Az új antiszemitizmus, mely a korábbi elõítéletek mellett a baloldali anticionizmusból is táplálkozik, a XX. század jelensége, és azt az Izraelt támadja, mely a zsidók modern nemzetként való önemancipációját és beilleszkedését tûzte ki célul a Vészkorszak után.

Izrael éppúgy szimbólum és bûnbak számos elõítélet számára, mint a zsidók voltak, ám az euro-atlanti világban kialakult Holocaust-tudatosság következtében „a zsidó” immár nem lehet céltáblája ezeknek. Az antikapitalista, nyugatellenes erõk – jobboldaliak és baloldaliak egyaránt – a politikai antiszemitizmus ezen új, kifinomult formájában azonban közös nevezõre, még pontosabban: közös nyelvre találnak.

*

A nyugati világ, különösen Európa vezetõ demokráciái, a Vészkorszakkal kapcsolatos bûntudatuk következményeként beépítették közgondolkodásukba a Soá miatti felelõsséget. A Holocaust emlékéhez és a zsidókhoz való viszony az európai demokráciák fokmérõje lett. A nyugati kereszténység kétezer éves antijudaizmusa azonban nem számolódott, nem számolódhatott fel ezzel az átpolitizálódott érzelmi aktussal. Ennek eredménye a mai Izrael-ellenesség

Örökösnek tételezvén magát egy olyan örökség várományosaként, melynek örökhagyója minden ezzel ellenkezõ törekvéssel szemben, kétezer év múltán is él és jó egészségnek örvend, a keresztény nyugat a zsidósággal kapcsolatban súlyos társadalmi neurózisba torkolló frusztrációt élt át. A zsidóság és a judaizmus a kereszténység tanait elutasítva, az erõszakos térítésnek ellenállva, és az évezredes üldöztetést is túlélve fennmaradt, és létével – különösen a Holocaust után Izrael létrejöttével – cáfolta a köztudat alatt lappangó, vallási reményeken nyugvó jövõképet, nevezetesen a zsidóság megtérését és felszámolódását, ráadásul a Vészkorszak kataklizmája által szembesülésre késztette az európai kereszténységet, hogy az retrospektíve számot vessen kétezer éves történelmi viszonyával a zsidósághoz és önmagához. A folyamat lassan zajlik, és a súlyos erkölcsi-intellektuális teher alól az európai keresztény gondolkodás itt-ott – különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a kommunista diktatúra okozta, fél évszázados fejlõdési lemaradást is pótolni kell – igyekszik kibújni. A lassan feltáruló neurózisában új tárgyat keresõ tudat reflexe ez. A keresztény antijudaizmus gyökereibõl táplálkozó modern európai antiszemitizmus Izrael Államában, az 1967-es Hatnapos háborút követõen, bizonyos értelemben új tárgyat talált, és anticionizmusban vagy Izraellel kapcsolatos elfogultságokban él tovább.

Félreértés ne essék: nem Izrael politikája bírálatának jogát vitatom, s természetesen nem tekintek minden Izraelt érintõ kritikát zsidóellenességnek. Minden olyan tárgyilagos bírálat megfontolandó, mely azonos mércével méri a szemben álló felek magatartását. Akad bírálni való az izraeli politikán is, én csak a gyakori egyoldalúság és elfogultság társadalomlélektani gyökereire szeretnék rámutatni.

*

Amikor a Vészkorszak után néhány évvel, a sárga csillagos „áldozat-zsidó” helyét – akinek képe Európa (bûn)tudatába vésõdött – a köztudatban a „fegyveres-zsidó” foglalta el, aki kék-fehér, Dávid csillagos lobogó alatt, ütõképes hadseregbe szervezõdve immár nem védelmet kért, de jogaival élt, Európa egyszerre érezhetett zavart és megkönnyebbülést. A zsidó immár nemcsak ártatlan áldozat volt, hanem olyan hús-vér, hadviselõ nemzet, melyet a több évtizedes háborúskodás során végre nemcsak fõhajtás illethetett, hanem bírálat is. Felszabadító pillanat lehetett ez a bûntudat által elfojtott elõítéletek számára, és ezek – úgy tûnik – fel is szabadultak.

A XX. század második felének Európája, a kereszténység szellemi gyökereibõl táplálkozó, elfojtott zsidóellenes elõítéleteit, a modern demokratikus nyugat Holocauston is iskolázott emberjogi eszméibe csomagolva fordította Izrael ellen. Paradox, de Európa jórészt éppen a zsidók XX. századi sorsából, a Holocaust tapasztalatából, saját korabeli passzivitásából, és a gyarmati felszabadító mozgalmak történetébõl okulva integrálta nemzetközi jogi normáiba a kisebbségvédelmi gondolkodást, amit az izraeli-palesztin viszályban helyenként egyoldalúan és mechanikusan alkalmaz. Az uralkodó közbeszédben szinte soha nem merül fel például az egyenlõ mérce alkalmazásának elve atekintetben, vajon milyen a többi közel-keleti kisebbségi népcsoport helyzete az izraeli palesztin kisebbség helyzetéhez képest, hogyan érvényesülnek az emberi és kisebbségi jogok Irakban, Iránban, Szíriában, Líbiában, Libanonban, vagy a térség többi országában, noha ez világosan rámutatna, Izrael nem „rasszista”, „apartheid” rezsim, hanem az egyetlen demokrácia a diktatúrák között, a megszállt területek megoldatlan kérdésével együtt.

Izrael Állam 1967 utáni politikájának esetenként tárgyszerû nyugati bírálatával szemben, a palesztin vezetés és az arab országok politikájának korrekt kritikája rendszeresen elsikkad, és elsikkad a terrorral szemben egyedül lehetséges magatartás akceptálása, míg a felszíni jelenségek alatt a mélyben a Holocaust miatti kompenzáció – Izrael Állam életre hívásának és a közel-keleti status quo átrendezésének – kompenzálása zajlik. Mintha a világ úgy érezné: túl sokat adott a zsidóknak, visszavesz belõle. Erre utalt az 1975-ös szégyenletes ENSZ-határozat a cionizmus mint rasszizmus elítélésérõl, s erre utal az Izraelt érintõ gyakori diplomáciai egyoldalúság, vagy az izzadtságszagú egyensúlykeresés a nyugati világ médiumaiban a demokratikus, ám egyértelmûen agresszorként aposztrofált Izrael, és a zsidó állam elpusztítására fanatizált, diktatórikus vezetésû, ám formailag demokratikus jogaiért küzdõ palesztin nép között, mely utóbbi melegágya a vallási fundamentalizmus eszméitõl vezérelt, egyes arab államok által is támogatott terrorizmusnak.

*

Fél évszázaddal a II. világháború után, a kommunista rezsimek bukása nyomán, a levéltárak megnyílása, a Holocaust-tudatosság és a nemzetközi zsidó érdekképviseletek megerõsödése következtében, ismét a nácizmushoz és a zsidókhoz való viszony került az európai nemzetek diskurzusának fókuszába. Tucatnyi ország ismerte el anyagi és erkölcsi felelõsségét a Vészkorszak idején a zsidóknak okozott károkért, s fizetett jóvátételt a nemzetközi zsidó szervezetek nyomására.

A jóvátétel mint anyagi forrás, mint az erkölcsi igazságszolgáltatás formája s mint politikai ügy, másrészt az Európában terjedõ Izrael-ellenes hangulat: az európai nyomtatott és elektronikus sajtó túlnyomó részének elfogultsága és a zsidó intézmények elleni támadások is hozzájárultak, hogy az európai zsidóság – paradox módon – az európai integráció és a transznacionalizmus hátszelével újrafogalmazza önmagát, s etnikai tudata újjáéledésével az integrációs folyamatba csatlakozzon. Megkockáztatható a kijelentés: a nemzetállamok integrációja idején egy európai nép újjászületési kísérletének lehetünk tanúi, mely kinyilvánítja kulturális értékeit és kitûzi politikai céljait.

Miközben azonban a közép-kelet-európai zsidóság még önfeledten ünnepli az EU-bõvítést, a földrész nyugati felén már Izraellel szolidarizáló, Európa-ellenes, zsidó tüntetések zajlanak. A posztkommunista országok mértékadó véleményformálóit talán csak az kíméli meg az Izrael-ellenességtõl, hogy túl közeli a múlt: a feldolgozatlan Holocaust-hagyaték és a hivatalos, pártállami anticionizmus.

A két, párhuzamos folyamat: a kárpótlás (s a nácikkal való együttmûködés miatti felelõsség felvetése), valamint az európai zsidó élet megélénkülése, sokakban aktiválhat eddig elfojtott ellenérzéseket, melyeket azonban a politikai korrektség nem enged közvetlenül felszínre törni. Az Izraellel szemben megnyilvánuló elfogultságokban, egyoldalúságokban és túlzó kijelentésekben azonban ez a zsidóellenes feszültség könnyen valamiféle pótkielégülést nyerhet. E jelenség mögött azonban nem, vagy nem csupán a régi típusú vallási, faji antiszemitizmus húzódik. Ne feledjük: jobb- és baloldali gyökerekbõl egyaránt táplálkozó új antiszemitizmussal van dolgunk.

*

Az európai baloldal antikapitalizmusa, Amerika-ellenessége, liberális-emberjogi érvkészlete és a nemzetállamokat illetõ kritikája, valamint aufklérista hite a társadalmi konfliktusok megoldhatóságában, egyszerre eredményezi Izrael-ellenességét – fogalmazott egy elõadásában Michael Gove, a The London Times szerkesztõje.

A baloldal és a liberálisok gyakorta tárgyai a „zsidó-cionista világuralomra törekvés” antiszemita vádjainak. A baloldal és a liberális szellemi-politikai irányzatok hívei (elsõdlegesen is a zsidó származásúak) közül sokan azért határolódnak el Izraeltõl, s válnak olykor emblematikus alakjaivá az Izrael-ellenességnek, mert így akarnak „egyensúlyt” (vagy inkább ellensúlyt) képezni, és „objektivitást” felmutatni a vádak szerinti elfogultsággal szemben, miközben nem tesznek egyebet, mint az antiszemita elõítéletekkel szemben kompenzálnak – állítja Melanie Philips, a The Daily Mail szakírója.

Nem kell hozzá különös borúlátás, hogy kimondjuk, az izraeliek és a palesztinok e pillanatban megoldhatatlannak látszó ellentétének megoldását Európa egyensúlykeresõ, ám egyensúlyt nem találó magatartása sem könnyíti meg. Sõt. Izrael olyan vonatkoztatási ponttá vált, melyhez képest a nemzetközi közösség egymással szembenálló érdekcsoportjai nemcsak a konkrét válsággóccal összefüggõ véleményük alapján viszonyulnak, de esetenként más szövetségi viszonyaikat is Izraelhez, vagy mások Izraelhez fûzõdõ kapcsolatához képest alakítják ki, mint ahogy alkalmasint egyéb konfliktusaikat is a közel-keleti viszályban elfoglalt szerepük mentén artikulálják.

Mindeközben az Izraelhez való viszony – hasonlóképpen a zsidókhoz való általános viszonyhoz – szélesebb értelemben is instrumentalizálódik, véli Kovács András szociológus. Ha valaki állást foglal Izraellel, vagy az izraeli-palesztin viszállyal kapcsolatban, számos más kérdésben is következtetni lehet álláspontjára, annak ellenére, hogy baloldalról és szélsõjobboldalról egyaránt felhangzanak az Izrael-ellenesség jelszavai. A zsidók és Izrael önkéntelenül világnézeti kóddá, tradíció és modernitás egyidejû, bonyolultan összefüggõ paradigmáivá váltak mások számára. Paradox jelentõséget nyernek, mert miközben a modern világ rendkívüli bonyolultságát leegyszerûsíteni kívánó elõítéletes gondolkodás épp a zsidók túlzott szerepvállalását, a rájuk irányuló kulturális figyelem aránytalanságát hánytorgatja fel, maga vizionálja minden globális jelenség mögé a felejteni vágyott mumust.

*

Izraellel és a palesztinokkal (az arab világ egészével) szemben a nyugat-európai politika kettõs mércét alkalmaz. A zsidó állammal szemben támasztott magasabb elvárások mögött nem egyszerûen az erõsebb féllel szemben a kisebbség jogait védõ álláspont rejlik. A nyugati világ Izraelt illetõ megfontolásaiban, ismét csak paradox módon, éppúgy szerepet kap a zsidókhoz tapadó erkölcsi elvárás, mint a zsidók nagy részének hagyomány determinálta önképében, függetlenül attól, hogy vallásos vagy szekuláris gondolkodásúak. A tradicionális zsidó felfogás szerint Izrael or lagojim – a népek fénye, még pontosabban: fény a népeknek, az isteni szövetség és ígéret hordozója. Sokan azok közül, akiknek õsei rég maguk mögött hagyták a vallási élet kereteit, önmagukat bár nem tartván zsidónak, szociális igazságérzetükben és a kisebbségi problémákkal kapcsolatos érzékenységükben hordozzák tovább nem csupán a zsidó társadalomtörténeti tapasztalatokat, de a vallási gondolkodás kollektív tudatalattiba beivódó értékeit is, vagy netán bûntudatot ezen normák megszegése miatt. Ám a kereszténységbõl a nyugati világ közgondolkodásába átörökített és a szekularizáció ellenére fennmaradt klisék is tovább élnek, és azok gondolkodásmódjára is hatással vannak, akik olykor zsidó történelmi tapasztalatokból eredeztetik probléma-érzékenységüket, olykor a felvilágosodás értékrendjébõl, mindenesetre feledik a zsidóság valóságos létét és a tradicionális zsidó gondolkodás komplexitását. A történelmi Izrael és a zsidóság így sokak szemében áldozati bárány, mely önnön létét feláldozva és szellemivé transzcendálva váltja meg a világot – vagy legalábbis ehhez kellene tartania magát.

Az Izraellel – a létezõ zsidósággal – szemben támasztott politikai igények mögött ezek az önellentmondással küszködõ elvárások állnak.

A nyugati kereszténység kéri számon a zsidóságon mindazokat az értékeket, melyeket a judaizmus a zsidóságnak tulajdonított, miközben a kereszténység megtagadta azt, hogy a zsidók ezeknek az értékeknek a birtokában lennének, mert felfogásuk szerint az „új szövetség” által ezek univerzalizálódtak. Amikor tehát Izraelen bizonyos értelemben magasabb normákat, nagyobb önmérsékletet kérnek számon, mint a nemzetközi közösség konfliktushelyzetben lévõ más nemzetein és államalakulatain, egyszerre jelenik meg magatartásukban a kereszténység antijudaizmusának maradványa, s a kereszténység új keletû identitáskrízise. Ez utóbbi nem másból, mint abból ered, hogy Izrael a kereszténység teológiai prekoncepciójával ellentétben fennmaradt, sõt a kereszténység mély lelkiismeret-vizsgálatára okot adó Soá után ismét államalkotó néppé vált, amit a zsidó vallásos gondolkodás bizonyos irányzatai eszkatológiai jelentõségû ténynek tekintenek, s amivel talán a keresztény gondolkodás is úgy szembesül, mint Izrael kiválasztottságának újra felmerülõ, súlyos kérdésével.

*

A mélyben sejthetõ társadalomlélektani okok fölött világosan felismerhetõ a nyugati világ gazdasági-politikai valósága.

Nyugat-Európában – elsõsorban a volt gyarmatosító országokban – jelentõs arab-iszlám kisebbség él, s ezen országokat erõs gazdasági kapcsolatok fûzik az arab világhoz, ami magyarázatot ad a közel-keleti konfliktusban tanúsított magatartásukra. Az arab világba inkább beágyazódott egykori szovjet, illetve nyugat-európai érdekekkel szemben az USA Izraelben talált stratégiai gazdasági-politikai-katonai szövetségesre. Ugyanakkor le kell szögezni: az Egyesült Államok demokratikus berendezkedését soha nem veszélyeztette sem a jobboldali, sem a baloldali totalitarizmus, ezért lehetett egyszerre antifasiszta és antikommunista. Miután Európával ellentétben nem küzdött kompenzációs késztetésekkel (másrészt a jelentõs bevándorlásra épülõ társadalom szerkezetébe, kollektív identitásába a zsidók inkább integrálódtak, mint az óvilágéba), az amerikai lelkiismeretbe ezért épült be Európát megelõzõen, s talán mélyebben a Holocaust-tudatosság, az USA ezért is vállal oly derekas részt a zsidó állam létkérdéseit illetõ közel-keleti béketeremtésben.

*

A kettõs mérce, mely a nyugat-európai közgondolkodásban és Európa Közel-Kelet-politikájában is megnyilvánul, mindig a palesztinok javára és mindig Izrael rovására torzít, mint tette ezt a legszembetûnõbb módon a dzsenini harcok idején.

A média egy elfogult része odáig merészkedett, hogy a palesztinokat a varsói gettó felkelõihez (következésképpen az izraeli katonákat a nácikhoz) hasonlította, amikor pedig kiderült, hogy a palesztinok veszteségei korántsem oly nagyok, mint azt elõre vizionálták, s hogy a palesztinok által manipulált média beállított felvételekkel (például máshonnan a helyszínre szállított tetemekkel) hamis képet nyújtott az eseményekrõl, az európai nyomtatott és elektronikus sajtó nem korrigálta önmagát: Dzsenin hamarosan lekerült a képernyõkrõl és a címlapokról.

Az Ehud Barak vezette izraeli kormány békepolitikájának palesztin oldalról való visszautasítása 2000-ben és az intifáda kiújulása világosan megmutatta: a palesztin nép vezetése nem érdekelt a józan kompromisszumokban.

2001. szeptember 11-e, az Egyesült Államokat ért példátlan terrortámadás óta pedig nem lehet kétséges Nyugat-Európa józan gondolkodói számára sem: civilizációk háborúja zajlik, melyben Izrael a nyugat végvára. Következetesen elfogult állásfoglalásuk Izraellel szemben és a palesztinok mellett nem más, mint kognitív disszonancia: a haszonelv és a félelem rövidlátó politikája elvekké stilizálva.

Az igazságot Európa ma éppúgy szolidaritás nélkül áldozná fel saját nyugalma érdekében, ahogy kiszolgáltatták a zsidókat az európai államok Quisling-jei a Vészkorszak idején.

A különbség éppen az, ami kockán forog: a zsidó állam léte. S persze egy igazság és erkölcs vezérelte világ, mely a Holocaust tapasztalatát valóban megemésztette, s nem a félelem és a puszta érdek alapján hozza meg politikai döntéseit.