Seres László cikke részben pontatlan, részben bagatellizálja a problémát. Pontatlan a cikk annyiban, hogy összemossa a büntetõ- és a polgári jogi eszközöket. (Ezzel az újságírók zöme így van: a polgári jogi keresetet elõszeretettel nevezik „feljelentés”-nek, a polgári perben megítélt kártérítést pedig büntetésnek. Pallagh ex-képviselõ a terhére kiszabott kártérítésrõl azt nyilatkozta, hogy mivel nem tudja azt kifizetni, majd „leüli”.)

Nézzük elõször a büntetõjogi eszközöket. Tény, hogy az Alkotmánybíróság (AB ) közismert határozatával [30/1992.(V.26.)] megsemmisítette a közösség elleni izgatás enyhébb alakzatát, az ún. „gyalázkodás”-t: ennek értelmében abban a köznapi esetben, ha valakit, úgymond, lezsidóznak, a gyalázkodó nem büntethetõ, lévén a tett nem bûncselekmény. A korábbi minõsített, tehát súlyosabban büntetendõ eset azonban továbbra is bûncselekmény. Ez az ún. „uszítás”: ebben mondták ki bûnösnek ifj. Hegedûst. Ez áttörés volt az utóbbi évek gyakorlatához képest: korábban senkit nem marasztaltak el ebben, noha uszítás nem most fordult elõször elõ. Igaz, Hegedûs is átlépett egy határt: elsõ ízben fordult elõ, hogy valaki kifejezetten tettekre, nevezetesen a zsidók kirekesztésére szólította fel olvasóit. (Miután a botrány kitört, Hegedûs nemhogy nem vont vissza semmit, nem magyarázkodott, hanem az Ébresztõben megjelent írást felolvastatta a Pannon Rádióban, így a bíróság folytatólagosan elkövetett uszításban állapította meg bûnösségét.) Az tehát, hogy hol húzódik a szabad véleménynyilvánítás és a bûncselekmény közötti határ, viszonylag tiszta immár, és tudomásom szerint senki sem óhajtja a gyalázkodást ismét bûncselekménnyé nyilváníttatni, amit egyébként az AB határozata ki is zár.

A kísérlet új bûncselekményi tényállás megalkotására folyik. Idõrõl idõre felmerül az a gondolat, hogy német büntetõjogi mintára alkotni kell egy „Holocaust-tagadása” megnevezésû cselekményt. Nem vitás, hogy amennyiben ez a tényállás létezne, akkor ez korlátozná egyes emberek véleménynyilvánítási szabadságát: Mónus Áron, Lovas István és a hasonszõrû „másként gondolkodók” téziseiket csak büntetõjogi fenyegetettség alatt hangoztathatnák. Amennyiben tisztán jogfilozófiai oldalról közelítjük meg a kérdést, nem vitás, hogy a Holocaust tagadása, – azon túl, hogy minden közepesen képzett ember számára nyilvánvaló, agyondokumentált ténysorozatról van szó – csak egy, a korábbi történelemmel kapcsolatos valótlan vélekedések közül. Amennyiben tehát valaki csak büntetõjogi fenyegetettség alatt állíthatja, hogy szerinte a hatmillió zsidó kiirtása nem történt meg, vagy nem úgy történt, akkor a véleményszabadság igenis csorbát szenved, és a büntetõjogi szabály egy alkotmányos alapjogot korlátoz. Álláspontom szerint azonban ez a korlátozás nem önkényes, és a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan. (Ez a fent hivatkozott AB döntés pontos szóhasználata.) Nem véletlen, hogy a német jog is vállalja az alapjog korlátozásának kétes dicsõségét: úgy érzik, hogy Németországban, ahol a zsidók iparszerû kiirtására a terveket kiötölték és eszelõs alapossággal, a közelgõ háborúvesztésre is fittyet hányva, majdnem tökéletesen végre is hajtották, nem erkölcsös lehetõséget adni a mentegetõzés e sajátos és végletes formájának, amely egyszerûen letagadja az égrõl a csillagot. Én, Seres Lászlóval ellentétben úgy gondolom hogy mivel a Horthy- és Szálasi rezsim bûnei nem kisebbek, a magyar államnak erkölcsi alapja van arra, hogy a Holocaust tagadása nálunk is büntetendõ cselekmény legyen. Nem értem, miért „nem szerencsés” az, ha a büntetõjogi szabályainkat az EU-ban szokásos mértékhez igazítjuk, illetve olyan büntetõjogi eszközöket kreálunk, amelyek az EU egyes országaiban már léteznek. Egy ilyen új tényállás a Büntetõ törvénykönyvben (Btk) az EU tagjainak rosszallását nem váltaná ki, ellene kizárólag a nyilasok jó utódai protestálnának, a véleményszabadság harcosainak álcáját öltve.

A véleményszabadság korlátozásának másik – sokszor hangoztatott – ellenérve az, hogy nem túl rég vívtuk ki a szabadságunkat, emiatt most nem „idõszerû” máris e szabadságjogok korlátozása, ez esetleg majd késõbb lehet aktuális.

Álláspontom szerint ez utóbbi gondolat is téves. Épp e korai, még ki nem teljesedett, és sokak által meg sem értett demokrácia az, amelyet – az AB által megszabott szûk keretek között – korlátozni lehet. Az unos-untalan ismételgetett vicc szerint ahhoz, hogy Angliában olyan szép zöld legyen a fû, négyszáz évig kellett azt öntözni. Lehet, hogy sok év múlva az emberek megvetése valóban elegendõ lesz ahhoz, hogy a zsidózót maguk közül kiközösítsék. Ez azonban még távoli jövõ. Amíg közöttünk olyanok élnek, akik a nácizmust a maguk bõrén szenvedték el, az õ érthetõ érzékenységük miatt a véleményszabadság legyen korlátozható.

A neonáci „Vér és Becsület” tüntetésével szembeni ellentüntetésen magából kikelt, elcsukló hangon kiabáló öreg zsidó néni sokakban viszolygást keltett, és erre a média még rá is tett több lapáttal. Én viszont hangjában saját anyám és nagynéném sírós hangját ismertem fel, és nem tudtam õt ordibálásáért elítélni. Cinikus és érzéketlen az, aki õt megszólja. Aki egy ilyen emberrõl azt feltételezi, hogy rezzenéstelenül, a véleményszabadság jogát tisztelve tudja hallgatni a zsidózást, tudja nézni a Budapesten közönségessé vált mocskolódó falfirkákat, az „Auschwitzba megy a vonat” kezdetû csasztuskát, az nem ismeri a sokat szenvedett zsidóságot. Seres László figyelmeztetésével szemben nem a korlátozás az, ami „nem szerencsés”, hanem az, hogy ezekre az emberekre kényszerítsük rá ismét a hallgatást. Ezek az emberek nem akarják már a másik orcájukat is odatartani, Az õ semmibevételük, sõt elárulásuk az, ha lemondunk minden jogi eszközrõl, ami a nácikkal szemben alkalmazható, vagy megalkotható.

Végül néhány szót a polgári jogi eszközökrõl. E kérdésben szó sem lehet semmiféle korlátról: a személyiségi jog védelme alapján bárki jogosult az õt ért sérelemért a bírósághoz fordulni, és a sérelem megállapítását és elégtételt kérni. Ez a „bárki” azonban a jelenlegi bírói gyakorlatban nem igaz. A bíróságok rendre elutasítják a kereseteket – az általam vitt perben is így történt – azon az alapon, hogy amennyiben a sértés nem egy, konkrétan meghatározott személyre irányult, hanem valaki csak úgy általában beszél a galíciai jöttmentekrõl, gülüszemûekrõl (a példatár korlátlanul folytatható) akkor lehetetlen õt polgári bíróság elé citálni. A bíróságok szerint ugyanis ilyenkor nincs felperes, és aki egy közösség tagjaként perel, annak erre nincs joga. Ezt kiválóan ismerik a nyilasok ügyvédei is, kevélyen utasítják vissza a kereseteket, mondván, hogy õk konkrétan nem sértettek meg senkit. A Polgári törvénykönyv (Ptk) vonatkozó szakasza nem tartalmaz eligazítást a kérdésben, kizárólag a Legfelsõbb Bíróság (LB) által vezérelt bírói gyakorlat alakította ki a szûkítõ értelmezést. Több személyiségvédelmi ügyben eljáró bíró véleménye az, hogy a kérdésben az Alkotmánybíróságnak kellene megnyilvánulnia, vagy a Ptk-t kellene módosítani. Véleményem szerint elég lenne a Ptk-t nem szûkítõen értelmezni.

Seres László tetszetõs fordulattal azt állítja, egy keze is elég arra, hogy a hírhedt ügyeket megszámolja. Szerintem Laci ebben is téved. Elég csak ugyanabban a lapszámban levõ másik cikk, az „Antiszemita közbeszéd Magyarországon II.” címû ismertetését, illetve magát a mûvet elolvasni. Itt széles tárházát ismerhetjük meg a zsidózásnak, megfelelõen összegyûjtve, rendszerezve, valamint szakértõk által sebészi pontossággal elemezve. Tartok attól, hogy ennek a könyvnek még több, következõ kötete is meg fog jelenni....Ha negatív jóslatomban csalatkoznék, magam örülnék a legjobban.