Bár néha-néha elsuhan mellettünk egy arab busz, a becsatlakozó utakat izraeli katonai autók zárják el, s az elõttük hosszan kígyózó arab kocsisorok jelzik, ki az úr a háznál. A sofõr maximális sebességre kapcsol, a „jobb félni, mint megijedni” bölcsessége jegyében, õ aztán tudja, miért. Itt csak lõnek, a bibliai relevanciával nem rendelkezõ Gázában már rakétával is támadtak buszokat. Nem is olyan messze, a Szaddam utáni Bagdadban a tüntetõ siita és szunnita arab tömeg (együttesen) követeli az iszlám államot. Nem ért véget a történelem, nem naiv és leegyszerûsítõ gondolkodású amerikaiak „liberal democracy-ja“ fog elterjedni a Közel-Keleten, hanem az iszlám követel újra és újra helyet magának a nap alatt. Izraelben tudják ezt. Nem boldogok tõle.

Két éve már voltam itt, akkor még új volt minden élmény, nem ütköztem meg semmin sem. A táj szép, a levegõ friss, szinte harapni lehet. Az emberek örülnek, hogy valaki, aki nem tartozik közéjük, tiszteletét teszi náluk. Közel az Õsatyák városa, Hebron, s ez emelkedett hangulatot kölcsönöz minden látogatásnak. Zarándoklat ez, félvilági. De a félelem is nagy, az arab város a radikális iszlám szervezetek egyik fellegvára, a küzdelem, vagy ahogy katonai szaknyelven mondják, az „alacsony intenzitású gerillaháború“ folyamatosan és szünet nélkül zajlik. A hadsereg mellett civilekbõl álló õrség is vigyázza a rendet. Sõt, a települések védelmét újabban „szakemberek“: afganisztáni veteránokból álló oroszok brigádja is erõsíti. Sokan cionisták közülük, de a zsidó vallásjog szerint nem zsidók. De szeretik az Országot.

A zsidó kisváros rendezett és formatervezett házaival akár üde színfolt is lehetne. Ha nem ott lenne, ahol van. Ha nem modern gettó lenne, csak zsidó õrséggel, lakosokkal, kerítéssel, kizárólagossággal, bizalmatlansággal. A vendéglátó család férfitagja európai askenázi, felesége keleti zsidó. Vallásosak, három gyermekük van. Nagy és kényelmes házban élnek, a települést övezõ drótkerítéstõl pár méterre. „Nézd meg, hogyan építkeznek õk!” – mondja Z. a települést övezõ új arab házakra mutatva – „És még rólunk mondják, hogy terjeszkedünk, pedig õk teszik ezt!”. Õk és Mi, akkor és mindig. Nem együttélés, hanem kizárólagosságra törekvés. Asszimilálódni nem lehet, csak a születésnek van joga. A másik oldalon is.

A külföldi, de a nem telepes izraeli is, aki a Területekre látogat, és néha ellentmond, gyakran szembesül azzal a sommás véleménnyel, hogy idegen, aki nem ismeri (jól) a helyzetet, így eleve helytelen, téves állításokat fogalmaz meg. A helyzet kényes, az embert kiszolgálják, közben állandóan provokálják, állásfoglalásra késztetik s a cél az, hogy ráébresszék kétségbeejtõ tudatlanságára. Akik viszont itt laknak, azok – úgymond – „ismerik“ e föld minden szegletét s nem zsidó lakóit is, az arabokat: „Nézd meg, mit csináltak 1929-ben” – mondja Z. a nagy pogromra utalva, és miközben ismét ellentmondanék, mondván, hogyan ismerheti az „arabokat“ a nyelv tudása és a kultúra ismerete nélkül, eszembe jut: én tényleg csak vendég vagyok. Hallgatnom kell. Látogatásommal úgyis legitimálom õket. Elfogadom ételüket, italukat és a helyzetet. A harcos etnikai megosztottságot. Aztán a beszélgetésbe becsatlakozik vendéglátóm édesanyja is, aki szintén ott lakik. Idõs, szimpatikus hölgy, nem vallásos, viszont sokat olvas, ettõl nem is igazán izraeli. Beszélünk sok mindenrõl, Pereszrõl, Rabinról, Arafatról és az Izraelnek juttatandó amerikai kölcsönökrõl is, amelyrõl házigazdám megjegyzi, a feltételek szerint csak az USA-ban lehet felhasználni a pénzt. „Már megint a gajok (nem zsidók) kezében marad minden“ – sóhajt fel az édesanya s az európai vendégnek, bár próbálja visszafogni magát, déjá vue érzése támad. Ha a gaj szót zsidóra cserélné fel, biztosan meglepõdne, kikkel kerülne a néni egy platformra. Az államközi kapcsolatokba is beférkõzõ goj-zsidó különbség „eszméje“ elgondolkoztat, ugyan miért gondolják azt, hogy az amerikaiaknak fizetniük „kell“ Izraelnek. Aztán eszembe jut, hogy Holocaust-túlélõvel beszélgetek, aki a „követel“ rovatba ír be mindent és mindenkit. Fizessen a világ. Kiválasztott szenvedésért kivételesen nagy árat. Mindegy, hogy ki, csak „gajok“ legyenek. Németek vagy magyarok, franciák vagy amerikaiak? Mindegy. „Gajok“ mind, tettesek vagy tettestársak. Tartoznak.

Beszélgetésünk, melyet sem a tûzõ nap, sem a magnóról üvöltõ müezzin elnyújtott hangja nem zavar meg, sok témát ölel fel, de mindig a történelem „fõszereplõihöz“, mozgatórugóihoz lyukadunk ki, körülöttük forog a világ, õk a vonatkoztatási pontok: Hitler, az arabok, Auschwitz, és megint és ismét, a zsidók és a „gajok“. „Túl sok van belõlük Izraelben“ – jelenti ki határozottan házigazdám, „Joszi Beilin engedett be kétszázezret, hogy ellensúlyozza a vallásosokat. Nagy keresztekkel járnak“ – folytatja felháborodva s mire ismét reagálnék, hogy ugyan miért baj az, ha egy országnak kisebbségei vannak, Z. keserûen jegyzi meg: „Nem ismered te a történelmet, a körülményeket…“ A „körülmények“, jegyzem meg bátortalanul, állandóan változnak, aztán mondanék még néhány szelíd szót a halacha (zsidó vallásjog) és a visszatérési törvény kényes kapcsolatáról, majd egy provokatív ötlettõl vezérelve dicsérni kezdem a szekuláris (és vallásellenes) minisztert és arról beszélek, hogy be kéne vezetni a polgári házasságot Izraelben. Házigazdám indignáltan csattant fel: „Szóval te a zsidóság megszûnését akarod! Képzeld el, én tudni akarom, hogy a lányom biztosan zsidóhoz megy-e feleségül! Nem pedig „gajhoz“! „Tudod azt, hogy a rabbi, hacsak a gyanúja is felmerül, hogy az egyik fél nem zsidó, nem adja össze a párt?“ Tudom, de mi köze ennek a polgári házasság intézményéhez? – mondom bizonytalanul. „Tudod, mi lesz itt, ha bevezetik? Az, ami a Makkabeusok idejében volt! Lázadás!“

Aztán más témákra terelõdik a szó, az anya – aki idõközben ismét bekapcsolódik a beszélgetésbe – megjegyzi, hogy nem hiszi el azt, hogy Mózes választotta szét a tengert. Fia rögtön lecsap: „Akkor Auschwitz sem volt“! Ez kemény ütés volt, pillanatra megáll a levegõ. „Nem csak az van, amit látsz“ – folytatja Z. az anyjához fordulva – „ha valakinek beszámolsz az 1944-es megpróbáltatásaidról, és nem hinné el, az olyan, mintha a Tórában kételkedne!“ El megy az étvágyam, hiába a sok kínálgatás.

Az egész zsidó-arab konfliktus megannyi ellentmondása ott kavarog a fejemben. Egyrészt az arabok tényleg kiirtották a teljesen békésen élõ hebroni zsidókat, s az újonnan épült zsidó településeket is állandóan támadják a radikális iszlám csoportok. Másrészt viszont a palesztin-kérdés nem terrorizmus-kérdés, ezen a földön hosszú évszázadok óta arabok éltek, a zsidók csak száz éve kezdtek visszatelepülni. A Holocausthoz az araboknak nincs közük, mégis az itteniek úgy viselkednek, mintha lenne. Ami a zsidók részérõl honfoglalás, az arabok szemszögébõl nézve bizony hódítás. Baloldali közhelynek tûnik, de igaz: az izraeli fennhatóság alá került, Területeken élõ arabokat állandóan zaklatják, a zárlatok idején nem hagyhatják el a lakóhelyüket, még a nekik juttatott vízmennyiség is kevesebb, mint a telepeseknek s teljesen be vannak szorítva a lakóhelyükre. Nem utazhatnak külföldre, se ki, se be. Nem mehetnek át a szomszéd faluba, ha a hadsereg nem engedi õket. Képzeljük a helyükbe magunkat. De rögtön útlevélhez és állampolgársághoz jutó európai és amerikai zsidó emigránsok minõségileg több, államalkotó joggal bírnak, mint õk, az õslakosok.

De az éremnek másik oldala is van, a helyzetet nem csak Izrael idézte elõ: az arab országok sem törekedtek a megoldásra, mereven elutasították a rendezési terveket. A gyûlölet pedig generációkon keresztül kumulálódott, s a palesztinok már több évtizede az erõszak kultúrájában élnek. Körükben még él az aszketikus, a hitéért másokat, és magát is megölni kész öngyilkos merénylõ heroikus alakja, Nabluszban még múzeumot is állítottak az öngyilkos merénylõknek. Sokuk képe ott díszeleg jeruzsálemi arab egyetemisták kollégiumi szobái falán. Az izraeli Héber Egyetemen. Ott, ahol ezek a diákok néha izraeli zászlókat is égetnek. Ez jelenti ott a demokráciát. Furcsa nép az arab. Ismerõseim mesélik, nem nehéz elfogni a terroristákat, vagy felderíteni kapcsolataikat, mert az arab machismo megköveteli, hogy nyilvánosan büszkélkedjenek tettükkel.

„Ugyanazt csináljuk, mint száz éve a baloldali kibucnyikok a Galilban!“ – mondja Z., és ebben talán igaza is van. Bár, azok, ott és akkor kompromisszumra, békés együttélésre törekedtek Itt viszont a Tóra arra jó, hogy igazolja a területi terjeszkedést. S már felnõtt egy fiatal, az apáinál radikálisabb, a rabbijaira nem hallgató telepes-generáció is, akik a konfliktust az ereikben tudják, és akiknek fegyvereik vannak. Akik csak azért nem lõnek az izraeli katonákra, mert azok is zsidók. Különben lõnének. Akik az emberjogi és zsidó paradoxonokkal való feszült együttélés helyett tényleg zsidó államot követelnek. Nem egy zsidó értékekkel is rendelkezõ országot, hanem halachikus államot, kizárólagos rabbinátusi bírósággal, iszlám mintára. Nemrégiben az egyik „giva“-nál, azaz dombnál felállított háznál (ezeket a településeken kívül esõ területeket olykor elfoglalja egy-egy telepes) palesztin terroristák megölték az egyik telepest, aki egyfajta ideológusnak számított, s a helyi ifjúság kedvence volt. A rabbik azt akarták, hogy a hebroni zsidó temetõben vegyenek tõle végsõ búcsút, de a fiatal telepesek fellázadtak. Visszafordították a menetet s a gyilkosság helyszínén akartak temetni. Órákon keresztül ment a huzavona, az idõsebbek és a rabbik is a kompromisszumos álláspont mellett tették le a voksukat, de a fiatalok nem engedtek a ‚48-ból. Végül ki kellett hívni a rendõrséget, világraszóló botrány kerekedett belõle, újságok, rádiók, tévék foglalkoztak vele. Új generáció van kialakulóban. Harcolni akarnak.

S a szüleik? Magyar és nem magyar, askenázi és szefárd, gyökértelen és sérült lelkületû zsidó emigránsok találkoznak itt, õslakosnak képzelik magukat, s a Holocaust traumája csakúgy bosszúvággyá alakul át, mint a keleti zsidók több évezredes jogfosztottsága. A helyi arabok pedig lázadással és borzalmas gyilkosságokkal reagálnak minden zsidó letelepülésre. És megszületik egy magába zárt, szûkkeblû etnikai nacionalizmus, mely születési alapon ítél oda vagy vesz el jogokat. Melynek Hitler az alfája és Arafat az omegája, és amely a héberen kívül nem beszél más, „goj“ nyelven. A „szeresd felebarátodat“ csak a zsidókra vonatkozik. A nem zsidó nem ugyanolyan jogú ember, még a lelke is más anyagból van gyúrva. Mely szerint az egész világ tartozik. Mely asszimilálni nem akar, befogadni nem akar, s születési jogon követel magának földet, vizet, fát és erdõt. Az egyenlõsítõ szocialista cionizmus és humanizmus kimúltával, a kibuci mozgalom válságával, a kapitalizmus diadalával, a radikális iszlám elõretörésével és a judaizmus hódításával ez uralkodik el a tájon. Gettó helyett egy államban. Talán az õsrégi üldöztetések hatására is. A több évezredes zsidó passzivitás ellenére. A hagyomány és a rabbik pedig szállítják hozzá a megfelelõ szöveghelyeket és kommentárokat. Nincs apelláta. Benne van a Tórában és a Talmudban. Ha nem hiszed, nézd meg.

Izrael új zelótái kevesen vannak, de fegyverekkel és ideológiával rendelkeznek. A politikai helyzet, a palesztin merényletsorozatok, az iszlám radikalizmus õket erõsíti. Hatásuk nagy és a politikai ellentábort is az õrületbe kergeti. „Te elmentél a fasiszta, rasszista telepesekhez?“ – kérdezte felháborodva szélsõbalos barátom, aki szintén bipoláris valóságot észlel. És aki nem is tudja, talán Tel-Aviv-i kényelmét is a zelótáknak és a gyûlölt „megszálló izraeli hadseregnek“ köszönheti, akik éjjelente razziáznak az arab falvakban és városokban, letartóztatják a Hamasz és az Iszlám Dzsihád feltételezett tagjait, és védik az õ kis polgári életét. Hogy nyugodtan napozhasson a tengerparton és járhasson pubokba. Aki „szereti“ az arabokat, de fél tõlük, mint a tûztõl. Soha nem fordítana hátat nekik. De a zelótákat és mindent, aminek csak csekély köze is van a zsidó hagyományhoz, kitartóan gyûlöli. Féktelen fenekedésében hasonlít politikai ellenlábasaihoz. Pedig a telepesek fogják fel a támadások zömét. Allah haragja elõször rájuk, meg az õket védõ zsidó katonákra ömlik. Már korábban is velük kezdték, amikor Tel-Avivban még tényleg azt hitték, hogy a Területek az nem is Izrael. Nem az õ problémájuk. Most már tudják, hogy közös a sorsuk. Szomorú világ ez…Fehér-fekete. Mint akkor régen, a hajdani zelóták, farizeusok és szadduceusok korában, az ókorban. Több nép volt a zsidó, nem egy, ha nem éppen a külsõ ellenség ölte õket, egymást ölték. Most is ez a helyzet.

Nem ezt akarták anno…