|
Nem egy tipikus izraeli film. Nincs benne terrorista – sem arab, sem más. Nincs benne ultra-ortodox–szekuláris konfliktus: nemcsak a vallásról, de még csak a zsidóságról sem esik szó a filmben. Hogy milyen terület maradt akkor az izraeli életbõl? Minden más – azaz az általános, emberi problémák. Mint bárhol a világon, ahol nem robbantgatják fel a buszokat, piacokat és a kávéházakat, de az élet azért ott sem sétagalopp.
A Jelenlét izraeli filmhét szimbolikus értelemben is vett nyitómûve, Nir Bergman filmje egy felkiáltás: itt vagyunk, ezek vagyunk, köszönjük, jól vagyunk. Izraeliek, vagyis emberek vagyunk, és Izraelben, vagyis a világ egyik országában élünk.
A Haifában játszódó történet meggyõz minket arról, hogy egy négygyermekes apa halála földrajzi, idõbeli függetlenséggel, bárhol és bármikor hasonló következményeket produkálhat. Abszurd, bár teljességgel hihetõ; valószínû, mert elképzelhetõ, hogy egy apa halálát méhcsípés okozza, amikor épp nincs kéznél az életmentõ oltóanyag.
A nehéz, súlyos, sokszor abszurdba játszó képekkel illusztrált történet középpontjában a magára maradt anya áll, s közvetlenül mellette, 17 éves lánya, a tehetséges énekes-palánta, Maja. Egymásmellettiségük ugyanakkor sokkal inkább egymásra utaltság; ketten együtt felelõsek a két kisebb gyermekért: a magányos kislányért és a magas falakon leugráló, majd balesetet is szenvedõ kisfiúért, valamint az édesapa halála óta idegkimerült, nihilizmusra s depresszióra hajlamos, gimnazista Jair-ért. Anya és legidõsebb lánya akarva-akaratlan kapaszkodnak egymásba, mint a vasreszelék a vele ellentétes pólusú mágnesbe. Kettejük összjátéka halvány utánzata lehet a korábbi, teljes értékû családi életnek. A traumát még nem heverték ki, de az életnek muszáj valahogyan szervezõdnie. A zilált, idõ- és lelki zavarban szenvedõ, foglalkozására nézve szülésznõ anya természetesen nem csupán az apát, hanem férjét, azaz a férfit is elveszítette. A szintén állandó szétszórtsággal küzdõ, új orvos fel-feltûnése a nõ számára finom iróniával ábrázolt, kedves jelenetekben mutatkozik meg. Egyikük sem normális, vonja le konzekvenciáit a nézõ, néhány zavart kettõs láttán; s talán nem véletlenül…
A film enyhe dekadenciáját ez a nagyon finom önirónia menti meg a patetikus hangvételtõl. A mély érzelmi töltetû jelenetek nem lesznek szentimentálisan giccsesek, pedig maga a történet didaktikus. A kimerült Dafna és a szintén kimerült orvos kórházi jelenete amikor Dafna leül az orvos mellé, majd a férfi kezét a vállán érezve fáradtan õ maga is ledõl az ágyra , kettejük helyzetéhez képes rendkívül árnyalt és érzelemteli megoldás.
Minden karakternek más és más a viszonya az élõ, majd a végtelenül hiányzó apa figurájához. Ez teszi a filmet gazdaggá, elevenné, az élethez oly hasonlatossá. Törött szárnyak. Derékba tört énekesi karrier, derékba tört családi élet. S mégis, ezekkel a törött szárnyakkal is muszáj valahogyan repülni. Talán, talán, sikerül ad némi vigaszt a „boldogabb vég”: ha az apa nem is támadhat fel, az üres medencébe ugrott kisfiú felébred kómájából. Majd megtanulja õ is: repülni talán nem csak lefelé lehet.
|
