Az ágyon heverõ férfi erõteljes mozdulattal rugaszkodott el fekhelyérõl, hogy elnémítsa a rádiót. Visszaheverve, immár tágra nyitott szeme a faliórára tévedt. Abban a pillanatban nem lehetett tudni, hogy szemének ez a jelentéktelen mozdulata valóban jelentéktelen-e, miként azt sem, hogy jó,avagy balsorsára lesz-e?

A férfi figyelmét elõbb futólag, majd egyre ellenállhatatlanabbul vonzotta a falióra legkarcsúbb, a másodpercek múlását jelzõ mutatója. Kapcsolata a másodpercmutatóval közömbösen kezdõdött, de hamarosan ellenségessé vált. A mutató megállíthatatlan körmozgása a közöny és a kíméletlenség tárgyiasult alakját öltötte. Minden rándulása egy õrá célzott lövés, amely életének egy-egy másodpercét végzi ki. A gondolat, hogy leverje a falról és széttapossa az órát, színpadias és azonnal elvetendõ ötletként merült fel csupán.

Dél körül szállt ki a Jeruzsálembõl Haifáig közlekedõ taxiból. Egyenesen a kikötõbe sietett, hogy megtudja, melyik hajó indul a Csendes-óceáni szigetvilág irányába. Hallott ugyanis egy szigetcsoport-államról, amelynek fõvárosába egyszer egy héten érkezik repülõgép, s ahol csak az elnöki palotában - egy nagyobbacska faházban – található televízió.

Késõ délután egy ügyes hazugság segítségével került a kapitány elé.

- Mit akar dolgozni a hajón?

- Bármit.

- A „bármi” nem foglalkozás.

- Úgy értem, sok mindenre alkalmas és hajlandó is vagyok.

- Például?

- Például szakácsnak, bízvást mondhatom, kitûnõ vagyok.

- Szakácsok vannak.

- Sebaj! Pincérnek legalább olyan jó vagyok. Vagy hajóinasnak. Bármilyen nehéz munka szóba jöhet, mert ötven-hatvan kilót vidáman a magasba emelek. Talán többet is.

Elszánt igyekezete közben nem vette észre, hogy a hajó kapitánya már saját szórakoztatására folytatja a társalgást.

– Esetleg a hajónaplót vezethetném.

A kapitány elmosolyodott.

– A hajónaplót?

– Bízvást mondhatom, úgy vezetném a hajónaplót, ahogyan senki más.

– Elárulná végre, mi az igazi foglalkozása?

Minthogy a válasz késve késett, a kapitány sietett a segítségére:

– Talán íróról van szó? – kérdezte pajkosan.

– Ó, nem! Szó sincs róla! Pontosabban a hagyományos értelemben semmi esetre sem. Esetleg krónikásnak nevezhetném magam. A régi idõk krónikási értelmében, akik csupán akkor fogtak tollat, ha valami feljegyzésre különösen kívánkozó eseménnyel találkoztak.

– Na, és két feljegyzésre kívánkozó esemény között?

– Elektromos árukat szállítottam teherautóval, szomorú és vidám hölgyek pártfogója és vigasza voltam, Észak-Karolinában dohányt arattam, egy egyetemi tanszéken kutatói állást töltöttem be, írtam néhány könyvet, meg üzletek kirakatainak tisztításával és hasonló dolgokkal múlattam az idõt.

– Ez valóban érdekes. Csakhogy a szakács, pincér és hajóinas állásokat ezen a hajón már betöltötték. A többi állást is. A hajónaplóban pedig nem a legénység és a tisztek érzelmeit jegyzik fel.

Már a parancsnoki irodából kifelé jövet állította meg a kapitány hangja:

– Sajnálom, hogy nem alkalmazhatom, mert ha el is tekintenék a szaktudását bizonyító papíroktól, az sem lenne elég, mivel alkalmazásához a tengerész szakszervezet jóváhagyása is szükséges, amelyet nem egykönnyû megszerezni. Azonban szívesen feljegyezném az elérhetõségét, mert mindig adódhat valami lehetõség.

Néhány másodpercig nézegette az íróasztala elõtt álldogáló férfitól kapott cédulát.

– Zakariás – olvasta végül fennhangon. – Könnyen megjegyezhetõ és nehezen felejthetõ név – mondta.

Ezzel búcsúztak. Zakariás fél lábbal már a folyosón állt, amikor a kapitány másodszor is utána szólt:

– Utasként persze felkerülhetne a hajóra, de az bizony nem olcsó mulatság.

*

Eszerint pénzre van szüksége, hogy eljusson azokra a szigetekre, ahol nyugodtan írhatná meg feljegyzésre méltónak tartott krónikáit – vagy ha alaposabb megfontolás után mégsem bizonyulnának feljegyzésre méltónak, akkor nyugodtan elmélkedhetne, és talán olyan barátokra is lelne, akik ugyancsak érdemesnek tartják a Nap, a Hold és a csillagok járásáról, az érzelmek megfejthetetlen talányáról, az állatok és növények szokásairól meg egyebekrõl gondolkodni.

A Haifától Jeruzsálembe vezetõ úton azon töprengett, kitõl és hogyan szerezhetne pénzt az egyre sürgõsebbnek érzett utazáshoz. Már csaknem elérték Jeruzsálemet, amikor eszébe jutott az arab. Úgy egy évvel azelõtt, a jeruzsálemi óváros Oroszlán kapuja mellett, a Júdeai Királyság idejébõl származó, több mint kétezer éves pénzérmét vásárolt tõle. Az érme megvásárlása több órába tellett, mivelhogy a hosszas alkudozás közben hitvitába keveredtek. Vajon kit is tisztelnek istenként a zsidók és az arabok? Mózest és Mohamedet, vagyis embereket, vagy a láthatatlan Istent? Abban végül megegyezett a véleményük, hogy ez fontos, sõt sorsdöntõ kérdés, mert ha nem a prófétákat, hanem az Egyetlen Láthatatlant tisztelik istenként, akkor a zsidóknak és az araboknak is egy az Istenük. Ebben meg is állapodtak. Akkor mégis miért gyûlölik és pusztítják egymást? Ennek megvitatására már nem maradt idejük, mert közben beesteledett.

A kétezer évnél régebbi pénz akár a héber Jesu, a késõbbi Jézus kezében is megfordulhatott volna, ha nem bizonyul hamisítványnak. Zakariás a Haifából Jeruzsálembe vezetõ úton határozta el, hogy visszaszerzi a hamisítványért fizetett pénzt. Nem mintha az összeg elegendõ lenne halaszhatatlan utazása költségeire; sokkal inkább azért, mert az a babonás érzése támadt, hogy ha sikerül visszaszereznie a pénzét, akkor az útiköltség hiányzó, nagyobbik részét is szinte már a zsebében tudhatja. Napokig halogatta az Ibrahimmal való találkozást. Nehogy a halogatás határozatlanságnak, sõt gyávaságnak tûnjék, azzal indokolta, hogy ezt a fontos találkozást alaposan elõ kell készítenie. Néhány nap alatt számos ötlete támadt, ám egyiket a másik után vetette el. Végül pénteken, a muzulmán pihenõnapon a pillanat ihletére bízva magát indult el délnek. A Beer Sheba felé vezetõ út jobb oldalán, az országúttól három-négy kõhajításnyira talált rá a beduin sátortáborra. A köves pusztaságban álló sátrak körül autók, közöttük egy Mercedes parkolt. A színes szõnyegekkel fedett sátrakból televízió antennák nyújtóztak a magasba. Mielõtt letért az országútról, elnézte a sátrak körül sürgölõdõ asszonyokat, futkározó gyerekeket, a távolban legelészõ birkanyájat, a lomhán kérõdzõ tevéket és a békésen sétálgató öszvéreket. Az egyik sátor mögött lobogó tûz mellett talált rá arra, akit keresett. Ibrahim egy vénséges vén beduin társaságában kávét fõzött.

– Szálem alejkum – köszönt a tûz körül üldögélõkre Zakariás.

A beduinok hasonlóképpen üdvözölték a jövevényt.

Ibrahim feltápászkodott a tûz mellõl. Miközben néhány lépést tett a jövevény felé, felismerés élénkítette meg ábrázatát. Zakariás ezt jó jelnek vélte, mert feltehetõen a régen megkötött üzletnél fontosabb dolog õrizte meg õt az arab emlékezetében.

– A ti szombatotokon jöttem hozzád – mondta.

– Régen nem találkoztunk – felelte Ibrahim, mintha közeli ismerõsök volnának.

Alig telepedtek a tûz mellé, amikor egy kisfiú kávéspohárral szaladt a jövevényhez.

Miközben a kávét szürcsölték, Ibrahim vendége arcát kémlelte: Vajon jót vagy rosszat jelent ez a látogatás? Zakariás hosszú és fölösleges részleteket érintõ válaszokat adott Ibrahim kérdéseire: Hála Istennek, olyan egészséges, hogy ha jó fogása volna a Tábor-hegynek, képes lenne felemelni. Autóbusszal érkezett, mert a kocsiját javítják, azután pedig el akarja adni. Ezt mondta, miközben letörölte homlokáról a verítéket. A mozdulat láttán, Ibrahim átfutó mosollyal jegyezte meg:

– Nehezen tûröd a hõséget.

– Hogy én nehezen tûröm a hõséget? Ibrahim, te biztosan azokról beszélsz, akik nem itt születtek. Mert aki itt született, az nem szenved a hõségtõl.

– Te talán itt születtél? - A kérdezett földre tette üres kávéspoharát, fejét a delelõjéhez közeledõ Nap felé fordította.

– Nem itt láttam meg a napvilágot, de azt nem felejtettem el, hogy Jeruzsálem a júdeai sivatag szélén épült, és száraz, meleg az éghajlata.

– Mikor jártál itt?

– Kétezer évvel ezelõtt. Júda törzsébõl származom – felelte Zakariás.

A vénséges vén arab, aki mindeddig szótlanul bámulta üres pohara fenekét, ekkor a jövevényre emelte tekintetét.

Zakariás Ibrahim füléhez hajolt:

– Mindenkinek azt mondom, hogy a pénzérme, amit tõled vásároltam, több mint kétezer éves.

Ibrahim vendége szemébe nézett. Orruk csaknem összeért.

– Azt is mondom, hogy a pénz Jézus kezében is megfordult.

Ibrahim vendégére kacsintva szólalt meg:

– Megkérdezik, hogy te ezt honnan tudod?

– Eddig még senki nem kérdezte. Mert, gondolom, senki sem hiszi el. De jól hangzik. És a pénz nagyon réginek látszik, így valóban megeshetett.

Ibrahim nevetett és a vénség felé fordulva, héberrõl arabra fordította, amit hallott.

A vénember mosolya felfedte foghíjas ínyét. Zakariás megkérdezte Ibrahimot, emlékszik-e még, mirõl beszéltek tavaly Jeruzsálemben, az Oroszlán kapu mellett?

Ibrahim bólintott, hogy emlékszik, sõt, nagyon is emlékszik. Azóta sokat gondolkozott azokon a dolgokon. Zakariás ismét közel hajolt Ibrahim füléhez. Bizalmasra halkított hangon adta tudtára:

– Vevõket fogok hozni. Fõként amerikai és japán turistákat, mert akik egy Istent tisztelnek, azoknak össze kell tartaniuk. Miután a második kávét is megitták, Zakariás felállt a tûz mellõl és intett Ibrahimnak, hogy kövesse. A tábortól kissé eltávolodva, a bozótokkal és fûcsomókkal gyéren tarkított pusztaságban álltak meg.

– Bár nagyon sajnálom, de el kell adnom ezt a szamarat, mert hirtelen pénzre lett szükségem – mondta Zakariás, és jobb kezével végigsimított a levegõ-szamár hátán.

Ibrahim gondterhelten nézett rá.

– Ne engem nézz, hanem ezt a szamarat, mert ilyet még nem láttál. Ez a szamár akár tizenöt fokos emelkedõn is felvisz három mázsát.

Ibrahim ábrázata hosszas töprengés után felderült.

– Jól tartottad ezt a szamarat, mert valóban erõsnek látszik.

– Nem hajszoltam. És amióta tudom, hogy neked akarom eladni, különösen kíméltem.

– Hadd nézzem a bokáját – mondta Ibrahim, és csaknem földig hajolt, hogy szemügyre vegye a szamár bokáit. Hosszas nézelõdés után elismerõen bólogatott, sõt meg is paskolta az állat tomporát.

– Na, és mennyit kérsz érte?

Zakariás a hamis érméért fizetett összeg kétszeresét mondta. A hosszú alkudozás közben sûrûn hivatkozott a szamár kivételes adottságaira szokatlan engedelmességére, erõs lábaira, hibátlan fogazatára. Végül az eredeti ár felében, pontosan a kétezer évesnek mondott érméért fizetett összegben állapodtak meg. Az alkudozásban elfáradva, egyszersmind fel is pezsdülve csaptak egymás tenyerébe. Búcsúzáskor Zakariás megkérdezte Ibrahimot:

– Volna kedved egy nagy utazáshoz?

Ibrahim gyanakodva fürkészte

– Milyen utazásról lenne szó?

– Még magam is gondolkodom a dolgon. Annyit mindenesetre mondhatok, hogy különleges utazást tervezek. Olyant, amilyenben még egyikünknek sem volt része.

Ibrahim még mindig gyanakodva nézett abba az irányba, ahol az imént megvásárolt szamár állt. Az a szamár, amelyik nem eszik se szénát, se zabot és nem is nyihog. Végül megkérdezte:

– Miért gondoltál rám ezzel a különleges utazással, hiszen alig ismerjük egymást.

– Éppen azért, hogy jobban összeismerkedjünk.

– És miért akarnál velem jobban összeismerkedni?

– Mert mindketten Ábrahámtól származunk.

– Minden arab Ábrahámtól származik.

– Ez igaz, de én éppen veled szeretnék útra kelni, mert te megláttad azt a szamarat, amelyet csak kivételes szemek láthatnak meg.

*

Megfontolt megfontolatlansággal kelt útra Zakariás, mert sejtette, hogy alapos megfontolás után nem indulna el. Hiszen a józan ész nem tanácsolhatná, hogy pénz és rá váró barátok nélkül vágjon neki egy csupán újságcikkekbõl ismert déltengeri szigetországnak. Még akkor sem, ha az újságok mindig igazat írnának. Döntésében megerõsítette egy gazdag és ravasz öregembertõl hajdan kapott oktatás: „Sajnálom fiatalember, hogy félreértett. Azt, hogy maga kétségtelenül bolond, én nem bírálatnak, hanem elismerésnek szántam. Hát nem látja, mit tesz velünk a komputerekben testet öltött józanság?” Az idõ olyannyira igazolta a gazdag öregurat, hogy Zakariás számára - életében már nem elõször egy bolondos ötlet tûnt a legjózanabbnak. Ami nem sikerült a haifai, majd sikerül a liverpooli kikötõben. Onnan több hajó indul az óceánokra. Mellkasát kidüllesztve addig sétál majd a rakodóparton, míg egy hajóskapitány megkérdezi, nincs-e kedve elszegõdni a hajójára. De ha kiderül, hogy effajta alkalmaztatás már száz éve nincs divatban, akkor adódik majd valami más, ami céljához juttatja.

Végül mégsem a Brit szigetekre, hanem egy New Yorkba induló repülõgépre váltott jegyet, mert telefon-könyvecskéje jóval több New York-i, mint angliai ismerõsének címét tartalmazta. New Yorkba érkezve azonnal munka után kellett néznie, hiszen csak néhány napi tartózkodásra maradt pénze. A szabad ég alatt töltött éjszaka gondolata a képzeletében létezõ déltengeri szigeten vonzotta, de New York piszkos aszfaltján nem volt kedve aludni. Manhattan kereskedelmi negyedei azonban nem szûkölködnek Izraelbõl odaszármazottak boltjaiban. A hosszú repülõút után, Zakariásnak kézmosásra még nem volt ideje, munkahelyet viszont már talált egy elektromos készülékeket árusító üzletben. Az izraeli tulajdonos – talán az Óhaza iránt feltámadt nosztalgiától vezetve – ideiglenes szállást is felajánlott. Zakariás, egy korábbi futó tartózkodását leszámítva, elõször nézett körül alaposabban New Yorkban. Az ember csodálatraméltó alkotása ez a város – az ember ellen. Ezt a megállapítását azzal a gondolattal enyhítette, hogy a városépítõk bizonyára nem elõre megfontolt, gonosz szándékkal kezdték egymásra rakni Bábel tornyának köveit az észak-amerikai földrészen.

(Elõkészületben az Ulpius-ház Kiadónál)