Két kérdést szeretnék föltenni elõadásomban. Az elsõ kérdésem, hogy vajon csakugyan és definíciószerûen alkotnak transznacionális és diaszpóra-jellegû népet a zsidók; a második pedig, hogy milyen mértékben befolyásolták ezt a zsidó transznacionalizmust a modernitásban végbemenõ folyamatok? Úgy vélem, a modern zsidó diaszpóra megértéséhez elengedhetetlenül szükséges megvizsgálni a transznacionalizmus kérdését. De hadd szögezzem le rögtön, hogy nincs kiforrott és egyértelmû válaszom e két kérdésre, illetve csak annyit tudok mondani, hogy a válasz (természetesen) igen is és nem is — mindkettõt alátámaszthatjuk bizonyító adatokkal. Ahhoz azonban, hogy megértsük a második kérdést, mely azt firtatja, vajon a modern zsidók még mindig transznacionális nép-e, elõbb megpróbálok válaszolni az elsõ kérdésre, megpróbálom szemügyre venni a transznacionalizmus szerepét a zsidó társadalomban. Kérem, nézzék el nekem, ha nagyon rövidre fogom érveimet, melyekkel itt szeretnék elõhozakodni.

Kívülrõl gyakran a transznacionális diaszpóra-közösség klasszikus szociológiai paradigmájaként látják a zsidó világot; olyan közösség paradigmájaként, melyet egy az egész világon szétszóródott, de mégis kollektív önazonosságot mutató etnikai csoportnak az elvesztett haza iránti vágyódása jellemez. A téma vezetõ szakértõi — többek között William Safran, Daniel Boyarin, Jonathan Boyarin és James Clifford — az elmúlt tíz évben publikált cikkeikben végsõ soron mindannyian úgy látják, hogy a diaszpóra-zsidóság identitása és közösségszervezõdése archetipikusan jellemzõ a számûzetésben élõ kozmopolita, transznacionális diaszpóra-közösségre. Nem szándékozom itt belebocsátkozni annak az antiszemita sztereotípiának a taglalásába, amely szerint a zsidók gyökértelen kozmopoliták, akik valamiféle világméretû összeesküvés szálait szövögetik. A zsidó transznacionalizmus demográfiájával sem foglalkozom itt, nem elemzem például azt a jól kitapintható tendenciát, hogy az európai zsidók a II. világháború óta az Európai Közösség leggazdagabb és legurbanizáltabb régióiban telepedtek le. Ehelyett, sokkal általánosítóbb szemlélettel, de megpróbálom feltárni a zsidó társadalomnak azokat a valódi, hosszú távon meghatározó kulturális aspektusait, amelyekre az említett szociológusok gondolnak. Ezek közé tartoznak a huzamosabb idõn át megszakítás nélkül fennálló, a nemzeti határokon átnyúló kapcsolatok és kötelékek, melyeket gyakran magukat az ügynek szentelõ transznacionális intézmények és vállalkozók tartanak fenn. „A diaszpórával foglalkozó minden kutató” — írja Robin Cohen az 1997-ben megjelent Global Diasporas („Globális diaszporák“) címû könyvében — „elismeri, hogy a zsidó hagyományt a fogalom bármely meghatározásában központi hely illeti meg” (21.), ám azzal folytatja fejtegetését, hogy ez a hagyomány jóval összetettebb, mint általában azt feltételezik, s hogy ezért további finomításra van szükség.

Csakugyan így van. Az azonban egyáltalán nem magától értetõdõ, hogyan is folytassuk elemzésünket e további árnyalatokkal. Mondjuk azt, hogy a számûzetés, a diaszpóra és a transznacionalizmus társadalmi tapasztalata, társadalomképe kulturálisan valamilyen módon „hozzáadódott” az egyébként „tiszta” zsidó valláshoz? Vagy pedig fogalmazzunk úgy, hogy a zsidó társadalom, s valójában a zsidó teológia is évszázadokig számûzetésben és diaszpórában fejlõdött, aminek következtében a transznacionalizmus fokozatosan beléivódott, hogy aztán a hagyományos zsidó életmód szerves részévé váljék? E két stratégia nyilvánvalóan nagyon különbözõ eredményekre vezetne; többek között természetesen annak egészen különbözõ megközelítésmódjai rajzolódnának ki, hogy milyen a zsidóknak a helyi diaszpóra-környezetük iránti hozzáállásuk, beleértve azt is, amit manapság a vallások közti dialógusnak nevezünk. Ám, amint éppen most mondtam, az igazság az, hogy egyáltalán nem magától értetõdõ, hogyan is haladjunk tovább. A diaszpóra-élet bizonyos aspektusai csakugyan jól ismertek: jól ismerjük például a „ellenpontozott feszültségeket” és a „szinkopált temporalitásokat” — ezekrõl a jelenségekrõl a palesztin tudós Edward Said beszélt más szövegösszefüggésben —, melyek a nemzetállam lineárisan elõrehaladó elbeszéléseivel párbeszédet folytató diaszpóra-életet jellemzik. Azonban alig-alig végeztek még olyan etnográfiai kutatást, mely komolyan megvizsgálná mindennek a következményeit. Valójában meglepõen keveset tudunk például a zsidókról, mint sajátosan transznacionális diaszpóra-társadalomról, legalábbis keveset ahhoz képest, hogy milyen gyakran olvashatni a szociológiai szakirodalomban ebben a vonatkozásban sztereotíp hivatkozásokat a zsidóságról.

A kedvenc példámat arra, milyen sztereotípiák alakulnak ki a rokonszenvezõ kívülállóban, a lengyel római katolikus romantikus költõ, Adam Mickiewicz nyújtja. Mickiewicz minden valószínûség szerint életében egyszer látogatott el zsinagógába. Ez Párizsban történt, Áv hónap 9-én, a böjtnapon, amelyen a zsidóság hagyományosan arról emlékezik meg, hogy i.e. 586-ban babilóniaiak, illetve mintegy 600 évvel késõbb, i.sz. 70-ben a rómaiak újfent elpusztították Jeruzsálemet és lerombolták templomát. A lengyel költõ, aki siratta az akkori három nagyhatalom által felosztott országának sorsát és szüntelenül imádkozott a lengyel nemzeti szuverenitás helyreállításáért, leírta, mennyire megindította a látvány, hogy miképp emlékeznek és gyászolnak számûzetésükben a zsidók oly sok évszázaddal a nemzeti katasztrófák után, melyek emlékezetét az említett böjtnap õrzi.

Nem okoz tehát nehézséget annak a megállapítása, hogy miért számít a transznacionalizmus a zsidó identitás szerves részének. A számûzetésben élõ zsidók megkülönböztetõ kulturális jellege a modernitást megelõzõ idõkben döntõen azon a hiten alapult, hogy az estükben olyan identitásról van szó az, mely abban az értelemben transznacionális, hogy túllép a helyi környezeten. Ezt a hitet kellett gondosan ápolniuk a helyi rabbiknak, az õ feladatuk volt, hogy miközben elmagyarázzák a közösség tagjainak, kik is õk és hogyan lettek azok, akik, intézményes formába öntsék a zsidó különállás valamiféle tudatát, hogy megtalálják az útját és módját annak, miképp tekintse a maga számára lényegtelennek, jelentés nélkülinek és illuzórikusnak a közösség az õt közvetlenül körülvevõ kulturális környezetet. Így a nem zsidók által gyakorolt sok helyi szokást tiltottnak nyilvánítottak a rabbik, mint amelyek a bibliai hukkat hagoj, („goj szokás“) azaz a bálványimádáshoz köthetõ szokások körébe tartoznak. A rabbik ebben a vonatkozásban a zsidó kulturális különbség valamiféle antropológiájának megteremtésén munkálkodtak, olykor egészen önkényesen cselekedve, a zsidó társadalmat körülvevõ határok fenntartása végett, vagyis azért, hogy a zsidókat elkülönítsék a diaszpóra-környezetükben található más társadalmaktól. Másfelõl pedig ezért tekinthetnénk illúziónak a térbeli távolságot a sok országban szétszóródott zsidó közösségek között, csakúgy, mint azt az idõbeli távolságot, mely õket a Bibliában megörökített õsi történelmi tapasztalatoktól vagy attól az eszményi kulturális rendszertõl elválasztotta, mely, – mint vélik – , a szuverén zsidó nép életét jellemezte azokban az idõkben, amikor még állt a Templom. A páratlan népi mivoltba, az egyetlen, nem változó identitásba, az egyedülálló történelembe, az egyedülálló sorsba vetett hitük, az egyedülálló kollektív bûn hite volt fontos a számukra. A bûné, mely a számûzetés hosszú, sötét éjszakáját hozta rájuk, s amelybõl a népet valamikor a jövõben megszabadítja majd a megváltás. Addig pedig álljanak a zsidó közösségek a lehetõ legszorosabb kapcsolatban egymással: végsõ soron úgy gondolták el, hogy egyetlen közösséget alkotnak. Ennélfogva nem pusztán az elveszett haza iránt érzett sóvárgás támasztotta alá a diaszpóra-lét és a transznacionalizmus társadalomképét: a valóság helyi, nem-zsidó elemeitõl való elkülönülés egyfajta rendszere és ennek az elkülönülésnek a kulturális feldolgozása is hozzájárult annak a hitnek a kialakulásához, mely szerint szoros belsõ összetartozás fûzi egymáshoz az amúgy nagyon különbözõ zsidó közösségeket. A belsõ összetartozásnak ez az érzése könnyítette meg a transznacionális zsidó bankárság és pénzkölcsönzés kialakulását; de kifejezõdött más mindennapos gyakorlatokban is, például rabbik felkérésében arra, hogy más országokban töltsék be tisztüket, vagy hogy egészen más helyen élõ társuk mûhelyében született talmud munkákhoz írjanak kommentárt. Ez a fajta, a modernitást megelõzõ idõk zsidóságának fontos vonását jelentõ kézzelfogható bizonyíték szolgál alapul a zsidók mint transznacionális diaszpóra klasszikus paradigmájának.

Egészen eddig mintha minden tökéletesen egyértelmû volna, de rögvest megemlítek bizonyos problémákat e transznacionális modellel kapcsolatban. Elõbb azonban hadd emlékeztessünk arra, mi történt a modern zsidó világában, ami egészen más társadalomképet hívott életre a diaszpórában. Miközben az elmúlt kétszáz év során végbement a zsidók társadalmi és politikai emancipációja, az asszimilációs ideológiáknak köszönhetõen, illetve a rabbik korábban élvezett hatalmi monopóliumának összeomlása miatt lehetségessé vált az új, a „modern” zsidók számára, hogy historizálják a zsidó kultúrát, hogy meghatározott történelmi korszakok termékét lássák benne. S így lehetségessé vált számukra az is, hogy specifikusan a befogadó országukra jellemzõ összefüggések, az általa kínált lehetõségek szemszögébõl definiálják újra magukat. Miközben egyre inkább kezdték újragondolni identitásukat, egyre inkább zsidó vallású magyarokként vagy németekként gondolták el magukat, a zsidók lépésrõl-lépésre megszûntek etnográfiai értelemben véve egyetlen nép lenni. E fejleményekkel párhuzamosan egyre inkább a támadások kereszttüzébe került a diszpóra-zsidóságnak az a transznacionális összetevõje, mely (gyakran egészen öntudatosan) a lehetõ legkisebbre csökkentette a helyi realitások értékét, s a transznacionalizmus lassan a zsidó önazonosság peremjelenségei közé szorult vissza. A zsidók elkezdtek jelentkezni katonának a befogadó ország nemzeti hadseregébe, fokozatosan bekapcsolódtak a nemzeti irodalom vérkeringésébe, és általában is kezdtek sokkal tudatosabban, végleg beilleszkedni a környezetükbe. Újabb fejlemény volt, hogy a zsidók nem mozogtak többé otthonosan sok nyelvben, mint egykor, hanem csak a helyi nemzeti nyelvet beszélték. Míg tehát az újkort megelõzõen a társadalomtól való elkülönülés világos és egyértelmû érzésén alapult a zsidó identitás, mely a zsidók transznacionális, globális közösségéhez való tartozást hangsúlyozta, addig a modern, szekularizálódó és asszimiláció-párti judaizmust — mind teológiai, mind szociológiai okokból — egészen más irányú törekvések jellemzik. S ennek fontos következményei vannak arra nézvést, milyen elképzelést is alkot magának a néprõl, a néphez tartozásról.

Hadd említsünk föl gyorsan néhány mai példát. Az egyik a filantrópia: az elsõdleges zsidó filantróp tevékenységet, az Izraelbe eljuttatandó pénzsegélyek összegyûjtésének megszervezését, egyre-másra olyan ideológiák váltották föl a különbözõ országokban, amelyek inkább a helyi zsidó közösségek támogatását vették pártfogásukba. A zsidó újságok egyre kevésbé a globális, hanem a helyi zsidó ügyekrõl tudósítanak. A zsidó múzeumok, melyek manapság gombamód szaporodnak Európában, egyre inkább a zsidók helyi kötõdését, a helyi zsidó történelmet és a helyi zsidó kulturális teljesítményeket szeretik hangsúlyozni. Persze továbbra is vannak bizonyos transznacionális tevékenységek; effajta tevékenységeket fejtenek ki Európában például az olyan formális szervezetek, mint az Európai Zsidó Kongresszus, a Zsidó Közösségek Európai Tanácsa, a Zsidó Egyetemisták Európai Szövetsége vagy az Európai Rabbik Konferenciája. Ezek a szervezetek és egyéb transznacionális testületek valóban fejtettek ki emberbaráti tevékenységeket Nyugat-Európában az 1970-es és 80‘-as évek folyamán a Szovjetunióban bebörtönzött, illetve késõbb, a szovjet utódállamokban nyomorban sínylõdõ zsidók érdekében. Kétségtelenül egyre kisebb jelentõségû lesz azonban az a premodern felfogás, hogy a világ minden táján élõ zsidóság egyetlen, összetartozó diaszpóra-népet alkot. Az elõbb említett európai szervezetek jórészt papíron léteznek csupán; színleg odaadást mutatnak minden iránt, amit a transznacionalizmus jelent a zsidóság számára, de a zsidóság mindennapi kötõdéseinek kialakításában bizonyosan nem játszanak meghatározó szerepet. Az elmúlt években végzett terepmunka során szerzett saját tapasztalatom szerint a modern világszemléletû zsidók között érvelni kell a transznacionalizmus mellett, az immár nem magától értetõdõ.

Ezen alapvetõ jelentõségû váltás további bizonyítékát adhatja kezünkbe az, ha közelebbrõl megvizsgáljuk a csekély létszámú mai, nem modernizálódott, „szigorúan ortodox”, nyilvánvalóan nem asszimilálódott zsidóságot. Az az érdekes, hogy a modernség elõtti értékekhez való nyilvánvaló szigorú ragaszkodásukkal erõteljesen transznacionális jelleget is megõriztek, szemléletmódjukban és társadalmi viselkedésükben egyaránt. A XIX. században, miközben az asszimilálódó zsidók azzal voltak elfoglalva, hogy újragondolják viszonyukat a helyi és a nemzeti kultúrához, az ortodox zsidók éppen az ellenkezõ irányba haladtak: arra irányult ténykedésük, hogy újra életre keltsék transznacionális érdekeiket. Ez volt az az idõ, amikor sorra alapultak a mitnagdim (a chaszidizmust „ellenzõk” – a szerk.) között a nagy transznacionális jesivák Litvániában, s a haszid rabbik és cádikok kiterjedt transznacionális hálózatok megszilárdításán fáradoztak. Vagyis itt egy egészen más történettel van dolgunk. Ezenfelül az a terepmunka is, amelynek elvégzésére az elmúlt években vállalkoztam, igen erõsen alátámasztja ezt a feltevést: az ortodox zsidók például mind a mai napig igen nagyfokú elkötelezõdésrõl tesznek tanúbizonyságot a jiddis, mint a zsidóság transznacionális nyelve iránt; nagyfokú transznacionális mobilitás jellemzõ rájuk, éspedig (férfiaknak és nõknek egyaránt meghirdetett) vallási szemináriumokban folytatandó közép- és magasabb szintû tanulmányok céljából; körükben az elõre nyélbeütött házasságok általában (gyakran tudatosan) transznacionális házasságok. Mindez határozottan ellentétes azzal a szituációval, mellyel a modern, asszimilálódott zsidók körében találkozhatunk, hiszen õk, mint korábban említettem, alapjában véve sokkal inkább helyhez kötöttnek tekintik identitásukat, mint mondjuk a fiatal lubavicsi haszidok, akiknek New Yorkban van a központjuk, de rendszeresen az egyik országból a másikba utazva, az egész világot bejárják, videó és mûholdas összeköttetés segítségével tartván a kapcsolatot egymással (és a rabbikkal).

E haszidok példája csakugyan egészen érdekesnek látszik a transznacionalizmussal kapcsolatos gondolatmenet szempontjából, különösen akkor, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a zsidó világ bizonyos fajta szemlélõi körében mennyire hétköznapinak számít az a kijelentés, hogy a modern, asszimilálódó zsidók, akik úgy döntöttek, inkább a diaszpórában maradnak, nem emigrálnak Izraelbe, tulajdonképpen apránként kihalnak. „Hamarosan semmi sem marad [tudniillik Európában]”, olvashatjuk e nézet egyik legújabb megfogalmazásában, „csupán valamiféle, a testtõl eloldódott emlék”. Bernard Wasserstein írt így 1996-ban; érdekes módon kifejezetten kizárja, mint fogalmaz, „az ultraortodox zsidók csoportocskáit”. Nos hát, vannak egyfelõl ezek a transznacionális ortodox zsidók, akik kétségtelenül a zsidóság kicsiny kisebbségét alkotják, ám akiknek a jövõje hosszú távon viszonylag biztosnak látszik, másfelõl pedig vannak az asszimilálódó zsidók, akiknek az esélyeit, hogy életképes közösséget alkossanak a diaszpórában, egyesek nagyon korlátozottnak látják. Most azt kérdezem, megtudunk-e ezzel valamit a zsidóság nép voltáról. Nos, nagyon egyszerû az alapvetõ következtetés: minél inkább asszimilálódnak a zsidók, annál inkább elenyészik a transznacionalizmus; avagy erõsebb formában megfogalmazva a gondolatot: a globális közösséghez tartozás érzése annyira alapvetõ eleme a zsidó identitásnak, hogy nélküle aligha maradhat fenn a modern zsidó diaszpóra.

Bár jónak tûnik, de mivel túlságosan is leegyszerûsítõ, sajnos nem állja meg a helyét a modell. Két csoportba oszthatók az ellene fölhozható kifogások. Egyfelõl a transznacionalista zsidó tevékenységnek és a transznacionalista hálózat fenntartásának vannak olyan, csakugyan fontos területei, amelyeken igenis komoly szerepet vállalnak az egyébként letelepedett és asszimilálódott zsidók. Másfelõl pedig a rendelkezésünkre álló források téves olvasatát jelenti, ha valaki úgy gondolja, hogy az újkort megelõzõen valóban a szomszédaiktól teljesen elkülönülve éltek a zsidók. Ez a kétfajta kifogás, mely megkérdõjelezi az imént javasolt egyszerû modellt, együttvéve úgy hiszem jobban segít megértenünk a diaszpórában élõ zsidó nép természetét. Vegyük tehát külön-külön szemügyre õket.

A példát, melyet az elsõ kifogás szemléltetésére fölhozunk, a holocaust idõszakából hozzuk. Maga a holocaust természetesen transznacionális esemény volt, és bizonyosan transznacionális eseményként, sõt talán a par excellence transznacionális eseményként fogják föl a mai zsidók. Ám az események idején a zsidók nem mindig érzékelték a holocaust transznacionális jellegét. Azok az asszimilálódott zsidók például, akik a Judenrat — a megszállt Európa országaiban németek által rendre felállított helyi zsidótanács — tagjai voltak, világosan megkülönböztették a helybéli zsidókat a külföldiektõl, és határozottan a külföldieket válogatták ki, mint akiket elsõként kell deportálni: ha a nácik egy néphez tartozónak tekintettek is minden zsidót, õk maguk nem így vélekedtek. Mára azonban már nyoma sincs e megkülönböztetésnek. Ma a holocaust immár a világon minden zsidó ügyének számít: minden zsidó mindenütt kijelentheti, hogy õ is õrzi a holocaust emlékeztét, s hogy bizonyos módon a holocaust áldozatának érzi magát. Ma már a holocaust emlékezetével szemléltethetõ a legjobban a zsidó transznacionalizmus: példának okáért a holocaust-túlélõk, a háborút megelõzõen meghatározott helyi közösségekbõl származó zsidók, az eltitkolt gyermekek, stb. által létrehozott transznacionális hálózatokkal. Hogy e hálózatok tagjai ma Buenos Airesben laknak-e vagy Sydneyben, az igazából nem fontos; sokkal fontosabb közös tapasztalatuk, illetve annak terjesztése hírlevelek, weboldalak, konferenciák, zarándoklatok, etc. révén.

Azt szeretném itt kiemelni, hogy az általam imént javasolt alapvetõ modell aligha tudta volna elõre jelezni azt, hogy bizonyos körülmények között nyilvánvalóan megfordulhat a folyamat, melynek során a modern idõkben szétporladnak a transznacionális kapcsolatok és érzelmek. Esetünkben lehet, hogy a modell sikertelensége magyarázható a holocaust katasztrófájának rendkívüli jellegével. Ám ez a magyarázat illene minden tényre. Kétségtelenül tucatszám találkozhatunk a transznacionalizmus olyan formáival, melyek éppenséggel az asszimiláns zsidók körében alakultak ki — ilyen volt például a nem vallásos zsidó szocialisták XX. század elején kifejtett nyilvánvalóan transznacionalista tevékenysége, ilyenek újabban a háború elõtti zsidó zenének, színháznak, filmnek stb. szentelt posztmodern, nemzetközi, világi jellegû fesztiválok. Másik hathatós példa, mely a transznacionalizmus továbbélését bizonyítja, természetesen az, hogy a diaszpóra-zsidóság körében igen magas azok aránya, akik — közöttük csaknem teljesen asszimilálódott zsidók is — élni kívánnak az Izraelbe településnek a visszatérési törvény nyújtotta lehetõségével. S vannak olyan specifikus ügyek napjaink zsidó politikai törekvéseiben — jelesül a holocaust áldozatainak kárpótlása —, amelyek versengést váltottak ki transznacionális zsidó szervezetek és helyi zsidó közösségek között azt illetõen, hogy melyikük és milyen jogon képvisel zsidó érdekeket a nemzeti kormányokkal szemben. De ez semmiképpen sem olyan versengés, amely az ortodox és a nem ortodox zsidók között folyna. Akárhogyan is nézzük, a korábbi modell, nem helytálló.

Sokkal érdekesebb azonban a modellt érõ bírálatok második csoportja, nevezetesen, amelyek szerint felül kell vizsgálnunk azt a föltevést, hogy a hagyományos zsidó társadalom szemléletmódja egyértelmûen transznacionális lett volna. Tény, hogy bizonyos vonatkozásokban ennek tökéletesen az ellenkezõje igaz. Amellett ugyanis, hogy a zsidó nép egységébe vetett hit szolgált alapjául, a hagyományos zsidó törvény erõteljesen támogatta a minhag hamakom, a „helyi (zsidó) szokás” fogalmát is. A másutt élõ zsidók világa különbözõnek számított, olyannak, amelyet nem kell szükségképpen mintaként követni. Részben e fogalomnak köszönhetõen, volt valamiféle igen erõs lokális zsidó identitástudat, amivel gyakran gúnyolták egymást a zsidók: a lengyel zsidók elõszeretettel csúfolták a német zsidókat németségük, s természetesen a német zsidók is a lengyeleket, lengyelségük miatt.

De ennél messze többrõl volt szó. Úgy áll ugyanis, hogy a számûzetés társadalomképe alapvetõ belsõ ellentmondást rejt magában, hiszen az emberek még a galutban is képesek kialakítani magukban valamiféle otthonosságérzést. Nem szükséges máshova fordulnunk, magában a Bibliában találunk egy szakaszt, mely világosan megfogalmazza ezt az ellentmondást. Egyfelõl olvashatjuk a 137. zsoltár nevezetes passzusát: „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor Cionról megemlékezénk.” Ez a sor a számûzetésbe kényszerült nép érzésének klasszikus közösségi megfogalmazása. Másfelõl pedig olvashatjuk a Jeremiás próféta könyvének 29. szakaszában megfogalmazódó érzéseket. „Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene mindama foglyoknak, a kiket Jeruzsálembõl Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szûljetek fiakat és leányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szûljenek fiakat és leányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.” Valóban történelmi tény, hogy az i.e. VI. században nem mindenki tért vissza a számûzetésbõl Palesztinába, amikor a perzsa nagykirály Kürosz, Babilon meghódítása után biztatta a számûzötteket a hazatérésre. Sok zsidó döntött úgy, hogy ott marad, a számûzöttek megannyi szigeteként: mindvégig „házat építettek, kerteket plántáltak és gyermekeket nemzettek”, anélkül, hogy egy pillanatra is feledték volna Jeruzsálemet. Mint Yosef Hayim Yerushalmi, a jeles zsidó történész kimutatta, az elsõ zsidó diaszpóra 2500 évvel ezelõtt nem pusztán kikényszerített, hanem önkéntes migráció eredménye is volt.

A diaszpórában létrejött identitások megértéséhez ezért az ebben az értelemben vett kettõs látásmódot kell posztulálnunk. Az uralkodó rabbinikus diskurzus szerint kétségbevonhatalanul erõs identitásérzés jellemezte a számûzetésben élõket, közös kulturális emlékezet õrizte a katasztrófa, azaz Jeruzsálem, illetve kultikus központja, a Templom fizikai lerombolásának az emlékét. Olyan veszteségtudat volt körükben, melybõl kialakulhattak Jeruzsálem gyászolásának azok a rituáléi és liturgiái, melyek oly nagy hatást gyakoroltak Adam Mickiewiczre.

Ne becsüljük alá a veszteség képzetének jelentõségét, hiszen valószínûleg ez az egyik legfontosabb tényezõ, mely a számûzetés érzése mögött meghúzódik. Ez magyarázhatja meg, miért is õrizte meg oly élesen a rákövetkezõ évszázadok emlékezete a zsidók Spanyolországból történt kiûzését 1492-ben, miközben más esetek, amikor a zsidókat elüldözték a keresztény világból — 1290-ben Angliából, 1306-ban Franciaországból, 1510-ben Nápolyból — alig-alig maradtak meg az emlékezetben. 1492 emlékezetére a nosztalgia volt jellemzõ a dicsõséges világ iránt, mely Spanyolországban elveszett számukra; sok kortárs zsidó író írt ékesszólóan errõl a világról, melyrõl a vallástudós Abravanel például ekképp beszélt: „… párja a korábbi idõkbõl nincsen …, és utána sem akad majd hozzá hasonló”. A veszteségérzés hasonló megnyilatkozásainak lehetünk tanúi ma, amikor a zsidók megpróbálnak képet alkotni a pusztításról, melyet a holocaust okozott a háború elõtti kelet-európai zsidóság életében. Zarándoklatokat tartanak, filmeket és színdarabokat készítenek, képeskönyvet állítanak össze és elõadásokat tartanak, sõt nyugat-európai zsinagógák testvérkapcsolatokat létesítenek kelet-európai helységekkel: igazi robbanás tanúi lehetünk az elmúlt néhány évben. Az, hogy a zsidókat így foglalkoztatja a holocaust, nem a holttestek számával kapcsolatos, amennyit tudniillik a gáz óránként felemésztett (bár errõl is szó van), hanem az igyekezetet jelenti, hogy megragadják a közösségekhez, az egyénekhez az épületekhez fûzõdõ érzést, az érzést, mely mindahhoz fûzi õket, ami elpusztult. A holocaust bizonyos módon a zsidóknak Spanyolországból ötszáz évvel ezelõtt történt elûzésére emlékeztet: olyan alapítóesemény, mely kulturálisan látható veszteségérzést kezd életre hívni.

Ez valójában egyfajta ellentörténet azzal szemben, ahogyan a rabbik elõadásában megjelenik a számûzetés, hiszen õk csak a helyi kultúrától való idegenség érzetét, sõt annak bizonyos megvetését (ezt a Cionhoz való visszatérés iránti sóvárgás igazolja) emelik ki. Ezek az ellentörténetek azonban, melyek a számûzetésben kialakuló otthonosságérzést szokták hangsúlyozni, sõt azt, hogy bizonyos fokig azonosulnak a helyi környezettel, gyakran csak azután fogalmazódnak meg világosan, miután az ott élõk már elvándoroltak a kérdéses helyszínrõl. Mielõtt bekövetkezik, mintha kulturálisan láthatatlan lenne a veszteség, még ha esetleg létezett is az emberek fejében. A számûzetésben kialakuló otthonosságérzés talán azért sem tudott (példának okáért) nyomot hagyni a liturgiában, mert olyan mindennapi realitást fejez ki, mely ellentétes az uralkodó rabbinikus diskurzussal, illetve mert olyan realitásról van szó, melyet valószínûleg inkább érzékelnek a nõk, mint a férfiak (ami másik ok, hogy miért nem maradt nyoma a liturgiában). Az otthonosságérzésrõl szólván arra gondolok, hogy a zsidók bizonyosan számos különbözõ helyi nyelvet beszéltek (sok helyen ez inkább igaz a nõkre, mint a férfiakra), szerették az adott tájat, fõztek a helyi receptek szerint készült ételeket. Századokon át bizonyosan nem próbáltak zsidók tömegesen visszatérni Izrael földjére; ellenkezõleg, egyre messzebb és messzebb szóródtak szét, egészen Indiáig és Kínáig, a legutóbbi idõkben pedig Dél-Afrikáig, Ausztráliáig illetve a Csendes-óceán szigetvilágáig és Dél-Amerikáig. Isten majd eldönti, mikor térnek vissza Izraelbe, a meghatározatlanul távoli jövõben. A számûzetés hosszú idõszaka nem volt olyan rossz, mint amilyennek azt az úgynevezett könnyes történelem, vagyis az a cionista történetszemlélet láttatni szeretné, melynek meghatározó elemeit a szûnni nem akaró pogromok és az antiszemitizmus alkotják. Igaz, hogy a legtöbb lengyelországi születésû zsidó mára csaknem teljesen megszakította kapcsolatait azzal az országgal, melyben nyolc-kilenc évszázadon keresztül élt zsidóság. Ám miként a kiemelkedõ lengyel származású zsidó történész Salo Baron monumentális, 18 kötetes társadalomtörténeti mûvében nyomatékosan megfogalmazta: a zsidók anyagilag és szellemileg gyakran virágzó életet éltek a diaszpórában: ideológiailag számûzetésben voltak ugyan, de egzisztenciálisan otthon. Fontos megállapítanunk ezt az egyidejûséget, hisz döntõ jelentõségû tény.

Tehát mindezt végiggondolva, mire is jutottunk a transznacionalizmust illetõen? Egy rövid végkövetkeztetést megkockáztathatok. Azt mondom tehát, amit kiindulásképp is mondtam, hogy a transznacionalizmus zsidó tapasztalatát kontextualizálnunk kell, s ehhez tágabb dimenziókat kell választanunk. Ha a nép dimenzióját rávetítjük a tér dimenziójára, akkor valójában legalább három pont köré csoportosítható összefüggésekhez jutunk. Az elsõ jelölje a zsidókat mint az egész világon szétszóródott népet, illetve transznacionális tevékenységeiket; a második jelölje az Izrael földje mint szülõföld iránti sóvárgást, amit ma rendszerint az Izraellel való törõdésnek hívunk; végül a harmadik azt jelölje, hogy a zsidók bizonyos értelemben a helyi közösség tagjainak érzik magukat, ahhoz a helyi környezethez tartozóknak, amelyikben történetesen élnek. Mindezek a viszonyok egyszerre léteznek, s mindegyiket gondosan kell árnyalnunk, különösen mivel megváltoznak az idõk folyamán.

A transznacionalizmus ennyiben túlságosan durva paraméter, semhogy önmagában a zsidó diaszpóra-élet jellemzõjéül szolgálhatna; túlságosan statikus modellt nyújt ahhoz, hogy látható legyen, milyen változó jelenség, hogy mennyire változó a súlya az identitás strukturálásának és restrukturálásának folyamataiban. A néprajz egyéb szempontjaihoz kell segítségért folyamodnunk azért, hogy szerepét megértsük. A transznacionalizmus kulturálisan nem a levegõben lóg, hanem egy sor hiedelemmel és gyakorlattal áll összefüggésben, melyeket lehet, hogy alakít, de az is lehet, hogy nem. A különbségérzet kulturális kezelésében esetleg zavarok adódnak, lehet, hogy nem mindig sikeres: a közösség tagjai esetleg vitatják, vagy egyszerûen tudomást sem vesznek róla. Azt láthatjuk, hogy mind a zsidók között érvényesülõ közösségi érzés, mind a zsidók és nem zsidók közötti különbség érzése szüntelenül megvitatható és újra megvizsgálható. A szétszóródott, de ugyanolyan etnikumú csoportok közösségek közti viszony, illetve e közösségeknek a nem zsidó környezetükhöz fûzõdõ viszonya semmiképpen sem magától értetõdõ, egy tömbbõl faragott vagy egyirányú. Lehet, hogy semmilyen következményt nem hordoznak, de a körülményektõl függõen, épp ellenkezõleg, nagyon is fontosak lehetnek az ilyen kapcsolatok. Ez annyit jelent, hogy a diaszpórák egyáltalán nem annyira egységes, teljes és magukba záródó egészek, mint a transznacionalizmusssal kapcsolatos feltevések egyébként mintha sugallnák.

Fontos azonban felismernünk, hogy itt rengeteg bizonytalanságba botlunk. Érvelhetnénk például amellett, hogy sok, egyébként asszimilálódott zsidó esetében manapság megfigyelhetõ a készség arra, hogy a diaszpórát elhagyva Izraelben telepedjék le. Ez az asszimiláció kulturális gyengeségét bizonyítja, jelesül azt, hogy a hasonulás az ilyen esetekben illúziónak bizonyult, s a szóban forgó emberek nem tudták kitépni magukból a sokkal régebbi, transznacionális zsidó kulturális ösztönt. Németországban az utóbbi években megszokottá vált a vita arról, hogy a zsidóknak legyen-e otthon továbbra is egy összecsomagolt bõröndjük arra az esetre, ha sietve el kellene hagyniuk az országot. Ez jó példa arra, hogy érdemes szemügyre venni a problémát: milyen erõsen kötõdnek vagy mennyire nem kötõdnek kulturálisan a modern zsidók ahhoz az országhoz, amelyikben élnek. De a probléma még ennél is szélesebb, és pedig éppen azért, mert a diaszpórák a meghatározásuk szerint kulturálisan hibrid képzõdmények, kulturális keveredés jellemzi az e közösségekhez tartozók gondolkodását, s ebbõl rendkívül sok és sokféle bizonytalanság és zavarodottság fakad. Mint korábban említettem, maguk a zsidók között sem föltételezhetünk transznacionális zsidó lojalitást. Sok feszültség támadt például az 1492-ben Spanyolországból elmenekült zsidók, illetve az õket befogadó helyi zsidó közösségek között. Hasonlóképpen voltak félelmek a Holocaust után amiatt, hogy a traumatizált, menekülõ túlélõk, megérkezvén más országokban (például Angliában) található, megállapodott zsidó közösségekbe, egyebek között destabilizálhatják az adott helyen hagyományosnak számító, e közösségeket a nem zsidó szomszédokhoz fûzõ baráti kötelékeket. Más szempontok pedig azt elõfeltételezik, hogy egészen más elveken alapszik a zsidó transznacionalizmus. Hogy manapság a zsidó kulturális turizmusból, kulturális fesztiválokból, s általánosabban a zsidó örökségbõl (beleértve az Izraelbe bizonyos esetekben lehetséges visszatelepülés jogát is) termelõként és fogyasztóként egyaránt nagymértékben kiveszik a részüket a nem zsidók vagy a halachikus értelemben nem zsidók is, élesen rávilágít arra, hogy a zsidó elkülönülés egyáltalán nem olyan merev, mint általában feltételezik. Sõt, annak határai, amit manapság zsidó jellegûnek gondolnak, nem csupán folyékonyak, de rendkívül tágak is: valójában az emberek kívánsága szerint mindent felölelnek. Ennélfogva egyszerûen nem érvényes többé a transznacionalizmusnak az a régi meghatározása, mely az egymással kapcsolatban álló közösség-szigeteket veszi alapul, amelyek legalábbis elméletileg alapvetõen zártak, és határozottan elkülönülnek a külvilágtól. Mindez igen nagy és új lehetõségeket kínál a jövõbeli transznacionális fejlemények számára.

Így tehát, – mint elõadásom elején mondtam, – nem tudom, hogyan lehetne egyértelmû választ adni a kérdésre, mennyire vehetjük magától értetõdõnek azt, hogy a transznacionalizmus szerves része a zsidó vallásnak és kultúrának. Az is és nem is. Ez részben azon múlik, milyen meghatározásokhoz folyamodunk. Sok diaszpórában élõ zsidó valószínûleg egyetértene a cionista megkülönböztetéssel a „számûzetés” fogalma és a „diaszpóra” terminus között. Az elõbbit e nézet szerint szigorúan az Izrael állam alapítását megelõzõ idõkre vonatkoztatva kellene használnunk, az utóbbit pedig csak az olyan mai, önkéntes zsidó közösségek jelölésére, amelyeket nem foglalkoztat az Izraelbe település gondolata. Azonban nem szükségképpen értene egyet ezzel minden zsidó vagy társadalomelemzõ: mindent figyelembe véve ugyanis túlságosan fekete-fehér világlátás fogalmazódik meg ebben a megkülönböztetésben. De lényegbevágóan fontos program marad, hogy végül történelmi fejlõdésében vázoljuk föl a zsidó számûzetés anatómiáját. Nem könnyû egyértelmû választ adni arra a kérdésre, hogy mennyire transznacionális a modern zsidó diaszpóra. Sok munkát kell még elvégeznünk: a téma többféle átfogó vizsgálódás metszéspontjában áll.