Jól megtermett, szakállas férfi állt az elsõ osztályt a turista osztálytól elválasztó átjáróban. Gondosan szemügyre vette a repülõgép belsejét, mintha azt szeretné látni, kik vannak rajta, és hány ülõhely szabad még. Arnold Weiss, aki hátul az ablaknál ült, megérezte, hogy a férfi tekintete õrá szegezõdik. Egy pillanatig mintha valósággal megbabonázták volna. A sötét szempár szinte fogságba ejtette, azután átsiklott rajta.

Az idegen férfi, akár valami furcsa kísértet, lassan lépett be az utastérbe. Döbbenetes, gondolta Arnold Weiss. Egy haszid a repülõgépen, amint éppen Montrealból New Yorkba repül. Miért furcsa? És ha egy feketeruhás, fátylat viselõ apáca vagy egy hosszú reverendás pap haladna végig az átjáró folyosón, vajon meglepõdne-e? Akkor most miért? A hosszú, fekete kaftán a férfi minden lépésénél lágyan suhogott.

Mögötte most más fekete kaftános, fekete kalapos emberek jelentek meg, és mentek elõre. Arnold Weiss megszámolta õket. Egy, kettõ… öt… tíz. Az elsõ, a legmagasabb, megállt, megnézte a beszállókártyáján az ülésszámot, egy vagy két lépést tett, aztán leült Arnold Weiss mellé. A többiek követték és elfoglalták helyeiket. Arnold Weiss körül most csupa haszid ült. Teljesen körülvesznek, gondolta Arnold Weiss, majd hátradõlt az ülésén és elmosolyodott.

A mellette ülõ haszid levette széles karimájú, kerek, fekete kalapját. Alatta kis fekete sapkát, kipát viselt. Megigazította, azután a kaftánjába mélyesztette a kezét, elõvett egy kis, szamárfüles héber könyvet, és olvasni kezdett. Egyik lábát kinyújtotta oldalt a folyosóra, és Arnold Weiss meglátta, hogy magas szárú fekete cipõt visel. A haszidok Arnold Weiss körül mind beszélgettek, néhányan jiddisül, mások angolul. A mellette ülõ haszid azonban csak olvasott, s így nem szólt egy szót sem. Idõnként mozgott az ajka, mintha imádkoznék. Hatalmas termetével alig fért el az ülésen.

Egy stewardess halkan, mosolyogva lépdelt végig az átjáró folyosón, miközben megnézte, becsatolták-e a biztonsági öveket az utasok. Most megállt, és kedves, szelíd hangon így szólt: - Kérem, szíveskedjék becsatolni a biztonsági övét!

Arnold Weiss ösztönösen az övhöz nyúlt, de aztán eszébe jutott, hogy már jóval elõbb becsatolta. A stewardess halk utasítása a mellette ülõ haszidnak szólt, aki az ölébe tette a könyvét, és veszõdni kezdett az öv két végével. Ki kellett az övet engednie teljes hosszára, és még akkor is alig tudta becsatolni. Lehetetlen, gondolta Arnold Weiss, hogy az öv akkor is meg tudjon tartani egy ekkora, fatörzsnyi testet, ha a szükség valóban próbára tenné az öv erejét.

A repülõgép gurulni kezdett a kifutópálya felé. Arnold Weiss érezte, hogy a mellette ülõ utas feszültté válik, és ez az idegesség rá is átragadt. Zúgtak a motorok, a gép felgyorsult a földön. A haszid megragadta a könyvét, de a tekintete félresiklott az ablakon túlra, miközben felsõteste kissé himbálózott elõre-hátra, s az ajka mozgott.

Most már teljesen fönt voltak a magasban. A férfi teste elernyedt. Arcáról eltûnt a feszültség. Arnold Weissre nézett, és elmosolyodott. Arnold Weiss visszamosolygott rá. Aztán kinézett az ablakon, és látta, hogy mértani alakzatokba rendezõdik a táj, s a Szent Lõrinc-folyó kelet felé kanyarogva átvágja a négyszögeket.

– Egy Farbrengenre megy? – hallotta meg a saját hangját Arnold Weiss, miközben elfordította a fejét, s az ablak felé fordult. A szavak szinte akaratlanul formálódtak meg, mintha valaki más kezdett volna beszélni.

A haszid fölpillantott a könyvébõl. Félig döbbenten, félig zavartan fölkiáltott: – Honnét ismeri ezt a szót?

Arnold Weiss feléje fordult. – Milyen szót? – kérdezett vissza.

– Azt, hogy Farbrengen.

– Farbrengen. Farbrengen. – Arnold Weiss lágyan ismételgette a szót, mintha megpróbálná annak különös hangzását fölmérni. – Nem tudom. Nem tudom, hogyan jutott eszembe.

– Ilyen szót. Ilyen szokatlan szót. És nem tudja, hogyan idézte föl! – A haszid hangjából enyhe gúny érzõdött. – Tudja egyáltalán, mit jelent ez a szó, hogy Farbrengen?

Arnold Weiss töprengett. – Nem jelent-e – kérdezte végül bizonytalanul – egyfajta összejövetelt, ahol haszidok gyûlnek össze, hogy egyenek-igyanak, beszélgessenek és meghallgassanak valamit? És hogy énekeljenek?

– De kitõl hallotta ezt a szót?

– Nem tudom már. Nem tudok rá visszaemlékezni. Nem hallottam ezt a szót Isten tudja, mióta. Harminc vagy harmincöt éve.

– Hát így. Szóval hallotta már ezt a szót. Nagyon régen. De hallotta. És hol hallotta?

– Nem tudom pontosan – felelte Arnold Weiss. – De egész biztosan a nagyapám házában.

– Kanadában?

– Nem, nem. Lengyelországban. A nagyapám házában. Gyerekkoromban.

– Lengyelországból való?

– A nagyapám Lengyelországban élt. De anyám és apám már Angliában. Apám rögtön az elsõ világháború után kiment Angliába, azután visszatért Lengyelországba, hogy elvegye anyámat feleségül, és azután kivitte Angliába. Én már ott születtem. De akkoriban idõnként visszajártunk Lengyelországba, hogy meglátogassuk a nagyszüleimet. És a nagyapám házában hallottam egy Farbrengenrõl.

– No lám. És a nagyapja? Haszid volt?

Arnold Weiss kissé eltûnõdött. – Nem tudom – felelte kisvártatva. – Tényleg nem tudom. Akkor nem tudtam róla. Nyaranként mentünk oda, kétszer vagy háromszor, mielõtt meghalt. 1932-ben vagy 1933-ban. Ekkor halt meg.

– Így hát megúszta – állapította meg a haszid.

– Megúszta? Mit?

A sötét szempár Arnold Weissre pillantott. – Még kérdeznie kell, - szólt döbbenten a haszid, enyhe szemrehányással a hangjában. – Hogy mit úszott meg, azt kérdezi… A háborút. A hitlerájt. A vészkorszakot.

Arnold Weiss bólintott. – Igen – felelte, s a hangja hirtelen rekedt lett, és kiszáradt a szája. – Igen. Megúszta. Ha erre gondol.

– A nagyapja biztosan haszid volt – tûnõdött a másik. ñ Különben miért beszélt volna egy Farbrengenrõl?

– Igen, lehet – morfondírozott Arnold Weiss. – Bizonyára közel állt a haszid mozgalomhoz. – Egy pillanatig az emlékeibe merült. – Hosszú szakálla volt – folytatta csöndesen. – A térdén ültem valamikor régen, és simogattam a szakállát. Arra emlékszem. De azt hiszem, sohasem láttam, hogy kaftánt viselt volna. Nem hordta az – az egyenruhát. A haszid egyenruhát. – Elmosolyodott. De hiába várta, hogy a másik viszonozza a mosolyát, csalódnia kellett.

– Ha egy Farbrengenrõl beszélt – érvelt a haszid, mintha csak a Talmud egyik szakaszát magyarázná, – akkor már valamikor biztosan elment egy Farbrengenre, mielõtt ön meghallotta, hogy arról beszél. Vagy minden bizonnyal azt tervezte, hogy elmegy egyszer… Hol élt a nagyapja? Milyen városban?

– Stanislawowban.

– Élt ott egy rebe, Stanislawowban?

– Nem tudom.

– Azt hiszem, kellett, hogy legyen – vélekedett a haszid. – És akkor biztosan elment egy ottani Farbrengenre. A nagyapja. Hogy együtt legyen a rebével. Hogy hallja a rebe bölcsességét. Hogy merítsen a forrásból. Hogy énekeljen… Hogy hívták?

– A nagyapámat?

– Igen.

– Mosesnek. Moses Drimmernek.

– És önt?

– Arnold Weissnek.

– Betartja-e a parancsolatokat?

Micsoda szemtelenség! Milyen jogon kérdezhet ilyet tõle ez az ember? Csak úgy egyszeriben. Arrogánsan rátelepszik, miközben egyfajta erkölcsi magasabbrendûséget igyekszik hirdetni. Arnold Weiss szorosan odahúzódott az ablakhoz. Nem kívánt vitába bocsátkozni. – Hogy hívják? – kérdezte, miközben figyelmen kívül hagyta az elõbbi kérdést.

– Josef Shemtovnak – felelte a haszid. – Magyarországról jöttem. De a háború után. Túléltem... De kérdeztem valamit. Betartja-e a parancsolatokat?

– Miért fontos ez? – tudakolta Arnold Weiss. Kissé megemelte a hangját, bár megpróbált uralkodni magán és nyugodtan beszélni.

– Azt hiszem, ha valaki Moses Drimmer unokája, annak be kell tartania a parancsolatokat –jelentette ki Shemtov. Úgy beszélt, mintha ismerte volna Arnold Weiss nagyapját, s így joga lenne õt kérdõre vonni és erkölcsi prédikációt tartani neki.

– Ki mondja, hogy egy embernek azt kell tennie, amit az apja tett, arról nem is szólva, hogy egy unokának követnie kellene a nagyapját?

– De hiszen ott ült a térdén, és simogatta a szakállát! Így hát tisztelni kell az emlékét, és be kell tartania a parancsolatokat!

– És mi legyen az apám emlékével? Lehet, hogy nem tartotta be a parancsolatokat, mégis õt követem.

Shemtovot nem lehetett meggyõzni. – Annál rosszabb – jelentette ki. – És annál inkább szükséges, hogy visszatérjen a nagyapja hitéhez.

Arnold Weiss elnevette magát. Nem tudta a beszélgetõtársát komolyan venni.

De Josef Shemtov makacsul folytatta: – Ne nevessen! Ne nevessen! Moses Drimmer nem felejtette el!

– Mire jó mindez? – kérdezte Arnold Weiss most már valóban bosszúsan. – Miért kezdte el ezt az egészet?

– Még hogy én? – kiáltott föl Shemtov. – Én kezdtem? Mit kezdtem el? Én szólítottam meg, vagy ön beszélt-e hozzám elõször? Én mondtam-e, hogy hová megyek, vagy ön kérdezte-e meg tõlem? Ki említette meg a Farbrengent? Én vagy ön? – Elhallgatott egy pillanatra, és a gondolataiba merült. Aztán nagyon halkan így szólt: – De vajon ön volt-e valóban? Vagy talán Moses Drimmer szólt-e az ön hangjából? Nem az apa. A nagyapa. – Diadalmas mosollyal szünetet tartott. A sötét szempár kihívóan nézett Arnold Weissre, aki zavarodottan, szinte megbabonázva keresgélte a szavakat, de még mielõtt rájött volna, mit akar mondani, Shemtov így folytatta:

– A ribojnoj sel olam – a világ Teremtõje – áldott legyen az Õ neve – nagyon rejtélyes módokon tudja kifejezésre juttatni az akaratát. Honnét tudhatnánk, hogy Moses Drimmer – áldott legyen az emléke –, aki valamikor régen egy szent rebe lábánál üldögélt, a szent szavakból áradó bölcsességét hallgatta, és egy Farbrengenen táncolt és énekelt, nincs-e itt velünk ezen a repülõgépen, és nem szól-e önön, az unokáján keresztül hozzánk?

– Ön megõrült – kiáltott fel Arnold Weiss döbbenten.

– Megõrültem? De hát ki beszélt önhöz? Ki súgta meg azt a szót? Hogy Farbrengen. Mikor mondta ki ezt a szót azelõtt valaha is? Mikor jutott azelõtt eszébe? – Shemtov kérdései most kihívóan hangzottak. – Mikor? – kérdezte agresszívan.

– Sok mindent ki lehet magyarázni egy kis szóból – válaszolta Arnold Weiss, és igyekezett nagyon közömbösnek látszani, de hirtelen beleborzongott abba az érzésbe, hátha a nagyapja valóban ott van, azon a gépen, és éppen Montrealból New Yorkba repül. Arnold Weiss körülnézett, forgatta a fejét, hogy lássa a körülötte lévõ haszidokat, akik valóban minden ülést elfoglaltak.

– Nem mindennapi szó – folytatta Shemtov. – Hanem nagyon különös. És ön ismerte. Milyen régen mondta ki ezt a szót utoljára?

Arnold Weiss megköszörülte a torkát. – Amennyire tudom – felelte azután – harminc, harmincöt éve nem ejtettem ki ezt a szót. Egyre inkább azt gondolom, hogy nem tudom, kimondtam-e ezt a szót valaha is. Hallottam, de nem hiszem, hogy valaha is kimondtam volna. De hát miért mondtam volna? Nem volt rá okom.

– Pedig kimondta. Amikor megláttam önt, nem ismertem. Nem állt szándékomban megszólítani. Amikor kiejtette a szót, teljesen megdöbbentem. Még csak arra sem gondoltam, hogy zsidó. Hiszen nem is látszik zsidónak.

– Mert rövid a hajam és nincs pofaszakállam… pajeszom… és nem viselem az önök egyenruháját? – Arnold Weiss arra gondolt, hogy jól visszatromfolt Shemtovnak. A hangjából érzõdõ parányi gúny jelezte, hogy mindez megelégedéssel tölti el.

Shemtov megrázta a fejét. Fölnyúlt és megérintette a kipát a feje búbján. – A lélek csupasz – mondta. – De mindaddig, amíg itt élünk, a testet be kell takarnunk. És az öltözékünknek is ki kell fejeznie valamit. Az ember gyarló. Emlékeztetnie kell magát arra, hogy ki és mi valójában. Néha ez nehéz teher. Milyen könnyû lenne beleolvadni a tömegbe, és olyanná válni, mint a többiek. Senki sem látná. Senki sem venné észre. De nem! Nem és nem! Nem tehetjük. Meg kell mutatnunk a hitünket.

– A hitnek sokféle változata van – vetette köze Arnold Weiss.

– Ön hûséges a hitéhez?

– A magam módján.

– Amikor megházasodott, a hiten kívül nõsült? Egy sikszét vett el feleségül?

Arnold Weiss érezte, hogy az arcába tolul a vér. – Mi – mi ez? – hebegte. – Milyen jogon mer tõlem ilyeneket kérdezni? Talán ön a lelkiismeretem? Ki bízta meg?

Josef Shemtov pillanatnyi habozás nélkül válaszolt. – Moses Drimmer bízott meg. A nagyapa. Én vagyok itt helyette.

– Holnap – mondta Arnold Weiss – találkozni fogok a feleségemmel New Yorkban. Vancouverbõl jön. Távol voltam egy hétig – Montrealban. Ön azt mondhatná… - hagyta abba és elmosolyodott -, hogy egyfajta Farbrengenen voltam. Egy konferencián vettem részt, amely James Joyce munkásságával foglalkozott… Hallott már róla?

Shemtov közömbösen vállat vont és kitartóan folytatta: – De kérdeztem valamit.

– Ír származású író volt, – magyarázta Arnold Weiss. – Katolikusnak született, de az egyik legnagyobb hõse, akinek az alakját megalkotta, zsidó. Leopold Bloom. Ezen a konferencián elõadást tartottam Leopold Bloom zsidóságáról.

– És az ön felesége? – hajtogatta makacsul Josef Shemtov.

– Õ is zsidó – felelte Arnold Weiss.

– Gott sei Dank – sóhajtott föl Josef Shemtov megkönnyebbülten.

Az utastér elején a stewardess már elkezdte felszolgálni a szendvicseket. Mosolyogva lépegetett végig a folyosón, és nyújtogatta ide-oda a tálcákat. A haszidok nem fogadták el. Josef Shemtov Arnold Weissre nézett, hogy meglássa, mit tesz majd. Egy pillanatig úgy látszott, mintha õ is visszautasítaná, de azután hirtelen mozdulattal elfogadta a neki nyújtott tálcát, amelyen két – egy sajtos és egy sonkás – szendvics és egy szelet csokoládétorta volt.

Arnold Weiss megérezte Josef Shemtov helytelenítõ pillantását, de nem tudta rávenni magát, hogy farkasszemet nézzen vele. Lassan, megfontoltan majszolni kezdte a sajtos szendvicset. Amikor végül oldalt pillantott, látta, hogy Shemtov már kinyitotta a könyvét, és olvas. Vagy imádkozik talán?

Aztán hirtelen becsukta a könyvet, de még mindig a kezében tartotta. Nagyon halkan beszélni kezdett. – Nem voltam még tizenhárom éves, amikor a hitleri hordák lerohanták a várost, amelyben éltünk. Néhány hónap múlva lett volna a barmicvo-m, és már tanultam, készültem rá. Balebatische, azaz tisztességes, hithû családból származom. Persze ortodoxok voltunk, de nem haszidok. Apám modern ember volt. Éltek haszidok a városban, de semmi közünk nem volt hozzájuk. Apám fanatikusnak tartotta õket. A város gimnáziumába jártam, és délutánonként elmentem a héber iskolába. Nem jártam a jesivába, ahová a haszid fiúk jártak. Néhányukat ismertem, mert régebben találkoztam velük, és néha együtt játszottunk, de úgy gondolkodtam, mint az apám. Nem tudtam elképzelni, hogy úgy öltözzem, ahogyan õk. – Halvány mosoly bujkált a szája szögletében. – Ahogyan most öltözködöm… De ha egyszer a tûz lángra lobbant, teljesen mindegy volt, hogyan öltözködünk. Reszketve féltünk és együtt rejtõztünk el. Amikor aztán visszajöttem, üres volt a ház. Nem tudtam, mi történt. Hideg kéz szorÌtotta össze a szívemet. Átszaladtam az egyik szomszéd házába. Az is üres volt. Aztán láttam az utcán egy koldust, és õ mondta el, hogy katonák jöttek, és mindenkit elhurcoltak. Így egyedül maradtam. Elbújtam. Koldulni kezdtem. Nem akartam hagyni, hogy elfogjanak. Erdõkben aludtam. Sötét odúkban húztam meg magam.

Aztán egy gój család befogadott. Enni adtak, és megengedték, hogy a házukban aludjak. Megszántak, rahmoneszban, jótéteményben részesÌtettek. Ezért áldom õket. Így hát Isten óhaja volt, hogy megmeneküljek, és életben maradjak. De ennek meg kellett fizetnem az árát. Meg kellett tagadnom magam. A családomat. A vallásomat. Azzal a családdal jártam templomba. Misét hallgattam. Keresztet vetettem. Megáldott a pap.

Shemtovnak ekkor verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, s a kaftánja ujjából elõhúzott egy gyûrött zsebkendõt, és letörölte a verítéket. Arnold Weiss abbahagyta az evést. A sonkás szendvics érintetlenül maradt a tálcán.

– Így hát túléltem – folytatta Shemtov. – Családom egyetlen tagjaként. Miért? Mi oka lehetett a ribojnoj sel olam-nak –áldott legyen az Õ neve –, mi oka lehetett arra, hogy túléljem a vészt? És éppen így. Csak a szívem legmélyén tartottam meg a hitet, és azon imádkoztam, hogy az egy szép napon fényesen fölragyogjon. Mikor véget ért a háború, még nem voltam tizenhat éves. Elmenekültem abból a városból, attól a családtól. Nem tudtam, hová rohanok. Végül egy táborba kerültem. Kifogtak egy hálóban, akár egy halat. Több száz, több ezer más emberrel együtt. Olyanok voltak, mint én, de mások is voltak, mint én. Most már szabadon gyakorolhattam a vallásomat. Imádkozhattam a szent nyelven. Csakhogy most megkeseredett minden. A ribojnoj sel olam elhagyott. Egész családomból egyedül engem mentett meg, és most elhagyott… A táborban, amikor odakerültem, mûködött már egy shul, ahol naponta háromszor imádkoztak. Néhányan egész nap ott ültek és tanultak. Elõször boldog szívvel mentem oda. Azután, hogy olyan hosszú ideig megtagadtam, ki vagyok, végre ismét a szent nyelven imádkozhattam az én Istenemhez. Csakhogy most a szívem lett magányos pusztaság. Nem tudtam énekelni. Nem éreztem örömet, amikor imádkoztam… – Ismét elõvette a zsebkendõjét, és letörölte a homlokáról a verejtéket. – Miért kellett ennek így történnie? Büntetés lenne talán? Vagy próbatététel? Nem tudtam, nagyon elkeseredtem, és rettenetesen megharagudtam. A ribojnoj sel olam –áldott legyen az Õ neve – eltaszított magától. Elõbb megmentett, azután eltaszított. Miért? Hogyan történhetett meg ilyesmi? Felfoghatatlan rejtélyt jelentett ez a számomra. Olyan rejtvény volt ez, amelyet nem tudtam megfejteni. Így hát – ha Õ eltaszított magától, én is eltaszítottam Õt. Tíz évig megvonta magát tõlem az isteni jelenlét, és tíz évig én is távol tartottam magam tõle. Tíz évig.

Nem szólt többet. Úgy látszott, mintha azt várná, hogy Arnold Weiss mondjon valamit, de õt annyira megdöbbentették Shemtov szavai, hogy néma maradt.

Shemtov folytatta. – Akkor ismét váratlan szerencse ért. Mint amikor egy félrehajított holmit megtalálnak, és az ismét a helyére kerül. Más fiatalokkal együtt Kanadába küldtek, hogy ott új életet kezdjünk. Winnipegbe kerültem, ahol egy rendes zsidó családnál laktam. Úgy bántak velem, mint a saját fiúkkal. Elhalmoztak a szeretetükkel. Csodálatos emberek voltak. Csakhogy miben hittek?

– De elhalmozták szeretettel – ellenkezett Arnold Weiss.

– Igen – értett egyet Josef Shemtov ñ, szeretettel vettek körül. De ez nem volt elég. Még mindig elhagyatott pusztaság volt a lelkem. És õk nem tudták betölteni. A szívem mélyére sötétség borult. Iskolába küldtek. Tanultam. Könyvelõ lettem. Késõbb elhagytam Winnipeget, és Montrealba jöttem… Itt egy nap, egy téli péntek estén megláttam egy haszidot. Azelõtt sohasem láttam Kanadában haszidokat. Az elõtt a pillanat elõtt sem Winnipegben, sem Montrealban. Az ellenkezõ irányba ment, mint én. És akkor hirtelen valami azt súgta – parancsolta! –, hogy forduljak meg, és kövessem. A shul-jába igyekezett, és elmentem vele. És akkor ott, azon az estén, amikor a haszidok a szombat-Menyasszonyt köszöntötték, olyan kitörõ öröm áradt szét, amelyrõl addig el sem tudtam hinni, hogy létezik. Nem tudtam elhinni, hogy igaz. Isten a múltban minden okot elvett az énekléstõl, és õk mégis énekeltek… Azután hirtelen, mint valami folyam, elárasztott az érzés, hogy belém költözik az isteni jelenlét. Fölzokogtam. Énekeltem. Én is énekeltem. Nem volt okom rá, hogy énekeljek, és mégis énekeltem.

Egy férfihang elõször angolul, majd franciául bejelentette, hogy a gép hamarosan leszáll New Yorkban, és egyben felszólította az utasokat, hogy csatolják be a biztonsági öveiket.

Josef Shemtov elhallgatott. A biztonsági övével veszõdött, becsatolta, és kinyitotta a könyvét. Arnold Weiss szeretett volna még pár dolgot megkérdezni tõle, de Shemtov viselkedése minden további beszélgetéstõl elvette a kedvét.

A gép simán és zajtalanul ért földet. Shemtov fölpillantott a könyvébõl. – Boruk ha-Sem, áldott az Örökkévaló – mormolta.

A repülõgép megállt. Az emberek elindultak a kijárat felé. Josef Shemtov föltette széles karimájú fekete kalapját. Lassan haladtak elõre a repülõgép elejéhez, Josef Shemtov éppen Arnold Weiss elõtt ment. Amikor már majdnem kiléptek a gépbõl, Shemtov megfordult, és kezet nyújtott. Arnold Weiss megrázta a kezét.

– Seit gesund – mondta búcsúzóul Shemtov. – Emlékezzen a nagyapjára, aki tudta, hogy a nyelv a szív mûvésze, ám a dallam a léleké. – Lassan bólintott. – Énekelt. A nagyapja. Ó, hát persze! Õ is énekelt!