Schweitzer József élõ szimbólum: benne testesül meg mindaz, ami a mai zsidó közösség önképe számára fontos: a zsidó hagyományban otthonos rabbi, a magyar kultúrában jártas, mûvelt ember, aki mindemellett a holocaust túlélõje. Valószínûleg egyetlen magyar rabbi sem részesült még ennyi kitüntetésben, díszdoktori címben, oklevélben; egyetlen magyar rabbinak sem volt alkalma ennyi, fõpappal, állam- és kormányfõvel, és más kiemelkedõ személlyel találkozni.

A vele készült interjúkötetben* úgy fogalmaz, hogy a nagy elõdök méltóbbak lettek volna e sok megbecsülésre. Az õ idejükben azonban a helyzet ehhez nem volt kedvezõ. Csak 1989 után jött el a lehetõség, hogy nyilvánosságban szó essék a zsidóság kulcsfontosságú XX. századi szerepérõl és mérhetetlen tragédiájáról. A magyar nyilvánosság ekkor emblematikus személyt keresett, aki lehetõleg mindazt képviseli, amit a zsidóságra rávetítenek. Az 1990 körüli forradalmi idõkben Schweitzer József mellett Raj Tamás rabbi látszott erre a legalkalmasabbnak, aki egy személyben volt rabbi, értelmiségi és ellenzéki. Ez utóbbi tulajdonsága azonban csak a magyar nyilvánosságban volt erény. Hitközségi körökben az ellenzéki magatartás ismeretlen volt, így Raj Tamás és a zsidó establishment között örökös volt a súrlódás. Ez végül oda vezetett, hogy 1996-ban Raj nyugdíjba vonult (ez a rabbik körében addig ismeretlen dolog volt). A magyar baloldali média, amelynek zsidóság iránti lojalitása nem különül el a zsidó establishment iránti lojalitástól, így lassan „átfókuszált” Schweitzer Józsefre, akinek konciliáns politikai magatartása nagyon is megfelelt a hitközségi mentalitásnak.

Schweitzer József megszólalásait mindenkor feltétlen tisztelet és a kritikai hangtól való tökéletes tartózkodás kísérte mindeddig a mértékadó nyilvánosságban. Ilyen légkör övezte õt saját hívei körében, a Rabbiképzõ templomában, valamint azokon a fórumokon, ahol a zsidóság képviseletében jelent meg. Nehezebb dolga volt viszont a hitközségi berkekben, ahol természetesen nem léphetett föl a zsidóság egyedül autentikus képviselõjeként. Õ azonban, szimbólum szerepével egyre inkább azonosulva nehezen tûrte azokat a helyzeteket, ahol ellenérdek, kritika jelent meg. A hitközségi belpolitika pedig szükségképpen ilyen terep.

Amikor a Rabbiképzõ Intézet egyetemmé avanzsált, Schõner Alfrédot rektorrá nevezték ki, az intézet zsinagógájában viszont Schweitzer József maradt a rabbi. Az egyetem és a zsinagóga intézményeit ekkor a szó fizikai és adminisztratív értelmében is külön kellett választani. A szokatlan helyzet automatikusan hozta magával a súrlódásokat. Az interjúkötetben tizenöt oldalon át olvashatunk a különbözõ intrikák során elszenvedett sérelmekrõl. Schõner Alfréd részérõl – a kötet tanúsága szerint – két sérelem érte Schweitzer professzort. Az egyik az, hogy a rektori hivatal megpróbálta kitúrni õt a számára fenntartott szobákból. A másik, hogy az új rektor külön péntek esti istentiszteletet szervezett a hallgatóknak, akik így távolmaradtak Schweitzer József templomából. „Nem tudom ezt másképp látni, mint szervezett bojkottot e zsinagóga ellen” – nyilatkozta errõl a professzor a Szombatnak. A 2002. november 21-i Mazsihisz közgyûlésen ezt nyíltan számon is kérte utódjától, majd amikor utóbbi vonakodott válaszolni, Schweitzer József gyávának nevezte õt. Az említett interjúkötetben is elég sok szó esik Schõner Alfrédról, s ezek közt nemigen akad dicsérõ jelzõ. (A maga részérõl Schõner Alfréd nem kívánt nyilatkozni. Mindössze annyit mondott: „Nem háborúzok rabbival, fõleg nem azzal, akitõl a diplomámat kaptam.”)

A komoly személyes ellenszenv alighanem meghatározó szerepet játszott abban, hogy Schweitzer professzor visszavonta májusban bejelentett nyugdíjba vonulási szándékát. A fordulat július negyedikén következett be. E napon, egy héttel a tervezett búcsúztató elõtt a péntek esti kidus vendége volt Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezetõ igazgatója. Miután illõ módon méltatta a távozó érdemeit, az új rabbi tervezett lépései próbálta magyarázni, aki szombaton és nagy ünnepen nem kívánja használni az orgonát. Schõner Alfréd – mégoly visszafogott – pártolása azonban olaj volt a tûzre: a hívek zúgolódtak, Schweitzer József védelmébe vette az orgonát, majd kijelentette, hogy amennyiben utódja a híveket ilyen diktátumok el kívánja állítani, akkor õ a helyén marad. A közhangulatot látva, Zoltai száznyolcvan fokos fordulatot vett: örömtelinek nevezte, ha Schweitzer professzor mégis maradni kíván, s felajánlotta, hogy amennyiben a szombati hazagyaloglás számára túl fárasztó, közeli szálláslehetõségrõl is gondoskodnak. Ez akkor általános tetszést és megnyugvást keltett.

Ekkor azonban Schõner Alfréddal már megállapodtak, amit a hitközségi vezetés nem kívánt felbontani. E tényt a következõ hétfõn, Zoltai helyett, Heisler András Mazsihisz-elnök közölte Schweitzer Józseffel, aki – elszánt hívei nem lévén jelen – a közlést tudomásul vette.

„Miért tett ilyen ígéretet Zoltai, ha tudta, hogy nem fogja teljesíteni?” – kérdezte az egyik Schweitzer-hívõ néhány nappal késõbb az elnöktõl.

„A közhangulat nyomására” – válaszolt a kérdezett.

Ezután került sor a július 11-i búcsúzásra. A nevezetes eseményrõl az egyik – névtelenséget kérõ – jelenlévõ számolt be. Elmondta, hogy a szép istentisztelet megindította õt, mivel úgy érezte, egy korszak zárult le. Schweitzer József a magyar zsidóság megtestesítõjeként búcsúzott. Az istentiszteleten legalább kétszázan voltak, s a gyülekezet többsége, szerinte hasonlóképpen érzett. A fõrabbi szép beszédet mondott, melyben elbúcsúzott mindenkitõl, és közölte: saját döntése az, hogy nyugdíjba vonul.

„Ekkor még semmi nem utalt arra, ami késõbb történt. A kiduson a fõasztalnál Schweitzer professzor mellett ült az izraeli nagykövet asszony, Deutsch Róbert fõrabbi, Fröhlich Róbert fõrabbi és Heisler András. A kidus elõtt került sor a beszédekre, ami nekem kicsit furcsa volt. A nagykövet asszony érdekes beszédet mondott, nagyon kedves volt, ahogy megszokhattuk tõle, és tréfásan, csipkelõdõen a következõ szavakkal fordult Schweitzer fõrabbihoz: »Jóskám, te minket nem gyõztél meg, pedig a rabbinak az a feladata, hogy meggyõzze a híveket. Miért akarsz elmenni!?« Mindenki hangosan nevetett, hogy milyen aranyos.

A gyújtózsinór a Hitközség elnökének hosszú és nem túl szerencsés beszéde volt. Heisler azzal kezdte, hogy: »Bárki bármit is mondjon, mi nem akartuk, hogy Schweitzer József elmenjen.« Ez furcsa volt, olyan, mintha védekezne. Ilyen volt az egész, lehetett látni rajta, hogy feszült. Hosszasan méltatta a fõrabbi tudományos, kulturális tevékenységét. Ezután hozta szóba az orgonát, több más pont között. Ekkor már zúgolódott a hallgatóság. Sokan nem fogadták jól ezt a beszédet, úgy érezték, nem méltó a helyzethez. Ha valaki éppen távozik, nem szerencsés, hogy az utána életbe lépõ változásokról beszélni a búcsúztatása során, körülbelül így: »Beszéljük meg, hogy nem fog elmenni az orgona«, stb. Ezeket ráértek volna a következõ alkalommal bejelenteni. Az sem volt szerencsés, hogy Schõner rabbi úr elõre rendelkezett, annak ellenére, hogy nem volt ott. Többen utaltak arra, hogy az elõzõ héten ott volt Zoltai, aki mintha ígéretet tett volna, hogy a fõrabbi esetleg mégis maradhat.

Schweitzer elég feszült volt a beszéd alatt, idõnként ingerültnek látszott. Rossz érzés volt számára ez az egész. Heisler beszéde közben elkezdtek közbekiabálni, hogy » Üljön le! «, »Elég volt! «, »Hagyja abba! «, de az elnök tovább beszélt, gyakran kérve: »Engedtessék meg, hogy végigmondjam! « Forrtak az indulatok, mint egy falugyûlésen, hogy erõsen fogalmazzak. Heisler után legalább hét vagy nyolc beszéd hangzott még el, amelyek mind Schweitzer Józsefet méltatták. Mezei András felállt egy székre és azt mondta: »Téged megaláztak, Jóskám! Ezt nem lehet hagyni! « Hetven-nyolcvan éves emberek, mellényzsebükbõl elõvett kockás papírjaikról nagyon szép beszédeket mondtak. A közösség éljenezett, mindenki maradásra buzdította, méltatta és sajnálta a fõrabbi urat. A terem két részre szakadt: egyrészt Heislerre, Deutschra és Fröhlichre, másrészt a Schweitzer melletti tömegre. Schweitzerrõl minden méltató elmondta, hogy milyen csodálatos ember, egyetlen rabbi sem ér a közelébe – amit a jelenlévõ másik két rabbinak alighanem kellemetlen volt végighallgatni. Schweitzer ekkor fölállt és azt mondta, hogy õ tényleg el akart menni, mert fáradt és fárasztó volt ide elsétálnia, de ha közösség ezt így akarja, és ennyien akarják, akkor õ nem mond nekik nemet. Heisler talán válaszolni akart. Nem állt fenn annak a veszélye, hogy bárkit megtámadnak, de – mondjuk ki egyértelmûen – tömegpszichózis alakult ki. Én úgy menten el onnan, hogy tudtam: a történtek ellenére a fõrabbi úr nem fog maradni, mert nyilvánvalóan megszületett már a döntés.

Nagyon sok tag, ahogyan az én családom is, most azon tanakodik, hogy maradjon-e vagy menjen, és ha igen: hová?”

Az utóvédharcok ezután néhány nap alatt lezajlottak. Miután az emlékezetes kiduson a golyófogónak elküldött, s az ostromot keményen álló Heisler András nem volt hajlandó garanciákat adni arra, hogy Schweitzer József a helyén marad, az idõs rabbi hívei aláírásgyûjtésbe kezdtek (mintegy százötven aláírás gyûlt össze), majd személyesen megkeresték Heislert, aki összehozott egy beszélgetést a Schweitzer-hívek és az ORZSE vezérkara közt. (A két rabbit nyilván nem lehetett egy asztalhoz leültetni.) Ez eredménytelenül zárulván, néhány nap múlva már Zoltai Gusztáv titkárnõje kereste Schweitzer Józsefet, kérvén, adják át a tórákat és egyéb zsinagógai kegytárgyakat. (Még ez az aktus sem zajlott le súrlódások nélkül: többszöri egyeztetés után – nyilván nyomatékként – népes deputáció vonult a kegytárgyakért.)

Augusztus elsején az Új Élet úgy számolt be a búcsúestrõl, mintha ott Schweitzer József lelkes ünneplésén kívül más nem történt volna. A felháborodott professzor erre tollat ragadott, s a lap következõ számában súlyosan elmarasztalta a Mazsihisz vezetését. Állításait a Szombatnak adott nyilatkozatában is megismételte: „a Mazsihisz vezetõsége a hívek több fórumon elhangzott és írásba foglalt akaratát – hogy maradjak a József körúti zsinagóga élén – semmibe vette, s ragaszkodott Dr. Schõner személyéhez… Az én lelkiismeretem nyugodt. Ám nyugodt-e azoké, akiknek a lelkén szárad a gyülekezet szétverése?” A vádakra a Mazsihisz vezetõi az Új Élet ugyanazon számában válaszoltak, szárazon felsorolván a lemondással kapcsolatos események kronológiáját. Mondandójuk lényege: visszavonulását Schweitzer József jelentette be, az õ lépéseik csak ezt követték. Utolsó lépésként Schweitzer József interjút adott a Magyar Hírlapnak, a magyar nyilvánosság elé terjesztve ezzel ügyét. Ezzel õ maga függesztette föl az általa vallott szabályt, mely szerint zsidó belügyeket nem szabad a nyilvánosság elé vinni.

Az emlékezetes este után következõ kidust már Schõner Alfréd tartotta a József körúton. Bölcsen nem vette föl a kesztyût, épp ellenkezõleg: elõdjét méltatva kezdte mondandóját. A Schweitzer-hívek egy része nem jár többet a templomba: számukra a nyugalomba vonult fõrabbi lakásán tart kidust minden második pénteken. A hitközségi intrikáktól immár távol, hûséges hívei körében, talán most adja majd a professzor tudása legjavát. A méltatlan harcok után ez már rabbihoz méltó „küzdelem”: a Tóra magyarázatával, drósékkal gyarapítani a hívek táborát.