A múltból tudják, hogy az „ártatlan” zsidóellenes kijelentések milyen gyorsan válhatnak vádakká. A vádak pedig – ha nem harcolunk ellenük – azután diszkriminatív törvényekhez, elkülönítéshez vezethetnek. Innen pedig egyenes az út az erõszakhoz, a gyilkossághoz és a megsemmisítéshez. Túlélõk ezrei minduntalan erre a folyamatra emlékeztetnek bennünket. Az õ legfontosabb örökségük, hogy segítenek nekünk elkerülni azt a végzetet, mely nemcsak embereket, hanem a civilizációt, sõt magát az emberiségét is elpusztítja.

Elie Wiesel egyszer azt mondta: Emlékezzünk a varsói hõsökre, a treblinkai mártírokra, az auschwitzi gyermekekre, akik egyedül harcoltak, egyedül szenvedtek, egyedül éltek, de nem haltak meg egyedül: valami mindnyájunkból elpusztult velük együtt.”

Mi volt ez a valami? Én azt mondom: meghalt bennünk a hit, hogy az emberi kegyetlenségnek van határa. AZ EMBERI KEGYETLENSÉGNEK NINCS HATÁRA. A holokauszt megmutatta, hogy egy gyûlöletes fantazmagóriákra épülõ ördögi ideológia, mely totális hatalommal társul, s csupán csillapító szavakkal konfrontálódik, képes társadalmunkat korábban sosem tapasztalt rémtettekhez vezetni.

Az antiszemitizmus elleni küzdelem a zsidók és nem zsidók közös feladata. Az antiszemitizmus a nem zsidók körében terjedõ elõítélet, ezért nekünk, nem zsidóknak az a dolgunk, hogy képesek legyünk az ellenállásra. Azonban a zsidók az elsõ áldozatai ennek a nem zsidó kórságnak, s általában sokkal többet tudnak errõl, mint a nem zsidók. Ebbõl következõen a zsidóknak kötelességük, hogy harcoljanak az antiszemitizmus ellen, hogy megvédjék magukat és a mi társadalmunkat. Zsidóknak és nem zsidóknak vállvetve kell küzdeniük.

Másodsorban: az antiszemitizmust mindig komolyan kell venni! Az antiszemiták komolyan gondolják, amit mondanak. A 20. század legkatasztrofálisabb tévedése az volt, hogy milliók hittek abban, Hitler nem gondolja komolyan azt, amit mond és ír. Abból kell tehát kiindulnunk, hogy a 21. század zsidógyûlölõi nem tettetik magukat. A nem zsidó világnak most meg kell tanulnia, hogy napjaink antiszemita irományai, származzanak bár magánszemélyektõl, intézményektõl vagy akár államoktól, olyan dokumentumok, melyeket tanulmányozni kell, és amelyekkel szemben fel kell lépni. Nem csak retorikáról van szó: a retorika – ha a körülmények úgy hozzák – robban, és átcsap cselekvésbe.

Mondjuk el, tanítsuk meg az embereknek az egész világon, hogy az antiszemitizmus döbbenetesen rugalmas. Michael Melchior rabbi, Izrael külügyminiszter-helyettese lángoló beszédet mondott az ENSZ emberjogi bizottságában, Genfben, 2002 márciusának végén. Természetesen köztudott, hogy az ENSZ eme bizottságába – melynek célja az emberi jogok erõsítése – számtalan olyan csodásan liberális, béke- és szabadságpárti országot választottak be, mint Líbia, Szaúd-Arábia, Szudán és Szíria, valamint Kuba és Kína. Ugyanakkor elérték, hogy az Amerikai Egyesült Államok, a világ legfontosabb demokráciája, kikerüljön a bizottságból. Genfi beszédében Melchior rabbi az antiszemitizmus alkalmazkodóképességét hangsúlyozta. A cél: a zsidóság elleni támadás, természetesen nem változik. Változhat azonban arculata, stratégiája, indoklása és részben még a szókincse is.

A múlt századok antiszemitái általában a zsidó lét tradicionális központjait igyekeztek elpusztítani. Ebbõl következõen általában a zsidó vallást vették célba. Amikor a judaizmus nem adta meg magát, a zsidókat kiûzték vagy megölték. A 19. században, amikor a „faj” lett az új jelszó, a zsidókat mint gonosz fajt támadták – ez a propaganda a nácizmusban csúcsosodott ki.

Napjainkban, amikor a legtöbb zsidó számára a zsidó állam az identitás egyik kulcspontja, büszkeség forrása és egyúttal menedék, a rágalmazók rasszista ideológiának nevezik a cionizmust. Természetesen az izraeli politika kritikáját nem tekintem antiszemitizmusnak. Épp annyira jogos szembehelyezkedni az izraeli politikával, egyes döntéseikkel, mint más nemzetek esetében.

Napjaink anticionizmusa azonban vészesen kezd az antiszemitizmusra hasonlítani. Az anticionisták más népeknél elfogadják a nemzeti érzést és a védhetõ államhatárokat. Ugyanakkor vitatják, hogy a zsidó népnek joga lenne Izrael állammal kapcsolatban kifejezni nemzeti büszkeségét és megvédenie az állam biztonságát. Izraelt nem ugyanazzal a mércével mérik tehát, mint a többi államot. Az ilyen zsidóellenes diszkriminációt antiszemitizmusnak nevezik.

Bõven használnak antiszemita sztereotípiákat is, amikor a zsidó államot támadják. Például az arab világban minduntalan Izrael-ellenes izgatással (melyhez zsidóellenes utalások kapcsolódnak) lehet találkozni a sajtóban, a mecsetekben, a rádióban és a televízióban, valamint tankönyvekben. Az iszlámisták roppant kreatívan használják fel a közel-keleti konfliktus képeit, csavarják ki és torzítják el õket, hogy ezekkel illusztrálhassák: sohasem lehet bízni a zsidókban. Hogy a zsidók világhatalomra, vagy legalábbis regionális hatalomra törnek. A zsidók összefognak. A zsidók mindenkit becsapnak, céljaik és eszközeik egyaránt kegyetlenek. A zsidók erõssége a színlelés, ám jellem és hitelesség dolgában gyengék. És, ahogy ez már lenni szokott, mindez a Cion bölcseinek jegyzõkönyvei alapján bizonyítják.

A holokauszt tagadása megszokottá vált, nemkülönben az Izrael és a Harmadik Birodalom közti párhuzam. „Szembe kell fordulnunk az új náci pestissel, melynek fészke Izrael” – olvashattuk egy szíriai újságban. A palesztin televízió erõszakos, hidegvérû gyilkosokként mutatja be az izraeli katonákat. A jeruzsálemi mufti mondta: „Nem tehetek róla, hogy Hitler utálta a zsidókat, azokat szinte mindenhol utálják.” A palesztin televízió pénteki beszédében arra biztatta a muzulmánokat, hogy „a zsidóknak nincs kegyelem, mindegy hogy hol vagy… öld meg õket… és a hozzájuk hasonló amerikaiakat is…”

Komolyan kell venni az ilyen kitöréseket. Ha a fiatal arabok és moszlimok nemzedékét is megfertõzi ez a gyûlölet, akkor még nehezebb lesz megteremteni az Izrael és szomszédai közti békét, bizalmat és együttmûködést.

Az anticionisták nyíltan vagy burkoltan kétségbe vonják Izrael állam létjogosultságát, ami azt jelenti, hogy izraeli zsidók milliói ellen harcolni kell, és feltehetõleg meg is kell õket ölni. A zsidók tömeges lemészárlására tett – nyílt vagy burkolt – felhívást az antiszemitizmus legextrémebb formájának tekintik. Az anticionistákat, akik a zsidó állam elpusztítását hirdetik, ugyanígy kellene kezelni.

Az anticionisták idõnként azt állítják, hogy semmi bajuk a zsidókkal, õk „csak” a zsidó államot ellenzik. Tegyük fel, hogy valaki ezt mondja: „Én csak Nagy Britannia ellen küzdök, amúgy semmi bajom az angolokkal – avagy: – Szeretem a svédeket, de le kell rombolni Svédországot.” Senki sem venne komolyan egy ilyen kijelentést. Nehéz szeretni és becsülni egy népet, s ugyanakkor megvetni államát.

És ne feledkezzünk meg Durbanról! Az ENSZ 2001 szeptemberében Durbanban tartotta rasszizmus-, diszkrimináció- és intolerancia-ellenes konferenciáját. E konferencia végül egy Izrael-ellenes ideológiai pogrom részévé vált. A legtöbb résztvevõ egyetértett abban, hogy a zsidókban nemcsak a holokauszt áldozatait, hanem egy másik – a palesztin nép ellen elkövetett – holokauszt tetteseit is kell látni. „Az antiszemitizmus nem zsidóellenes, a cionizmus viszont sémita ellenes”. Ez nevetségesen hangzik, ám ez az agyszülemény része volt a zsidó- és Izrael-ellenes programnak.

A fogalmazvány szégyentelen demagógiája ellenére a demokráciák többsége minderre egyáltalán nem reagált egészen 2002 nyarának utolsó napjaiig. Nagyra becsülöm Melchior külügyminiszter-helyettest és munkatársait, akik szenvedélyes diplomáciai kampányuk során szisztematikus erõfeszítéseket tettek, hogy tájékoztassák és figyelmeztessék az ENSZ tagállamait és a többi szabad országot. Nem tudták ugyan megakadályozni, hogy a durbani konferencia antiszemita fesztivállá váljon, viszont erõfeszítéseik nyomán teljesen megváltozott a durbani zárónyilatkozat fogadtatása.

Izraelen, az Egyesült Államokon és talán Kanadán kívül a demokratikus államok nem figyeltek fel rá azonnal, hogy mi is történik. Egy paradoxonnal állunk itt szemben: manapság jóval több a demokratikus berendezkedésû ország, mint korábban bármikor. Az ENSZ egyre több tagállama választja szabadon kormányát. Nem 1975-öt írunk; a kommunizmus birodalma helyett kelettõl nyugatig a demokrácia uralja Európát. Latin-Amerikában a szabadság meglepõ gyõzelmet aratott, nemkülönben Afrika egyes területein és Kelet-Ázsiában is. És napjaink egyetlen szuperhatalma Amerika. Ezek a tények azt sugallják, hogy a szabad nemzetek sokkal könnyebben tudhatnának ellenállni az arab és muzulmán zsidóellenes verbális agressziónak a nemzetközi porondon.

És ekkor következett a durbani megaláztatás. Sõt, ellenségeink újra lecsapnak. Izrael ostorozása politikai rítussá lett számos ENSZ-fórumon. Mindezt részletesen nyomon követi (többek között) a UN Watch – egy független genfi szervezet –, valamint kitûnõ elõadásaiban Irwin Cotler jogászprofesszor, a kanadai parlament képviselõje. Bebizonyították, hogy a Közel-Kelet egyetlen demokratikus államának démonizálása központi szerepet játszik az újfajta zsidóellenességben. A diktatórikus államok az emberi jogok módszeres megsértõjeként bélyegzik meg Izraelt.

Cotler szerint amikor Izraelrõl azt állítják, hogy „minden jó ellensége, és minden gonoszság tárháza” akkor a „megvetést tanítják” ENSZ fórumain. A középkorban azzal vádolták a zsidókat, hogy megmérgezik a kutakat; Cotler ezen vádak feléledését látja, mikor Izraelt leprásként kezelik, mely „megmérgezi a nemzetközi kutakat”. Robert Wistrich professzor is hasonló megállapításra jutott: „az (ENSZ-en belüli) Izrael-ellenes határozatok számának elszaporodása Izrael állam végleges törvényen kívül helyezéséhez vezethet”.

Vitathatatlanul a zsidó nép ellen irányul az a kampány, mely folyamatosan az emberiség ellenségének bélyegez egy nemzetet. Azt tapasztalhatjuk, hogy számos országban a zsidóellenes megnyilvánulások Izrael megbélyegzésébõl indulnak ki, felhasználva az antiszemita terminológiát. A közel-keleti konfliktusról szóló rágalmazó beszámolók után következnek a zsinagógák elleni támadások.

A szavakat tettek követik. A nyugati világ jobb- és baloldali szélsõségesei egyaránt támogatják és ismételgetik a radikális iszlám propagandát. A nyugati média, fõleg az európai, még mindig vonakodik attól, hogy összekapcsolja az erõszakos terrorista cselekedeteket az iszlám mozgalmak ideológiai törekvéseivel, melybe beletartozik az antiszemita rögeszme is. Ne feledkezzünk meg arról, hogy miként gyilkolták meg Daniel Pearl újságírót! „Zsidó vagyok, zsidó az anyám!” – voltak az utolsó szavai, mielõtt elvágták a torkát.

Az ilyen barbár gyilkosságok sem homályosíthatják el a civilizáltnak nevezett világ nyelvi vulgarizmusát. A 20. században gyakran elõfordult, hogy magukat „értelmiséginek” tekintõ emberek a fasizmus vagy a kommunizmus társutasaivá váltak anélkül, hogy beléptek volna az adott pártba. Most, a 21. században rendkívül gyakran találkozhatunk a „fecsegõ osztályok” tagjaival, akik általában kapcsolatban állnak a tömegmédiával, politikával, kormányszervekkel és az egyetemekkel, és akik az antidemokratikus mozgalmakhoz kínosan hasonlító módon ítélik el Izraelt. Nem állítom, hogy õk lennének a többség nyugaton, de azt igen, hogy jelentõs és befolyásos kisebbséget alkotnak.

Franciaország angliai nagykövete, Daniel Bernard egy londoni vacsorán, 2001. december 20-án „szar kis országnak” nevezte Izraelt. A francia kormány a jelen cikk írásáig (2002 július) nem hívta vissza a nagykövetet*, s Bernard-nak számos híve van az európai elit köreiben. A nagykövet úr segített felismernünk, milyen széles körben terjedt el az újfajta antiszemitizmus. „Az a szar kis ország!” – a tárcaíró Andrew Sullivannak igaza van – Izrael „a tárgya annak a gyûlöletnek, mely nem meri magát megnevezni”.

Mi ki merjük mondani a szót: antiszemitizmus. Kötelességünk is kimondani. Soha, soha nem szabad hallgatni arról, hogy ismét naponta támadnak zsidókra és zsinagógákra Franciaországban. Egész Európa szégyene, hogy Franciaországban a zsidóknak aggódniuk kell iskolába menõ gyermekeik biztonsága miatt. Sok ország keresztényeit még mindig befolyásolja a zsidóellenes teológiai hagyomány. Nevezzük õket nevükön, szálljunk szembe velük, amikor – vallási alapon – Izrael-ellenességüknek adnak hangot. És amikor a radikális brit baloldal – nem látva és nem hallva az ördögöt – úgy reagál az angol mecsetekben elhangzott antiszemita kijelentésekre, hogy egy szót sem szól, akkor nekünk kell kimondanunk a rettenetes igazságot. Velük és minden más anticionistával szemben Martin Luther Kinget idézzük: „Amikor a cionizmust bírálják, a zsidókra gondolnak – ne legyen semmi félreértés.”

Végül pedig ne habozzunk néven nevezni, milyen veszélyt jelent a demokrácia számára a fanatikus és mindenre elszánt totalitárius iszlám fundamentalizmus. Yehuda Bauer professzor szerint: „ez a legnagyobb antiszemita fenyegetés a 21. század elején”. Szerinte ez nem hasonlít a „hagyományos” arab antiszemitizmusra, inkább a kommunizmussal és a nácizmussal rokon, minthogy globális hatalomra tör, és a régi értékrendet kívánja elpusztítani, melyet „a zsidók és a hitetlenek” civilizációjának nevez. „Ez a fundamentalista iszlám ideológia – állítja Bauer – félreérthetetlenül genocídiumról, megsemmisítésrõl beszél.”

Így hát jó okunk van támogatni Melchior rabbit, aki egy nemzetközi antiszemitizmus elleni bizottság (International Commission to Combat Antisemitism, ICCA) felállítását javasolja. A testület tagjai tanulhatnak a holokauszt túlélõitõl, hogy idõben tudjanak riadót fújni. Remélem, ez a szervezet egyértelmûen megállapítja majd, hogy megnövekedett a régi és az új antiszemitizmus veszélye.

Befejezésül: a régebbi antiszemita megnyilvánulásokkal szemben az új antiszemitizmus nem annyira magánszemélyek ellen, mint inkább a kollektív zsidó közösség: Izrael állam ellen irányul. Ám az ilyen támadások mintegy láncreakcióként utat nyitnak az egyes zsidók és a zsidó intézmények elleni atrocitásoknak.

Biztosan mondhatjuk, hogy a múlt legveszélyesebb antiszemitái azok voltak, akik a Judenrein, azaz zsidómentes világot akarták létrehozni. Napjaink legveszélyesebb antiszemitái feltehetõen azok, akik a Judenstaatrein, azaz a zsidóállam-mentes világot kívánják létrehozni.