közel-keleti konferenciájára. Négy napos fergetegnek voltam kitéve: minden európai képviselõ teljesen gátlástalanul támadott bennünket. Az egész vitában összesen négy Izraelt támogató felszólalásnak voltam tanúja: ebbõl kettõt magyaroktól, Bársony János MSZP-s és Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselõtõl hallottam, a harmadikat egy keresztény némettõl, a negyedik pedig egy zsidó franciától származott, akit elég szimbolikusan Dreyfusnak hívtak. Viszont érdekes, hogy míg a média képei szinte teljesen ellenünk hangolták az európai közvélményt, az amerikaiak mellettünk állnak. Az ellentétes reakciókból azt a következtetést vontam le, hogy a kormányzatoknak és a parlamenteknek nagyobb befolyásuk van a közvéleményre, mint gondolnánk. Igaz, hogy az európai politikusok is maximálisan ellenzik a terrort – mivel õket is fenyegeti –, de az európaiak az egész konfliktust egy egyszerû tézisre redukálták: minden rossznak a Területek megszállása az oka. Bármit is magyaráz nekik az ember, nem hiszik el. Pedig már az izraeli baloldal is rég kiábrándult Arafatból.

– Pontosan. Ekkor válaszolt Arafat intifádával Barak javaslatára, hogy a békéért cserébe visszaadjuk a területek kilencvenhét százalékát, és felosztjuk Jeruzsálemet. Nem sikerült megértetnünk Európával, hogy nem a megszállás fordítja Arafatot ellenünk: õ épp akkor indult harcba, amikor közöltük vele, hogy megszüntetjük a megszállást. Ezen a téren nem sikerült megmagyaráznunk a bizonyítványunkat.

– Az antiszemitizmus Csurkától Haiderig ma is végigfut Európán, de szerintem ennek aránylag kis befolyása van a közvéleményre. Megjegyzem, érdekes jelenség, hogy az Európa Tanács találkozóján – talán épp az Európai Unióhoz való csatlakozásuk reményében – a hagyományosan antiszemita országok mutatkoznak támogatóbbnak Izrael politikájával kapcsolatban. Ennél fontosabbnak tartom viszont a muzulmán propaganda hatását, mely azért erõsebb itt, mint Amerikában, mert az Unió területén tíz-tizenkétmillió arab választó él. A harmadik befolyásoló tényezõ a fõként Észak-Európában gyökerezõ radikális baloldal, mely Izraelben amerikai koalíciós partnert, közel-keleti globalizátort lát. Sokan azt mondjak, hogy haragszanak Amerikára, amiért minket támogat, de az Európa és Amerika között egyre élesedõ hatalmi harc következtében valójában azért haragszanak ránk, mert Amerika támogat minket. De ha megegyezünk az arabokkal, a radikális baloldal befolyása sokkal gyengébb lesz.

– Amikor az ENSZ-jelentés egyértelmûvé tette, hogy a dzsenini menekülttáborban az izraeliek nem rendeztek tömegmészárlást, a média pillanatok alatt ejtette az ügyet, így sokakban nem kérdõjelezõdött meg a korábban bemutatott, holttesteket ábrázoló képek valóságtartalma. A Haarec izraeli napilap értesülései szerint sem a hírügynökségek, sem a nagy televíziós csatornák nem jártak a táborban, hanem a palesztin filmesektõl átvett felvételeket cirkuláltattak más temetõkbõl kiásott, a tévések félrevezetéséért átszállított holttestekrõl.

– A palesztin tévéseknek nincs választási lehetõségük, ha életben akarnak maradni, kénytelenek kiszolgálni a propaganda-gépezetet. Dzseninbe egyébként nem csak holttesteket szállítottak a palesztinok az izraeli katonaság kivonulása után, az állítólagos mészárlás bizonyítékaként, hanem döglött kutyák és macskák tetemeit is szétszórtak, hogy a bûz nagyobb legyen.

– Ekkor az izraeli baloldal is megismerhette a palesztin vezetés valódi arculatát. Rövid távú célként immár õk sem a békét, hanem a telepekrõl való kivonulást és a palesztin demokratikus átmenet támogatását tûzték a zászlajukra.

– A baloldal Camp David óta elveszítette a talajt a lába alól. Arafat kis híján megsemmisítette az izraeli békemozgalmat, mert minden olyan alapvetõ tételt, amelyre a békemozgalom építkezett, elvetemült módon megtagadott. A baloldal többek között azért sem képes felocsúdni, mert a palesztinoknál nincs békemozgalom, így nem képes azzal érvelni, hogy a másik oldalon is vannak, akikkel együtt kell mûködnünk ahhoz, hogy egy nagy békemozgalom egyesítse a két ellenfelet. A világ nagy részében értelmiségiek, írók, költõk, akadémikusok és mûvészek állnak a békemozgalmak élén, mint a megértés, az emberi szeretet, a humanizmus letéteményesei. Az arab világban viszont épp ez a csoport vezeti az Izrael-ellenes propagandaháborút. Egyiptom és Izrael között évtizedek óta béke van, de az egyiptomi értelmiségiek minden csoportja bojkottálja Izraelt. Ha egy egyiptomi újságíró el mer jönni Izraelbe, akkor a sajtó kiveti magából. Ha egy egyiptomi orvos felszólal Izraelben egy konferencián, akkor a konferencia után már nincs hova visszamennie, mert az orvosszövetség bojkottálja. Az arabok közül Izraelnek egyedül a palesztinokkal van élõ kapcsolata: nekik sincs békemozgalmuk, de õk legalább nem bojkottálják az izraeli békemozgalmat, és legalább elismerik, hogy lehet az izraeliekkel tárgyalni, beszélni, és kapcsolatot fenntartani.

– Bár a békemozgalom tiltott, Arafatnak egyre erõsebb ellenzéke van, mely támogatná az Izrael által kezdeményezett demokratikus politikai változásokat. Szakértõk szerint a második intifádának az elõzõvel ellentétben nincs tömegbázisa, valójában gerillaháborúról van szó.

– Most, a nagy földrengések után tapasztalható szeizmikus reakció tanúi vagyunk, ezer kisebb utórengés kíséri a jelenséget. A palesztinokat megdöbbentette, hogy számításaikkal ellentétben a világ szavakkal igen, de tettekkel nem állt egyértelmûen melléjük. Izrael bevonult az arab városokba és menekült-táborokba, és tudtára adta a palesztinoknak, hogy ha túlzásba viszik a terrorizmust, móresre tanítja õket. Most próbáljak levonni ennek a leckének a tanulságait. Valóban meggyöngült Arafat hatalma, mert a palesztinokban tudatosult: ahelyett, hogy Arafat békét teremtett volna, és fellendítette volna palesztin gazdaságot, két éve egyik szenvedésbõl a másikba taszítja a népét, és mindehhez semmi pozitív eredményt nem tud felmutatni. Leginkább az ábrándította ki õket, hogy az arab világ sem segített. Az arab világnak is vannak fenntartásai Arafat közel-keleti politikájával szemben. Szaúd-arábiai béke-terv ide vagy oda, az arabok nem hajlandók Arafat muzsikájára táncolni. Félnek attól, hogy a zendülések átterjednek Jordániába és Egyiptomba, ami aláássa a közrendet. Ezért elég erõs palesztin-ellenes hangulat van az arab uralkodók körében is.

– A helyzet ennél összetettebb, egy példával elmagyarázom. Mose Dajan külügyminisztersége idején alakult egy tanácsadó csoport közéleti emberekbõl, melynek én is tagja voltam. Abban segítettük Dajant, hogy megértessük külföldön az izraeli politikát. Amikor találkoztunk vele, megmondtuk, hogy milyen politikát kell folytatnia ahhoz, hogy jó benyomást tegyünk a külföldre. Erre õ azt felelte: „Nem azt kérdeztem, hogy milyen politikát folytassak. Én arra kértem magukat, hogy magyarázzák meg a politikámat!” A válaszom tehát az, hogy nem irányíthatjuk Izrael életbevágóan fontos politikai lépéseit aszerint, hogy milyen befolyással lesznek az ország-imázsra. Azt kell tennünk, ami a legjobb és a legfontosabb az országnak, és aztán próbáljuk megmagyarázni több-kevesebb sikerrel.