Számos útikönyv, útinapló, szubjektív élménybeszámoló után Mordechai Schoenfeld könyvébõl a tájékozott izraeli újságíró mutatja be országa múltját és jelenét a Balfour deklarációtól az új intifáda kitöréséig. Pontosabban: a mûvelt, enyhén jobboldali, szekuláris, Európából bevándorolt izraeli látószögébõl pillanthatunk az országra.

A történelmi elõzmények felskiccelése, a cionizmus alapító atyáinak tömör, féloldalnyi életrajza, több mint negyven oldalnyi jegyzet vallási, politikai kulcsfogalmakról a szerzõnek a témában való komoly jártasságát sejteti, aki talán tanulmányt vagy népszerû történelemkönyvet is írhatott volna, ám õ más – nehezen körülírható – mûfajt választott: könyve riport, történelemkönyv, könnyed sztorizás, szociopolitikai háttértanulmány és kemény odamondogatások egyvelege. Egy tíz évet Izraelben töltött újságíró, nagyjából idõrendi sorrendben, összefoglalja és rendszerezi a magyar olvasó számára mindazt, amit az országról tud. Erõssége, hogy a könyvet olvasva mi is részesei leszünk az izraeli hétköznapoknak, gyengesége ugyanez: a hétköznapi ember szemüvegén át, rengeteg izgalmas sztorival, pikáns részlettel együtt ismerjük meg az elmúlt tizenkét év vad hullámverésekkel kísért izraeli történelmét, de a történelmi társadalmi háttérrõl jóval kevesebbet tudunk meg.

A szerzõ érzékletesen mutatja be például az Izraelt fölkavaró Rabin-gyilkosság utáni napokat, az országon végighullámzó féktelen indulatokat, bal- és jobboldal kölcsönös dühödt vádjait, a naponta felbukkanó különbözõ összeesküvés-elméleteket. Ezekkel szemben józanul állapítja meg: „Adva volt fiatal és forrófejû jobboldaliak egy csoportja, amely úgy érezte, nem nézheti tétlenül a hazakiárusítást, és ezen csoport egy tagja volt olyan õrült, hogy megtette, amirõl mások legfeljebb beszélni szoktak”. Ám e gondolatmenetbõl kimarad, hogy a forrófejûek e csoportja nem holmi véletlen képzõdmény volt, hanem az országot végsõkig megosztó, apokaliptikus méreteket öltõ vad vita terméke: hiszen a „békefolyamatról” szóló vita során folyamatosan Izrael léte vagy nem léte volt a kérdés. Jobb és baloldal szüntelenül az ország romlásba döntésével vádolta a másik felet. Ebben a közegben szinte törvényszerû olyan csoportok létrejötte, amelyek semmilyen eszköztõl nem riadnak vissza a nemzethalál elhárítása érdekében.

A szerzõ – ismervén a nyugati média roppant felületes tájékozottságát a különbözõ vallási áramlatokról, mozgalmakról, pártokról – joggal jegyzi meg, hogy „összetévesztik a Gizikét a gõzekével”. Nekilát tehát, hogy rendet vágjon a kusza ismeretek halmazában, de szekuláris izraeliként újra és újra elragadják indulatai, s így higgadt rendszerezés helyett kétségkívül bõséges, de kusza ismerethalmazt kapunk. „A parlamenti charédi pártok – Sász, Egyesült Tóra Judaizmus – faji alapon szervezkednek” – közli a szerzõ, aki etnikai alapon szervezõdõ pártokról is írhatott volna (egy bevándorló országban ez egyáltalán nem meglepõ), ám igazi szekuláris izraeliként elragadták indulatai, és nem hagyta ki az alkalmat, hogy rúgjon egyet a vallásos pártokon. Különösen a Sasz párt kapja meg Schoenfeldtõl a magáét: a szefárd zsidók ortodox vallásos pártját gátlástalan pénz- és hatalomhajhász emberek mozgalmaként mutatja be. A napi politika szintjén valóban ilyen a kép (Arje Deri, a párt vezetõje korrupció miatt jogerõs börtönbüntetését tölti), de a háttér ismét túl vázlatos: a szerzõ nem használ pontos fogalmakat, így nem derül fény arra, hogy a párt az etnikai és vallási kártya együttes kijátszásával tornászta föl magát rövid idõ alatt az izraeli politika élvonalába.

A könyvnek kétségkívül van atmoszférája: ehhez nem is kell egyebet tenni, mint az Izraelben egymást vadul követõ válságok, botrányok, politikai földindulások egyikét-másikát végigkövetni. A szerzõ nagy bõséggel önti a részleteket, így szinte odaképzelhetjük magunkat az estéiket politikai mûsorok nézésével töltõ izraeli polgár helyébe. A libanoni háború végsõ szakaszáról így ír: „Az izraeliek pedig nézték a tévét, látták, hogy egyre több hullazsákot pakolnak ki a helikopterekbõl, figyelték a szaporodó temetéseket, s akinek gyermeke, unokája Dél-Libanonba került katonaság idején, hetekig nem aludt, megõszült, láncdohányos lett, összerezzent minden csengetésre: hátha komor arcú egyenruhások hozzák a »hírt«.” Hasonlóan érzékletes stílusban mutatja be a Netanjahu-kormány elleni baloldali médiakampányt. Bennfentesként rengeteg részletet ismer, de épp ezért hajlik a radikális és kemény ítéletekre is. Netanjahu miniszterelnökségét például szinte ámokfutásként mutatja be, ami az izraeli televízió nézõi számára virtuális valóság lehetett, ám ismét elmarad a (ma már jól ismert) háttér, hogy ti. Netanjahu csökönyös vonakodása a „békefolyamat” dolgában nagyon is jogos bizalmatlanságon alapult.

Schoenfeld jogos és kemény ítéletet mond a palesztin terrorról, a „békefolymat” éveit végigkísérõ háborús uszításról és az ezeket megalapozó vad palesztin mítoszokról. Ez a könyv egyik leghasznosabb része, amely a magyar és a nyugati média „kiegyensúlyozott” tájékoztatásával szemben olyan tényekkel ismertet meg, amely az izraeliek számára közhely, a magyar olvasónak viszont újdonság. (Indulatai itt is elragadják a szerzõt, amikor a PFSZ-t „gyilkos bandának” nevezi. E sorok írója ugyan nem áll távol ettõl a vélekedéstõl, de a magyar átlagolvasó rokonszenvének megnyerésére talán mégis célszerûbb lenne a tárgyilagosabb hangütés.)

Tõrõlmetszett izraeli újságíró magyar nyelven írott könyve a „Quo vadis, Izrael?”. A mû részletekben gazdag, a szerzõ tájékozott, indulatos, saját országát sem kíméli, hirtelen ítél. A tájékozatlan magyar olvasó rengeteg hasznos ismeretet kap a könyvbõl, ám az értelmezési keret idõrõl idõre szétesik, miközben az író keményen tüzel minden irányba.