– Wirth Judit: a NANE 1994-ben alakult, alulról jövõ kezdeményezésbõl létrejött civil szervezet, amelynek elsõdleges profilja a családon belüli erõszak elleni küzdelem. Egyrészt a nõi jogokkal foglalkozó aktivista szervezet, másrészt pedig szolgáltatásokkal foglalkozik. Önkéntesek közremûködésével segélyvonalat tartunk fenn bántalmazott nõknek és gyerekeknek. Ezen kívül pedig képzéseket, elõadásokat tartunk, valamint szórólapokat, különbözõ publikációkat jelentetünk meg. „Nyílt szerda” néven közösségi programjaink is vannak.

– Betlen Anna: A parlament áprilisban elfogadott egy határozati javaslatot a családon belüli erõszak elleni állami feladatokról, s a vitában hosszasan vitatkoztak arról, ne nevezzék-e inkább otthonon belüli erõszaknak, mert a család szentsége esetleg csorbát szenved. Sajnos, szakmai vitákban is elõfordul, hogy két perc múlva már a gyermekbántalmazásnál tartunk. Ellenállás fogadja annak a nyílt megfogalmazását, hogy a nõk elleni erõszakról van szó, mert ezzel nem szívesen néznek szembe.

– W.J.: Érdemes a tények alapjára helyezni a vitát. A tények azt mutatják, hogy a családon belüli erõszak, akárhogyan is nevezzük, mutat bizonyos szabályszerûségeket. Egyrészt, nevezhetjük mindenféle néven, de ami történik, az pontosan azonos jellemzõket mutat. A másik tény, amit figyelembe kell vennünk, hogy ennek a jelenségnek az áldozatai 95%-ban nõk, az elkövetõk pedig férfiak. A maradék pedig megoszlik. Ott vannak nõi és férfi áldozatok egyaránt. Ha valaki ezeket a tényeket és ezeket a pozíciókat hajlandó elfogadni, az elnevezést már csak aktuálpolitikai kérdésnek tekinthetjük.

– W.J.: Az adat egy, az egész Európai Unióra kiterjedõ, és egy magyar reprezentatív felmérésnek az összevetésébõl készült. A pontos megfogalmazása úgy hangzik, hogy minden ötödik nõ kerül az élete során fizikailag bántalmazó kapcsolatba. A jogászok szeretik azt mondani, hogy ez hülyeség, mert õk megnézik a bûnügyi statisztikákat és abból más derül ki a számukra. A szociológusok ezzel szemben nem azt nézik, hogy sikerült-e végeredményt produkálni a hatóságnak egy ügyben, hanem, hogy ki mit mond arról, hogyan él. A magyar reprezentatív felmérés is úgy készült, hogy egy rendkívül jól felépített kérdõívet kellett úgy kitöltenie a válaszadóknak, hogy senki másnak nem tartoztak õszinteséggel, csak saját maguknak. Semmi különösebb okuk nem volt arra, hogy hazudjanak. Az EU-s felmérések is így készülnek, igaz, ott már azért a rendõrségi statisztikák is lényegesen pontosabbak, mint Magyarországon, mert ott megfelelõ törvények vannak arra, hogy a rendõrök eljárjanak.

– W.J.: Ugyanez.

– W.J.: Mindegyikre. A magyar tanulmány egyébként fönt van a TÁRKI honlapján, a neten. Tóth Olga készítette 1998-ban, az a címe, hogy „Erõszak a családban”. Nagyon nagy mintán csináltatták, kétszer akkorán, mint amin a pártválasztásos, közvélemény-kutatásos, és egyéb minták szoktak készülni. A szomszédos Ausztriában hetedik éve van életben a „Védelem az erõszak ellen” törvény, amelynek a keretei között alkalmaznak egy kitiltó, vagy távoltartó rendelkezést. Ha jön a telefon, hogy ebben a családban bántalmaznak valakit, kijön a rendõrség és megállapítja, hogy valóban baj van, akkor a bántalmazót akár10 napra is eltávolíthatja. Jártam Bécsben, és kaptam egy statisztikát az elmúlt 6 évrõl. 3400 ilyen rendelkezést alkalmaznak évente a 8 milliós Ausztriában. Az olyan esetekben, amikor a rendõrség kiment és távoltartó rendelkezést alkalmazott, az elkövetõk 97%-a férfi volt. Az áldozatok 90%-a nõ, a további 2 vagy 3%-a nõ és gyerek, a további 2%-a volt gyerek, a maradék volt valami más, mondjuk öreg vagy férfi.

– B.A.: Nagyon nagy jelentõsége van szerintem ebben a kérdésben a politikának. Az említett parlamenti határozatnak az az elõzménye, hogy civil szervezetek, a Morvai Krisztina vezette Nõjogi és Gyermekjogi Kutató Központ, a NANE valamint a Habeas Corpus Munkacsoport 2002 õszén kampányt hirdettek a családon belüli erõszak elleni állami fellépés érdekében és erre egy képviselõ is eljött. Ez lehetõvé tette azt, hogy a politika foglalkozzon ezzel a kérdéssel, mert általában a politika csak akkor mozdul meg, hogyha nyomás nehezedik rá. Amit a civil szervezetek itt csináltak, az óriási volt és fantasztikus hatású. Enélkül semmi nem történt volna. Szóval, nincs az az államhatalom, amelyik meglépte volna ezeket a lépéseket.

– W.J.: A továbbiakat sem fogja. Ám a civil szervezetek ereje egy bizonyos idõ után kevés lesz. Hosszú távon mindenféleképpen arra van szükség, hogy az emberek egyénileg és tömegesen csatlakozzanak az ilyenfajta kezdeményezésekhez. Az aláírásgyûjtési kampány során 50 ezer aláírás gyûlt össze. Egyre inkább abban hiszek, hogy a civil szervezetnek és az egyéneknek is megvan a maguk szerepe. Így választások idején, amikor elkezdik bombázni a saját képviselõjelöltjeiket: „Kedves képviselõjelölt, mi az Ön programja nõügyben? Mi az Ön programja családon belüli erõszak ügyben? Munkahelyi esélyegyenlõség ügyben? Szexuális zaklatás ügyben?“ A politikai pártok számon kérhetõsége csak részben civilszervezeti kérdés, inkább egyszerû választópolgári kérdés. Ha a választópolgár számon kéri, akkor számonkérhetõ.

– B.A.: Érdemes a családon belüli erõszakot analógiás módon magyarázni. A nõk elleni erõszakot hasonlónak látom a faji erõszak különféle jelenségeihez. Azoknak a nõtársaimnak, akiknek nehéz megérteniük, hogy mirõl is beszélünk, azt szoktam javasolni, hogy a nõk elleni erõszak társadalmi, szóbeli megnyilvánulásait fordítsuk le antiszemitára. Abban a pillanatban érzékelhetõ, hogy egy egész társadalmi csoport elleni, többségi erõszakos megnyilvánulásról van szó. A nõk nem létszámuknál fogva, hanem hatalmi vonatkozásban nevezhetõk kisebbségnek.

– W.J.: A kisebbség és a többség fogalmát nem egyértelmûen a számarányok határozzák meg, hanem az, hogy kinek van hozzáférése a javakhoz, a joghoz, a jogvédelemhez, ha bármilyen jogsérelem éri.

- B.A.: A 2001-es Statisztikai Zsebkönyvben néztem utána egy idõmérleg táblázatnak. Eszerint, ha a fizetés ellenében végzett munkaidõt egy átlagos õszi munkanapon percben számoljuk ki, azt láthatjuk, hogy a munkaidõ 39%-át nõk végezték, míg 61%-át férfiak. Ezzel szemben az összes fizetetlen munkaidõ, tehát háztartás, gyermekgondozás stb. 74%-át nõk, míg 26%-át férfiak végezték. Egy másik adat, amely ugyancsak a TÁRKI honlapján olvasható Sík Endre és Szép Katalin közös 1997-es tanulmányában. A két keresõs házasságokban vizsgálták a fizetetlen munkával eltöltött idõt, és ennek pénzértékérõl készítettek becslést. A piacon megvásárolható ilyen munkák értékével helyettesítették az otthon végzett munkát, mondjuk mennyiért lehetne egy takarítónõt, egy babysittert vagy egy szakácsnõt átlagosan alkalmazni erre a feladatra. Tehát a fõ munkahelyen fizetés ellenében végzett tevékenység eredményeként az átlagos férj 37 ezer forintot keres havonta, a feleség 29 ezer forintot. A házi munka, kisgazdasági munka, másoknak segítségbõl összeálló összes fizetetlen munkát ehhez hozzáadva, a férfiak összesen 49 ezer forintot keresnek, a nõk 56 ezer forintot.

– W.J.: A NANE évente tart nõi szédert, ami közösségi élmény.

– B.A.: A családon belüli erõszakban a nõk gyakran úgy érzik, hogy kivételek. Azért nem kérnek segítséget, mert azt hiszik, ez csak velük történik meg, és senki nem fogja megérteni õket.

– W.J.: A család nehezített terep. Mégpedig azért, mert a családot, mint olyat, mítosz veszi körül, miszerint a család arról szól, hogy ott szeretõ légkör van, az adja a biztonságot, meg oda tér haza az ember a világ viharai elõl. De mondjuk, ha éppen olyan házasságban élek, ahol engem laposra vernek három naponta és kitört már jóformán az összes fogam, akkor biztos, hogy nem tudom majd igazán összeegyeztetni az életemet ezzel a mítosszal. Mindenkinek sorsfordító élmény, amikor rájön arra, hogy nincs egyedül. Ezért is fontosak a kampányok, hogy az áldozatok mind halljanak róla, hogy mások is valószínûleg vannak ilyen helyzetben, s ez õket is megerõsíti.