– Nagyon melegem van.

– Soha életemben nem dolgoztam ennyit, mint az idei évadban. Megjelent egy könyvem, bemutatták egy színdarabomat, három premierem volt, egy darabot most kezdek próbálni. Minden este játszom, szerepeltem körülbelül 18 Heti Hetesben és 34 másik tévémûsorban. Kicsit sok volt.

– Ezt magának kell tudnia! Szerintem eléggé ismert vagyok, de elképzelhetõ, hogy van egy korosztály, aki csak a Heti Hetesben lát, egyébként pedig fogalma sincs, hogy ki vagyok. De ezzel nem is nagyon foglalkozom.

– Az antiszemitizmus felé? Ez a szabadság velejárója. Mindig is volt antiszemitizmus, csak nem volt szabad beszélni róla, most meg szabad. Negyven éven keresztül el volt csöndesítve ez a téma, az volt a levegõben, hogy nem kell és nem is szabad ezzel foglalkozni.

– Mégis, az ’50-es, ’60-as ’70-es években voltak olyan színészek, zenészek, írók, akik nem nyíltan beszéltek a származásukról. Úgy érzem, mintha a mai közéleti személyiségek egy kicsit félnének ezt megtenni…

– Én ehhez nem vagyok elég okos, nem tudom megmondani, miért van ez így. Az biztos, hogy az ember a szüleitõl, nagyszüleitõl átörököl bizonyos dolgokat. Én zsidó családból származom, baloldaliak voltak a szüleim, én is az lettem. Amikor jobboldali kormány van, mindig idegesebbek vagyunk, mert nem tetszik, hogy akkor egy kicsit jobban lehet zsidózni.

– Akkor voltam fiatal.

– Ezek a dolgok a Sztracsatellából vannak, ez nem teljesen én vagyok.

– Abban a korban nõttem föl. Én a megszokások rabja vagyok, színpadon sem tudok akármerre játszani. Ha valaki átmegy a túlsó oldalra, szinte elfelejtem a szöveget. Negyven évig abban a fajta életben éltem, azt a kosztot ettem, szerettem napközibe meg menzára járni, azokra az ízekre vágyom. Szerettem, és ezért nosztalgiázom. Meg egy csomó dolog jobb volt, például a színészek helyzete is.

– Azt mi alig vettük észre. Néha egy-egy darabot nem engedtek bemutatni, de az nem volt olyan borzasztó. Sokkal fontosabb volt, hogy a kultúra egyfajta szelepként mûködött. Elõször is, egyetlen televízió csatorna volt, melyben televíziójátékokat lehetett látni. Most már ilyenek nincsenek. György Péter azt mondja, hogy nem is kell, hogy legyenek, mert a televíziót egy néphülyítõ intézménynek találták ki. Az a világon mindenhol azért van, hogy híreket mondjanak, futballmeccset közvetítsenek, és Lagzi Lajcsit nézzenek az emberek. Aki irodalmat akar, az inkább olvasson, vagy menjen színházba. Azt hiszem, György Péternek igaza van. Volt itt egy olyan negyven év, amikor értékesebb dolgokat játszottunk, de lehet, hogy ez a szocializmusnak csak egy „hibája” volt. Egy szerencsés hibája. Olyan hibája, mely az értelmiségnek, azoknak, akik részt vettek benne (a tévéseknek, operatõröknek, rendezõknek, színészeknek, zeneszerzõknek, fotósoknak, díszlet- és jelmeztervezõknek), munkát adott. Szinetár Miklós volt a televízió mûvészeti igazgatója, aki azt mondta, hogy a tévének az a feladata, hogy Németh Lászlón át Sarkadi Imréig, Örkény Istvánig mindenféle irodalmat mutasson be. Viccesen azt szoktam mondani, hogy ha az amerikaiak szabadítanak fel bennünket, nem pedig az oroszok, akkor fel sem merült volna ez a kérdés. Akkor már 1949-ben üdítõreklámokat és show-kat néztünk volna. Ebbõl a szempontból szerencsénk van.

– Keveset. Eltitkolták.

– Mert egy szép írás. Azt mondták, gyûjtsek össze egy könyvnyi irományt, aztán, ami volt, azt beletettük. A jobbakat… Volt egy érdekes elõadása a Vígszínháznak, Harmincéves vagyok volt a címe, 1975-ben mutattuk be, Presser Gábor írta a zenéjét. Az akkori harmincéveseknek – tehát, akik egyidõsek voltak a fölszabadulással – az egészre rákérdezõ magatartását manifesztálta. Nem „musical comedy” volt, hanem inkább „tragedy”. Kicsit szomorkásan, sok humorral, de mégiscsak azt kérdezte, hogy hogyan is látjuk a felszabadulás korát, és azt, hogy harminc évesek vagyunk. És ahogy azt a ’75-ös idõszakban lehetett, megpróbáltuk elmesélni. Fölkértek, hogy íróként vegyek részt a darabban, és néhány dolgot írtam bele, többek közt ezt a monológot, amit szeretek azóta is. Kicsit lehetett ezekrõl a dolgokról beszélni, nagyon nem.

– Magánbeszélgetésekben folyton fölmerült a történelem ezen része. Csak a közbeszédben nem. Én nem voltam sosem politizálós, színház ügyben sem, egyáltalán, semmiben sem.

– Akkor, amikor valamilyen ezzel kapcsolatos helyzet van, vagy ráutalás történik, akkor foglalkoztat. Most, hogy itt ülünk, egyáltalán nem. Most az foglalkoztat, hogy el kell játszani egy elõadást, és nagyon meleg van a színpadon.

– Nem volt errõl szó. A Sándor Pali filmjeiben föl sem merült, hogy miért éppen én játszom el valamit, azt a Sándor Pali rendezte, és úgy gondolta, én lennék a legalkalmasabb erre vagy arra a szerepre. A Lövölde tér pedig… miért, abban mi a zsidós?

– Biztos azért, mert én ilyen vagyok, én csinálom. Ezek inkább kimondatlanul, hangulatában, kisugárzásában vannak benne ezekben a mûvekben. Az alföldi parasztgyereket nem én játszom, mert senkinek nem én jutok az eszébe. A színészek bizonyos dolgokra születnek. A feleségemmel a múltkor beszélgettünk, hogy parasztszínész nincs is, teljesen kiment a divatból. Õrületes erejû paraszti világ volt a két háború között, de még az ’50-es években is, és annak az ábrázolása is nagyon fontos volt. Tele voltunk úgynevezett „parasztszínészekkel” Görbe Jánostól Bihari Jánosig, Páger is remekül játszott magyar parasztot… Ma egyáltalán nincsen ilyen. Nem is foglalkozik senki ezzel.

– A darab egy párizsi varrodában játszódik 1946 és 1955 között. Nagyon kevés férfiszerep van benne, az egyik a varroda tulajdonosa, ezt játszom én. Az egész egy II. világháború utáni történet, melyben nõk és asszonyok várják vissza szerelmeiket, és közben fölmerül mindenféle kérdés a háborúval, az élettel kapcsolatban. Szerencsétlen és egyszerû embereknek a sorsa úgy tárul elénk, ahogy azt csak egy jó színdarabíró tudja megírni. Nagyon szép darab, de nagyon nehéz róla beszélni. A múltkoriban kérdeztem Kútvölgyi Zsikét, hogy tudja-e, mi az, hogy Oswieczim. Nem tudta. Te sem tudod?

– Auschwitz lengyel neve. Én valamiért tudtam, tanultuk is, és jártam is ott. Negyedéves koromban Krakkóban voltunk az osztállyal fõiskolai vendégjátékként, és megkérdezték, hogy nem akarok-e elmenni Auschwitzba. És én elmentem. Megnéztem, és nagyon furcsa érzés volt. Emlékszem, egyáltalán nem volt megható, inkább jéghidegséggel töltött el. Mindenkivel ellentétben nekem nem szomorúságot adott, hanem majdnem azt kell, hogy mondjam, fölemelõ látvány volt, hogy mi maradt ebbõl. Ezt nem lehet elmagyarázni, nem tudom, mitõl éreztem így. Akkoriban olvastam Semprun A nagy utazás címû könyvét, abban van egy szép jelenet, amelyben amerikai turisták látogatják meg a múzeummá átalakított tábort, és egy butuska amerikai nõ megkérdezi, hogy mit kell itt csinálni. A lengyel vezetõnõ pedig azt mondja, hogy semmit. „De mire van szükség?” – kérdezi az amerikai. „Tiszta és testvéri tekintetekre.” És ez szép. Nem olyan hely volt számomra, ahol az ember elkezdett könnyezni, hogy „istenem, az apám nõvérét is biztos itt égették el”, hanem megálltam és arra gondoltam: az emberiség erre is képes volt? Ez valami olyan, melyen talán nem is sírni kell, hanem inkább felemelt fejjel együtt érezni azzal, ami történt, menni tovább, és „csinálni” a világot. Ezt elmagyarázni igazából nem is lehet. A darab kapcsán sem azt akarjuk, hogy a nézõk mélyen elkeseredve és sírva jöjjenek ki (bár sírva talán igen, mert minden színház mindig azt akarja, hogy sírjanak, vagy éppen nevessenek). Azt szeretnénk, hogy az elõadás mondjon valamit a nézõknek arról a borzalmas világról. Én azt remélem, hogy ezt a felemelõ érzést, ezt a „tiszta és testvéri tekintetek” gondolatát erõsíti, vagy szedi majd ki az emberekbõl. Jó lenne, ha így lenne…