Az akció során az izraeli hadsereg minden nagyobb palesztin városba behatolt, százával vette õrizetbe a terrorista-gyanús személyeket, fegyver- és bombagyártó üzemeket rombolt le, átkutatta a fegyveres palesztin szervezetek irodáit, dokumentumokat és pénzt foglalt le. A városok közül három került hetekre a híradók és újságok fõcímeibe: Ramallah, Dzsenin és Betlehem. Az elsõben található Arafat ostrom alá vont fõhadiszállása; a másodikban röppent föl a tömeggyilkosság vádjai az ott folyó súlyos harcok nyomán; a harmadikban pedig a Jézus szülõhelyeként számon tartott Születés Templomát vette körül az izraeli katonaság, mivel az épületet palesztin fegyveresek foglalták el. Az e három városban zajló konfrontáció a média jóvoltából a konkrét eseményeken messze túlnövõ jelentõséget nyert.

Szögezzük le ehelyütt, hogy maga az izraeli-palesztin konfliktus is szimbólumértéke miatt áll a világ érdeklõdésének homlokterében: az izraeliekre rávetített „fehér, nyugati gyarmatosító” képével világszerte a palesztinok „szabadságáért harcoló elnyomott, harmadik világ-beli nép” imázsa áll szemben. A palesztinok a nemzetközi média által leginkább preferált népcsoportok egyike, az évtizedek óta fegyveres harcuk élén álló Jasszer Arafat pedig e küzdelem élõ szimbóluma: a Nobel-békedíj tulajdonosa, minden létezõ kormány- és államfõ (valamint a pápa) mindenkor szívesen látott vendége, a világ televízióinak örökös sztárja .

Ennek megfelelõen, amikor az izraeli hadsereg körülzárta Arafat fõhadiszállását, eddig nem ismert lehetõségek kínálkoztak a média számára. „Saron megpróbálja elpusztítani Arafat uralmát” – hirdette a brit Guardian . „Izraeli fal Ramallah körül” – fogalmaz a francia Libération. Arafat szorongattatásával arányosan nõtt a felé irányuló médiafigyelem. A szobájába zárt „szabadsághõs” a világ számtalan állam és kormányfõjével beszélt rádiótelefonon, amirõl a nemzetközi média hûségesen beszámolt. A jobb napjaiban a francia vagy az amerikai elnöki díszõrség elõtt ellépõ, ENSZ-ben beszédeket mondó, mostanra azonban irodájába szorított, az ajtórésen át kitekintgetõ, testõreivel néhány kulacs vízen osztozó palesztin vezér hallatlanul fotogénnek bizonyult. Irodáját az izraeli katonáknál is erõsebben ostromolták a nemzetközi tévéstábok, melyek ugyanaddig maradtak a helyszínen, mint a katonák. Miután a palesztin médiaimázs lényege az áldozatiság, Arafatnak nem volt nehéz szorongattatására rájátszani. Kész mártírrá válni – jelentette ki. „Talán az én életem többet ér, mint egy palesztin gyermeké?!” – kérdezte teátrálisan, egyértelmûen utalva a palesztin szimbolika legerõsebb ütõkártyájára. (A mass media ezt a végsõ elszántságot imitáló kijelentést kritikátlanul röpítette világgá, s e sorok írója egyetlen kommentárt sem olvasott, amely ekként felelt volna rá: igen, Arafat természetesen sokkal többre tartja saját életét a gyerekekénél, hiszen több száz fõs személyes testõrgárdával veszi körül magát, míg a gyerekeket ágyútölteléknek használja az Izrael elleni médiaháborúban.)

A lerombolt fõhadiszállásán két maradék szobába szorult Arafat sokak szemében a palesztin nép (a gyengék, az ártatlanok, a kiszolgáltatottak) végsõ szorongattatását testesítette meg. Erre utalnak a sajtóban megjelent tudósítások is: „Arafat éhezik, fázik, ostrom alatt áll, de dacol az izraeliekkel” – ecseteli a helyzetet a Guardian. „Arafat, a Parkinson-kórtól meggyengített, 72 éves, ostromlott öregember Palesztinában bizonyságát adja túlélõképességének” – így a Neue Zürcher Zeitung.

A nyugati közvélemény legott nem is maradt érzéketlen: Európa számos országából „békeaktivisták” érkeztek a tetthelyre, Ramallahba, hogy élõ pajzsként testükkel oltalmazzák a vezért. A nagyvilágban számtalan fegyveres konfliktus zajlik, ám egy ilyen lépés mindenütt máshol merõben szokatlan (csupán az iraki háború jelentett kivételt), így a „progresszív” értelmiségiek nyilván valamely végsõ nagy kataklizma bekövetkeztét akarták megakadályozni. Világossá vált, hogy Arafat, mint az elnyomott népek harcának zászlóvivõje, nélkülözhetetlen szimbólum, akinek védelmére fölgerjed a nyugati közvélemény: nem csupán tüntetnek, petíciókat fogalmaznak, s a demokráciákban bevett tiltakozási módokkal élnek, hanem a helyszínre sietnek és közvetlenül beavatkoznak az eseményekbe. (A beavatkozás módja a palesztin harcmodorral egyezik meg: civilek a katonákkal szemben, a tévékamerák elõtt.)

Azzal, hogy a nyugati világ baloldali aktivistái kritikus helyzetben az egyik fél mellett beavatkoznak a küzdelembe, valójában gátolják a kibontakozást, és tovább bonyolítják a helyzetet. A nyugati média feladatán, a tudósításon messze túllépve tevékeny részt vállalt az események alakításában: jelenlétével mozgósította a nyugati közvéleményt, lehetetlenné tette az izraeliek próbálkozását Arafat elszigetelésére, s így a terrorista network-bõl való kiiktatására. Mindez világos cáfolata az általánosan elfogadott fikciónak, hogy ti. itt két nép küzdelmérõl van szó egy földdarabért: egy olyan küzdelem, amelybe nemcsak a nyugati világ politikusai, hanem civil társadalma is beavatkozik, már nem saját dinamikája szerint mozog. A szorongatott Arafat segítségére európai és amerikai civilek világosan tanúsítják: ez a konfrontáció jelkép, amelyre a szemlélõk saját (gyakran tudattalan) indulataikat, szorongásaikat vetítik rá, és ha eljön a pillanat, cselekvõ részesei lesznek.

A Védõpajzs hadmûvelet keretében az izraeli katonaság április 3-án benyomult Dzsenin palesztin városba, amelyet Közel-Kelet-szerte úgy emlegettek, mint az „öngyilkos robbantók fõvárosát”. A katonák benyomulása elõtt arab nyelven szólították föl a tábor lakosságát, hogy hagyja el a helyszínt. A többség a felszólításnak eleget tett, ám mintegy négyezren a táborban maradtak, s az õ jelenlétük adott késõbb alapot a mészárlás és népirtás vádjaihoz. Az izraeliek a menekülttáborban váratlanul heves ellenállásba ütköztek. A palesztinok a tábor központjában lévõ házak többségét aláaknázták, majd a harcok folyamán felrobbantották. Az izraeli katonaság a harc elsõ napjaiban a gyalogságot küldte a táborba, a civil lakosság kímélése érdekében, de amikor egyik egységüket (eléjük küldött asszonyokkal) kelepcébe csalták, páncélosokkal folytatták az elõrenyomulást. Miután az elaknásított házakból is folyamatosan lõttek rájuk, bulldózereket is bevetettek. A harcok április 3-tól 12-ig tartottak, ami ebben a konfliktusban szokatlanul hosszú idõ: a palesztinok hatékony fegyverei a kõdobáló gyerekek és az öngyilkos robbantók, és az izraeli hadsereggel való nyílt fegyveres konfrontációt általában kerülik. Mint késõbb kiderült: a táborban lévõ palesztinok nem engedték a halottakat eltemetni, hogy a helyszín minél infernálisabb legyen.

A nemzetközi média a szokásos intenzív érdeklõdést tanúsította az izraeli akció iránt, és mivel ez a szokásosnál jóval hosszabb ideig tartott, az érdeklõdés az idõ elõrehaladtával egyre fokozódott. A harcolókat borító sûrû füst (a szó szoros és átvitt értelmében), a sûrûn lakott területen bevetett páncélosok és az (izraeliek felszólítása ellenére) helyben maradt (vagy marasztalt) civil lakosság kedvezõ körülményeket teremtett az ellenõrizhetetlen híresztelések számára. Hozzájárult ehhez az is, hogy kívülálló megfigyelõk nem juthattak közel a harcolókhoz. A palesztinok nem is késlekedtek a tömegmészárlás vádjával, és hamarosan a nyugati világ minden tévéállomása a romok alatt rejtezõ szörnyû titkokról beszélt – egyelõre feltételes módban.

Normális ésszel gondolkozva, ha egy fegyveres táborban (a palesztin menekülttábor mindig egyszerre a polgári lakosság otthona és katonai centrum) harcok folynak a védõk és a támadók között, az magában véve katonai cselekmény, és semmi nem indokolná, hogy a fél világ hitelt adjon a tömeggyilkosságról, népirtásról szóló híreszteléseknek – fõleg ha olyan harcoló félrõl van szó, akire ilyet fennállása során még soha nem tudtak rábizonyítani. Ám a zsidó katonákat nem illette meg az ártatlanság vélelme. Noha a világsajtó nem vette készpénznek a palesztinok állításait a több száz halottról és legyilkolt civilekrõl, mindenki hangsúlyozta, hogy az ügyet ki kell vizsgálni. A mészárlásról szóló vádaknak ugyanannyi hitelt adtak, mint ezek izraeli cáfolatának. „Az igazság a romok alatt hever” – írta sokat sejtetõen a Neue Zürcher Zeitung .

„Népirtás”, „mészárlás”, „szörnyû emberi tragédia”, „háborús bûntett”, „a háborús szabályok semmibe vétele” – az efféle kifejezésektõl hemzsegtek a nagy világlapok. Ha szem elõtt tartjuk, hogy az ENSZ jelentése szerint a dzsenini menekülttáborban összesen 52 palesztin halt meg (túlnyomó részük fegyveres), akkor a fenti, apokaliptikus méretû pusztításra utaló kijelentések és a katonai akció nyomán felcsapó médiahisztéria megint csak nem magáról az izraeli-palesztin konfliktusról szól, hanem a nyugati közvélemény ezzel kapcsolatos önkontrolljának teljes hiányáról.

Néhány számadat arról, hogy a nagy világlapokban hány írás foglalkozott 2002. áprilisában a Dzseninben történtekkel : The Guardian (angol): 148; New York Times (amerikai): 118; Le Monde (francia): 175; Neue Zürcher Zeitung (svájci): 68.

A „dzsenini vérengzés” híre végigfutott az egész világon. Izraelt elmarasztalta az Európai Unió, a Nemzetközi Vöröskereszt, az Amnesty International, legkülönfélébb civil szervezetek és természetesen azonnal összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa. A világszervezet fõtitkára a legmagasabb rangú politikusokból álló vizsgálóbizottságot jelölte ki az események feltárására – amely végül nem látott munkához, mert Izrael kétségbe vonta egyik tagjának, Cornelio Sommarugának, a Vöröskereszt korábbi fõtitkárának elfogulatlanságát, aki párhuzamot vont a Dávid-csillag és a horogkereszt között. Mire a világszervezet által megfogalmazott jelentés mindenkivel tudatta, hogy a táborban 52 palesztin halt meg, és az ötszáz vagy még több halottat emlegetõ palesztin állításokat nem lehet bizonyítani, addigra minden átlagos tévénézõ fejében egy további nagy vérfolt tapadt hozzá Izrael nevéhez.

A dzsenini tömeggyilkosság rémhírét – amit nyugodtan nevezhetünk dzsenini vérvádnak is – a palesztinok röpítették föl, de a nyugati média jóvoltából terjedt szét az egész világon. A nyugati média hatalmas infrastruktúrával van jelen a Közel-Keleten: a nagy jelentõségûek vélt események idején a térségben megforduló tudósítók száma eléri az ezres nagyságrendet. A híréhség kielégíthetetlen: ez az infrastruktúra alkalmas arra, hogy akár a legjelentéktelenebb információnak is nyomába eredjen, és azt nagy részletességgel tálalja. A dzsenini harcok kezdetekor ez a gépezet lépett mûködésbe, ám a viszonylag súlyosabb konfrontáció során, ahol a halottak száma a harcok miatt néhány napon át nem volt felmérhetõ, elveszített minden mértéket - mint a morzsákhoz szokott éhezõ, akit váratlanul dúsan terített asztalhoz ültetnek, s õ vég nélkül tömi magába az ételt. Akinek egy halott is izgalmas hír, annak egy tankokkal ostromolt menekülttábor már az apokaliptikus küzdelmek sorába tartozik, ahol bármi megtörténhet, ahol többé nem érvényesek a médiaszakma szabályai, melyek elõírják, milyen hírt lehet készpénznek venni és milyet nem. A közel-keleten örökös mohó érdeklõdéssel csüggõ nyugati média és közvélemény egy párszáz katonával vívott harc láttán minden önkontrollját elvesztette és boldog gyönyörûséggel fogyasztotta a népirtásról szóló rémmeséket. Újabb adalék a nyugati közvélemény Izrael iránti attitüdjéhez.

Az antiterrorista hadmûvelet során az izraeli hadsereg benyomult Betlehembe is, ahol azonban a letartóztatni próbált palesztin fegyveresek többsége, mintegy kétszáz ember, április 3-án a Születés Templomába menekült és ott elbarikádozta magát – a templomban lévõ papokkal és apácákkal együtt. Az izraeli hadsereg azonnal körülvette a templomot, ám semmiféle fegyveres akciót nem kezdhetett – lévén az épület a kereszténység egyik legszentebb helye, ahol a hagyomány szerint Jézus született. A patthelyzet egy hónapig tartott, s végül kompromisszumos megállapodás vetett véget neki: a templomban tartózkodó palesztinok közül azok, akiket az izraeliek le akarnak tartóztatni, európai országokba mentek „számûzetésbe”. A többi palesztint az izraeli hadsereg kihallgatás után elengedte.

Amint az izraeli katonaság körülvette a Születés Templomát, megjelentek a helyszínen a média képviselõi és körülvették az izraeli katonaságot. A helyzet szimbolikus értéke hatalmas volt: zsidó katonák Jézus szülõhelyét ostromolják! (Illetve ostromról természetesen szó sem volt, de ez a katonai jellegû kifejezés – a német ’Belagerung’, az angol illetve francia ’Siege’ – folyamatosan jelen volt a nagy világlapok betlehemi tudósításaiban.) A nyugati kultúra emlõin nevelkedett olvasónak fölösleges elmagyarázni, miféle asszociációkat kelthet ez a helyzet. A nyugati média ennek megfelelõen egy hónapon keresztül ebben a kontextusban tárgyalta az eseményeket: az alapállás nem az volt, hogy szélsõséges iszlám fegyveresek elfoglalták a Születés Templomát, hanem hogy izraeli katonák vették körül a szent helyet. Ennek megfelelõen a nyugati média egyáltalán nem firtatta, hogy a templomban rekedt keresztény papok és apácák valamint az iszlámista fegyveresek közt milyen a viszony. Kézenfekvõ feltételezés volt, hogy a fegyveresek túszként használják a keresztényeket – ám a tudósítások inkább azt sejtették, hogy a keresztények testvériesen megosztják mindenüket a jövevényekkel. Amikor a nagy lapok arról írtak, hogy a templomban fogytán az élelmiszer és kritikus az egészségügyi helyzet, egy percig sem tettek különbséget az ott lévõk között, akik pedig eléggé különbözõ indíttatásból tartózkodtak a helyszínen. Ekképp közös nevezõre hozták a templomfoglaló terroristákat és a szolgálatteljesítõ papokat, elõbbiekre is kiterjesztvén a jóhiszemû áldozat státuszát. Az agresszív fél ebben a tálalásban a templomot blokád alatt tartó izraeli hadsereg volt. Annál is inkább így látszott ez, mert a tudósítások teljesen következetlenül használták a templomot elfoglalókra a „fegyveres”, „militáns” vagy egyszerûen a „palesztin” szavakat. „A templomba menekült palesztinok, köztük számos fegyveres” és hasonló homályos megfogalmazások sikeresen kenték el a lényeget és állították be indirekt módon agresszorként az izraeli katonákat. A „templomba menekült palesztinok” kifejezés láttán pedig joggal gondolhatta a nyugati újságolvasó, hogy üldözött polgári személyekrõl van szó, akiket könyörületes keresztény papok oltalmaznak a zsidó katonák elõl. És noha a napi hírek szintjén a tudósítások korrektek voltak („Tûz ütött ki a Születés Templomában. Palesztinok és izraeliek egymást vádolják.” ) ebben a kontextusban végül a felelõsség java az „ostromló” izraeli katonaságra hárult.

A helyszín roppant szimbolikus értéke miatt az izraeliek minden lépése hatalmasra nagyítva jelent meg a nyilvánosság elõtt, szinte tálcán kínálva az alkalmat a szembenállás apokaliptikus értelmezésére. Volt is, aki élt az alkalommal és néven nevezte azt, amit mások, politikailag korrekt módon, csak sejtetni kívántak: a La Stampa címû olasz napilap rajzán az izraeli ágyúk csöve már egyenesen a kis Jézusra szegezõdik.

*

Az új intifáda kitörésétõl 2002 március végéig a média többé-kevésbé megszokott séma szerint tudósított a közel-keleti konfliktusról. A helyszínen állomásozó sok száz (olykor ezer) tudósító hozzászokott ahhoz, hogy az egyes palesztin merényletekrõl, a válaszként végrehajtott izraeli katonai akciókról, és az egymást követi temetésekrõl tudósítson részletesen. A véres márciusi merényletsorozat nyomán azonban Izrael megváltoztatta a játékszabályokat: hadserege nagyszabású hadmûveletet indított a terrorista infrastruktúra szétzúzására. Ennek során a konfrontáció új oldalai mutatkoztak meg, s a nemzetközi média ezekre mohó érdeklõdéssel vetette rá magát. Aki a palesztinok áldozati (s ezzel együtt a zsidók tettesi) identitására volt fogékony, azok elõtt szinte határtalan perspektívák nyíltak.

Elõször a szorongatott szabadságharcos (Arafat) imázsa nõtt túl minden korábban ismert dimenzión; majd a por és füstfelhõbe burkolózó dzsenini menekülttábor romjai közül szállt fel a tömeggyilkosság, sõt: a népirtás vádja; végül a születés Templomának „ostroma” homályos asszociációk során át idézte föl a már elfojtott istengyilkosság vádját, amit azonban csak a „legbátrabbak” mertek kimondani.

E három történet, mint egy dráma három, egyre nagyobb hatású felvonása épült egymásra – sajnos azonban nem a költõi képzelet, hanem a nagyon is valós kortárs európai gondolkodás termékeként. Egy villanásnyi idõre bepillantást engedtek a zsidókkal kapcsolatos európai vélemények/indulatok/félelmek/szorongások tátongó mélységeibe.

Mindez azonban csak a zsidó közösségben, a hozzá közelállókban, valamint egy erre érzékeny kisebbségben tudatosult. Csak a zsidó sajtó, a zsidó szervezetek dokumentálják, teszik szóvá a különösen kirívó megnyilvánulásokat, mint amilyen a mi esetünkben a népirtás vádja, a náci Németországgal való rendszeres összehasonlítás vagy az istengyilkosságra való (politikailag korrekt) célozgatás. Csak õk háborodnak föl és tiltakoznak – többnyire nagyon csekély eredménnyel. A fõsodrú nyugati közvélemény és hordozója, a média „nem veszi észre magát”, nincs benne önreflexió, legfeljebb annyi, hogy „miért, Izraelt nem lehet bírálni?”, és pörög tovább hatalmas fordulatszámmal. Tudósítók százai ontják naponta a tudósítások ezreit, zúdulnak bennük a közhelyek, megalapozott állítások, torzítások és alaptalan vádak – s mire valaki ezek közül egyet kiemel és protestál ellene, már senki sem emlékszik rá, hisz azóta eltelt több nap és elhangzott több száz beszámoló. A Közel-Keleten jelen lévõ nyugati media tehát már csak saját roppant tehetetlenségi erejénél fogva képtelen az önreflexióra. Mindez természetesen csak a mögötte álló társadalom felfogását tükrözi: a nyugati média súlyos involváltsága és teljes önkritikátlansága a Közel-Keleti konfliktusban a nyugati (fõleg európai) társadalom hasonló attitûdjeit jeleníti meg.