A 20. században az arab antiszemitizmus iszlamizálódásának lehetünk szemtanúi, mely egyre inkább a zsidók és a judaizmus ördögi vonásait hangsúlyozta, s melynek gyökerei már a klasszikus iszlám irodalomban felbukkannak. A zsidóellenesség erõsödéséhez nagyban hozzájárult a fenyegetettség, a félelem majd a megaláztatás érzése, melyet a közel-keleti moszlimoknak a fokozódó nyugati beavatkozás és zaklatás miatt kellett elszenvedniük. A keresztényeket és a zsidókat a nyugattal kezdték azonosítani a moszlimok, amit az is megkönnyített, hogy e két közösség sok tagja kapcsolatban állt és hasznot húzott a nyugati világ gazdasági jelenlétébõl. A moszlimok megingott biztonságérzete nagyban csökkentette azon kisebbségek iránti toleranciájukat, akiknek szemmel láthatóan jobban ment soruk. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az arab világban sokan a nyugati imperializmus oldalhajtását látták a cionizmusban, különösen a Balfour-deklaráció és ennek 1921-es népszövetségi jóváhagyása után.

Az 1950-es évektõl az arab antiszemitizmus elsõsorban az Izrael elleni harc politikai eszközévé vált. Az itteni antiszemitizmus fentrõl, kifejezetten a kormányoktól és az irodalmi elittõl indult, szemben sok európai országgal, ahol ez jóval inkább alulról szervezõdõ mozgalom volt. Az arab országok antiszemitizmusa elsõsorban Izrael állam ellen irányult, és csak másodsorban az Izraelt támogató, máshol élõ zsidóság ellen. Elsõsorban a zsidó kultúrát és történelmet támadták, sokkal kevésbé a „zsidó fajt”. A témákat és az eszméket a nyugati kultúrából kölcsönözték, viszonylag kevés az eredeti gondolat. Visszatekintve, nem az antiszemitizmus vezetett az arab–izraeli konfliktushoz, sokkal inkább a konfliktus volt a forrása az antiszemitizmusnak. Ez a felülrõl jövõ antiszemitizmus veszélyes: az arab tömegeket antiszemitává teheti, még ha korábban nem is voltak azok.

A hivatalos arab antiszemitizmus elsõdleges célja az volt, hogy igazolja Izrael állam elpusztítását. Minthogy a nemzetek közössége nem fogadhatja el egy létezõ állam elpusztítását, ezért szélsõséges érveléssel kellett az ügyet igazolni. Az arab antiszemiták hatalmas igazságtalanságként emlegették Izrael megszületését, azt állítván, hogy ellopták ezt a földet eredeti, jogos tulajdonosaitól. Az antiszemita szólamokhoz hûen azt hangoztatták, hogy ilyen igazságtalanságra csak egy eredendõen ördögi kultúrájú és történelmû nép képes. Ezen túlmenõen Izrael elpusztításához elengedhetetlen volt, hogy az ott lakók iránt minden könyörületet kiirtsanak magukból: az antiszemitizmusnak tehát az volt a feladata, hogy megkeményítse az arab katonák és civilek szívét és lelkét. Ez az antiszemitizmus arra is jó volt, hogy indokolja az arabok Izraellel szembeni katonai és technológiai elmaradottságát. A saját hibák és gyengeségek számbavétele helyett, az arab kormányok szívesebben beszéltek a zsidókról mint mindenható csoportról, mely ellenõrzése és befolyása alatt tartja a nemzetközi szervezeteket és a külföldi hatalmakat. Az államilag szponzorált antiszemitizmus némileg alábbhagyott, amint megváltozott az arab országok Izraellel szembeni politikája. A legtöbb arab ország azonban nem gátolta a nem kormányzati szerveket a gyûlöletkeltõ irodalom terjesztésében.

Az 1970-es évek közepén újfajta antiszemitizmus jelentkezett. Ehhez nagyban hozzájárult a sok arab országban jelentõs társadalmi-politikai szereplõvé váló iszlámista mozgalmak felemelkedése. Ettõl kezdve ezek váltak az új antiszemitizmus élharcosává és legfõbb képviselõjévé. Korábbi, államilag támogatott elõdjével szemben az iszlámista antiszemitizmus inkább alulról, mint felülrõl építkezik. Ebbõl következõen úgy tûnik, sokkal mélyebbek a gyökerei, mint a változékony politikai érdekeknek alárendelt, egyszerû állami manipulációnak.

Az iszlámista antiszemitizmus az arab–izraeli konfliktus következményének tekinthetõ, de létrejöttéhez nagyban hozzájárult az iszlámista mozgalom ideológiája is. Ezek a csoportosulások a konfliktusban a nyugati civilizáció és az iszlám közti ezeréves harc tetõpontját látják, valamint az iszlám és a judaizmus közti vallásháborút. Magyarázatuk szerint az ellentétek kibékíthetetlenek, Izrael lerombolása – melyet a Korán, azaz Isten szava is megjósolt – elengedhetetlen a civilizáció és az emberiség védelmében. Az iszlámisták úgy vélik, ellentmond a történelem helyes menetének és a kozmikus világrendnek, hogy a – sorsuk szerint eleve alsóbbrendû és a moszlimoknak alárendelt – zsidók, erõszakkal elfoglalták földjeiket és uralkodnak felettük. A zsidók megszegték a moszlimoknak tett állítólagos fogadalmukat, mely szerint elfogadják az iszlám fennhatóságot, s ezzel elvesztették jogukat az iszlám által nyújtott védelemre. Ebbõl következõen a zsidók elleni harc és Izrael megsemmisítése vallásos kötelesség.

Az iszlámista antiszemitizmus kialakulását elõsegítette a hiteles moszlim identitás keresése, illetve újraformálásának igénye. Ez a folyamat felerõsítette a korai iszlám történelem szó szerinti, kritikátlan, totalista olvasatát. Ez az olvasat az iszlám és más vallások közötti különbözõ, „kiegyenlítetlen számlák” felélesztéséhez és „rendezésük” szükségességének deklarálásához vezetett. Ez a megközelítés feltámasztotta a más vallásokkal – jelen esetben zsidókkal – folytatott középkori polémiákat. Jelentõs hangsúlyt kaptak az iszlám kezdeteitõl fogva moszlimok ellen elkövetett zsidó bûnök és gonoszságok, különösen pedig a Mohamed próféta elleni harcuk és árulásuk. Feltámadt az a régi képzet is, mely szerint a judaizmus durva és túlzottan korlátozó vallás, mellyel szemben az iszlám sokkal toleránsabb és emberségesebb.

Gyakorlatilag az összes közel-keleti iszlámista mozgalmat ugyanaz az antiszemita attitûd jellemzi, mivel azonban a palesztinok életében az arab–izraeli konfliktus központi szerepet játszik, a Hamasz tanításában az antiszemitizmus súlya még jelentõsebb. Hozzátehetjük még, hogy egyetlen iszlámista mozgalom sem tesz különbséget judaizmus és cionizmus között. A cionizmusban leginkább a tradicionális judaizmus újjászületését, avagy politikai judaizmust látnak.

A konfliktus vallásos megközelítésben úgy néz ki, hogy az igaz és egyetlen vallás, az iszlám küzd a hamis és hazug hiedelemmel, a judaizmussal. Ebbõl következik, hogy sokkal inkább az iszlám és a judaizmus; a moszlimok és a zsidók harcolnak egymással, mintsem palesztinok, valamint izraeliek vagy cionisták. Még fontosabb, hogy az iszlámista mozgalmak az Izrael és a zsidók ellen vívott harcot egy nagyobb vallásháború részének tekintik, melyet az iszlám a nyugati civilizáció ellen vív. Ez szerintük a nyugati imperializmus és kultúra könyörtelen iszlámellenes csapásainak utolsó, végzetes szakasza, melyek egykor a keresztes hadjáratokkal kezdõdtek. Irán és a libanoni siíta Hezbollah ezt még egy további szemponttal egészíti ki: itt az Amerika vezette „gõgös Világ” ellen küzdenek a „a Föld elnyomottai”, akiket elsõsorban a moszlimok és a siíták képviselnek.

Az iszlámista mozgalom alapvetõen vallásos irányultságából következõen áthidalhatatlan ellentétet látnak „az igazság és a hamisság”, a „jó” – az Isten pártján álló moszlimok –, és „az ördögöt, a sátáni oldalt megtestesítõk” – azaz a zsidók – között. Ebbõl következõen számukra itt „nem egyszerûen határokról van szó, hanem egzisztenciális csatáról” (ma’rakat wujud wa-la hudud).

Az iszlámista mozgalmak demokratikus terminusokkal beszélnek a zsidókról annak érdekében, hogy elmélyítsék az iszlám és a judaizmus közti ellentétet. Állításuk szerint elsõdleges céljuk, hogy feltárják a világnak a zsidóság valódi természetét, amely „romlást hoz a földre”. A Korán zsidóellenes passzusai éppúgy inspirálják ezt az ellenséges magatartást, mint a nyugati antiszemita irodalom. Például a Hamász alapító okiratának zsidókról, judaizmusról szóló részeinek forrása (ha ugyan nem szó szerinti átvétel) a Cion bölcseinek jegyzõkönyve. A Charta 22 cikkelye arról szól, hogy a zsidó tõke miként ellenõrzi a globális médiát, továbbá hogy a zsidók olyan titkos szervezeteket hoznak létre az egész világon, mint a Rotary Klub és a Szabadkõmûves-páholyok, „hogy lerombolják a társadalmat és megvalósítsák a cionista célkitûzéseket.” Ezenkívül „céljaik elérése érdekében világszerte forradalmakat szítanak”, valamint „pénzükkel megszerzik az imperialista hatalmak feletti ellenõrzést, hogy leigázhassanak különbözõ országokat, melyeket azután kifosztanak és behálózzák õket korrupciójukkal. A Charta azt is kifejti, hogy a zsidók tehetnek a háborúkról, különösen az elsõ világháborúról, mely nem csupán az Ottomán Birodalom és Kalifátus bukásához, hanem a Balfour-deklarációhoz is vezetett.

A Hezbollah is hasonló módon beszél a zsidókról. „Az egész emberiség ellenségének” nevezi õket, minthogy szerinte a Tóra „gyilkosságra ösztönzi a zsidókat.” Hozzáteszi még, hogy a cionizmus „uralkodik és diktál az egész világnak”; ebbõl következõen a zsidók „a pénzükkel megszállták az egyiptomi médiát, és megfertõzték a társadalmat az AIDS vírussal.” A Hezbollah spirituális vezetõje, Muhammad Hussein Fadlallah sejk magyarázata szerint „a zsidók világhatalmat akarnak… hogy bosszút álljanak az egész világon a múltbeli üldöztetésekért és megaláztatásokért.”

A legkülönfélébb iszlámista irányzatok írásaiban durva, gyalázkodó hangon beszélnek a zsidókról, gyakran a Koránt idézve: „vérszívóknak”, „majmok fivéreinek”, „a próféta gyilkosainak”, „emberdisznóknak” avagy „mészárosoknak” nevezve õket. Eszerint a zsidók saját csoportjukon kívül nem ismernek tiszteletet és nagylelkûséget, minthogy „természetüknél fogva csalók és uzsorások.” Ugyanilyen fontos, hogy az olyan iszlámista csoportok, mint a Hamász vagy az Egyiptomban és Jordániában mûködõ Moszlim testvériség nagymértékben támaszkodnak a Korán-magyarázatokra, ezekkel igazolva a zsidók romlottságát és Iszlám iránti ellenségességét. Ezek a magyarázatok a zsidók Mohamed prófétával való szembenállásának egyenes folytatását látják a jelen konfliktusaiban. Az iszlámisták felhívják híveik figyelmét arra, hogy a zsidók nemcsak elutasították Mohamed nagylelkû ajánlatát, hanem elszánt erõfeszítéseket tettek, hogy megakadályozzák az iszlám terjedését, és eltorzították a próféta tanításait.

Ibrahim Quqa, a Hamász alapítója szerint az izraeliek a megszállt területeken bosszút állnak a palesztinokon, amiért Mohamed legyõzte a zsidó törzseket Medinában. Állítása szerint Isten „nem azért gyûjtötte össze a zsidókat Palesztinában, hogy ez legyen a földjük, az otthonuk, hanem azért, hogy itt legyen a temetõjük; Isten tehát meg fogja szabadítani az egész világot ettõl a pestistõl. Ahogy a zarándokok megtisztulnak bûneiktõl áldozatot ajánlva fel Mekkában, ugyan így – olyan tiszta kezekkel, mint a zarándokoké – fogják feláldozni a zsidókat az al-Aksza mecsetben.”

Az iszlámisták számára nincs semmilyen lényeges különbség a zsidók és a cionizmus között. A judaizmus szerintük egy vallás, „melynek irodalma rasszizmussal és más népek elleni agresszióval van teli, s arra uszít, hogy Palesztinát – arra hivatkozva, hogy Isten állítólag nekik ígérte – bitorolják.” A cionizmus pedig egyszerûen egy rasszista jelenség, melynek számlájára írható, hogy a fenti agresszív zsidó képzetet durva valósággá változtatták.

Ez a judaizmusellenes attitûd sokkal messzebbre megy, mint az iszlám hagyomány. A moszlimok ugyan az iszlám hitet mindig is magasabb rendûnek tartották, mint a judaizmust, viszont a zsidókat korábban nem tekintették elpusztítandó eretnekeknek – feltéve, hogy nem szegik meg az iszlám törvényeit. A történelem során a moszlimok számára nagyobb veszélyt jelentettek a keresztények, ebbõl következõen többet is foglalkozik velük a tradicionális iszlám vitairodalom. A cionizmussal való konfliktus eredményeként a kereszténység helyett a judaizmus lett az iszlámista szervezetek elsõdleges célpontja.

Ironikus módon, miközben az iszlámista mozgalmak negatív színben tüntetik fel a zsidó vallást, irigyen szemlélik azt a fejlõdést, ami a modern moszlim világból hiányzik: a zsidók vallásos elkötelezettséget. Míg az arab kormányok üldözik az iszlámista mozgalmakat, addig Izraelben a vallásosság erõsödik. Ebbõl következik, állítják iszlámisták, hogy a moszlimok gyengülnek, míg a vallásosság megerõsíti a zsidók szolidaritását és hatalmát.

Ezzel párhuzamosan az iszlámisták gyakran vonnak párhuzamot a zsidók és a nácik között, azt állítván, hogy az izraeliek rémtetti felülmúlják a nácikét. Szerintük „a zsidók a nácizmus legelvetemültebb formáját képviselik”. Ezt a megfogalmazást rendkívül kedvelik az iszlámisták, nemkülönben a közel-keleti média fõsodra. Az egyiptomi sajtó számtalanszor összehasonlította Benjamin Netanjahu volt miniszterelnököt Hitlerrel; az elõbbit a „következõ század Hitlerének” nevezte, aki „gyûlöletet gerjeszt” és „krematóriumokat épít.” A szíriai újságok szerint az izraeliek olyan arrogánsan kezelték az európai delegációkat, mint a náci Németország; 1999. április 20-án a damaszkuszi rádió pedig azt állította, hogy „Hitler egy cseppet sem volt radikálisabb és agresszívebb, mint Netanjahu.”

Izrael tiltakozására válaszként egy író, Arafat Hijazi megmagyarázta, hogy a nácizmus két szálon kapcsolódik a zsidó történelemhez. Az egyik szál a nácik zsidóüldözése, a másik pedig a nácizmusnak állítólagos zsidó filozófiai gyökerei, melyekre a szerzõ a Cion bölcseinek jegyzõkönyveiben bukkant.

A nácizmussal való egybevetés az arab világ egyes részein a holokauszt tagadásához vezetett. A holokauszt tagadói megpróbálják kétségbe vonni az áldozatok vallomásait, hogy ezzel is alátámasszák az Izrael és a cionizmus törvényen kívül helyezésére tett erõfeszítéseik logikáját. Roger Garaudy könyvének, Az izraeli politika eredetmítoszának (The Founding Myths of Israeli Politics) meleg fogadtatása ennek egyik megnyilvánulása volt. (A korábban kommunista francia szerzõ utóbb áttért az iszlám hitre.) A könyvben sok más mellett arról is olvashatunk, hogy a holokauszt nem más, mint egy cionista mítosz. Garaudy könyvét lefordították arab nyelvre, több kötetben megjelentek összegyûjtött elõadásai, cikkei, továbbá róla szóló tanulmányok is. 1996-ban Garaudy a Közel-Keletre látogatott: Bejrutban, Kairóban, Ammanban és Damaszkuszban lelkesen ünnepelték az arab értelmiségiek és az újságírók.

Az iszlámista antiszemitizmus veszélyessége bizonyos szempontból korlátozott, minthogy nincs befolyása az állami apparátusra. Másrészt viszont ez a fajta antiszemitizmus sok szempontból rendkívül veszélyes, minthogy hatalmas az ideológiai ereje: mély meggyõzõdésbõl ered és kevéssé érzékeny a politikai változásokra. Ebbõl következõen, amennyiben az arab kormányok meg is változtatják Izraellel szembeni politikájukat, az iszlámista mozgalmak továbbra is ragaszkodni fognak antiszemitizmusukhoz. Ezenkívül az a tény, hogy az iszlámista antiszemitizmus témáinak nagy részét az iszlám hitbõl meríti, hangjukat roppant módon fölerõsíti, másrészt pedig nagyon megnehezíti a nem moszlimok számára, hogy megkérdõjelezzék céljaikat, tekintve az iszlám erejét az arab kultúrában.

Az utóbbi idõben az iszlámista antiszemitizmus továbbfejlõdött: az antiszemitizmus összekapcsolódott a globalizációellenességgel. Sok arab és moszlim szerzõ úgy látja, hogy a globalizáció fenyegetést jelent az arab kultúra és identitás számára, hogy tovább erõsíti a nyugat gazdasági és politikai befolyását. Végül pedig a globalizációt összekapcsolják a moszlim világ ellen irányuló zsidó összeesküvéssel. A globalizáció és a zsidó praktikák azonosításával könnyedén meg lehet ragadni a bonyolult gazdasági folyamatokat, és egyszerûen meg lehet indokolni az arab gazdasági, technológiai és tudományos elmaradottságot.

A változás lehetõségeként a békefolyamat kezdetén felbukkant néhány arab értelmiségi, akik megpróbáltak szembefordulni az arab antiszemita elõítélettel. Néhányan közülük, különösen azok, akik nyugaton élnek s így közelebbrõl ismerik a liberális mentalitást, nagyobb megértést tanúsítanak a holokauszt iránt. Elkeseríti õket, hogy egyes arabok olyan kétes figurákkal azonosulnak, mint Garaudy és a hozzá hasonló holokauszt-tagadók. Ezek a mérsékelt arab értelmiségiek azzal érvelnek, hogy a holokauszt tagadásával az arabok aláássák saját történelmi és erkölcsi értékeiket. Másoknak az a meggyõzõdése, hogy az arabok gyengeségüket rejtik a zsidó hatalomról alkotott hamis és üres kép mögé. Az Izraellel kötendõ béke támogatói közül néhányan azt hirdetik, hogy az araboknak tanulmányozni kellene a holokauszt történetét, hogy megértsék miként hatott ez az izraeli gondolkodásra és vezetésre. Sajnos ezek az értelmiségiek parányi kisebbséget jelentenek csupán. Az arab antiszemitizmussal szembeni valódi kihívás csak belülrõl jöhet. Az arab világnak meg kell értenie, hogy az antiszemitizmus nemcsak erkölcstelen, hanem magukra az arabokra nézve is alapvetõen veszélyes. Ám az ilyen feladat hosszadalmas és fáradságos.