Mi sem tûnik könnyebbnek, mint ez, csakhogy itt meghallgatáson valami egészen mást értünk, mint azt, ami a párbeszédhez szükséges, ugyanis a párbeszéd folyamán az, aki éppen hallgat, szintén beszél, nemcsak akkor beszél, amikor ténylegesen szavakat ejt ki, sõt éppen nem akkor, hanem épp annyira akkor, amikor eleven érdeklõdésével a pillantásaiban kifejezõdõ egyetértésével – vagy egyet nem értésével – elõvarázsolja a szavakat annak az ajkaira, aki éppen beszél. Itt azonban mi nem a szemek e hallgatására gondolunk, hanem az igazira, a fülekére. Sokan hallgatnak. És így az, aki beszél, nem lehet a saját szavainak a mondója, hiszen honnan is vehetné „saját” szavait, ha nem hallgatói ékesen szóló pillantásaiból? Feltéve, hogy igazi szónok, még az is, aki sokak elõtt beszél, valójában párbeszédet folytat. A hallgató tömeg, e sokfejû szörny állandóan végszókat ad a szónoknak, egyetértésével vagy helytelenítésével, közbekiáltásokkal és állandó nyugtalanságával, ellentmondó kedélyállapotaival rákényszeríti, hogy minden pillanatban parírozzon. Ha a szónok függetleníteni akarja magát hallgatóságától, „elõ kell adnia” egy beszédet, melyet memorizált, ahelyett, hogy rögtönözve beszélne, és így vállalnia kell a kockázatot, hogy hallgatósága szépen elalszik. Mennél rögtönzöttebb a rögtönzött beszéd, annál bizonyosabban két félre osztja a hallgatóságot, és így valami olyasmit okoz, amely homlokegyenest ellentétes minden hallgató egységes figyelmével. A „programbeszéd” lényege éppen az, hogy „megtartják”, nem pedig egyszerûen elmondják. Célja, hogy a teljes egyetértés légkörét teremtse meg egy közösségben – bármi legyen is ennek az ára –, és így a szónoknak jól elõkészített beszédet kell elõadnia. A hallgatásbeli egység, a hallgatásban, amely nem egyéb, mint hallgatás, hallgatás, melyben egy sokaság „csupa fül”, ez nem a beszélõ személyének köszönhetõ, hanem annak a ténynek, hogy a beszélõ személy háttérbe kerül a szavak felolvasója mögött, sõt nem is a felolvasó mögött, hanem a szavak mögött, melyeket felolvas. Ezért van az, hogy a prédikáció mindig egy „textusra” épül. Csak a szöveggel való ezen kapcsolata biztosítja az egész hallgatóság lázas figyelmét. A prédikátor spontán szavai még csak azzal a szándékkal sem mondathatnának ki, hogy lelkesedést támasszanak. Az ilyen szavak csak az a célt szolgálhatnák, hogy feloldják a hallgatók közös figyelmét. Azok a szavak azonban, melyeket az együtt lévõ gyülekezet mint Istene szavait fog fel, annak a számára, aki felolvassa õket, biztosítja mindazok egységes figyelmét, akik azért jöttek össze, hogy meghallgassák azokat. És amennyiben minden, amit mond, úgy mutatkozik meg, mit e szöveg magyarázata, képes fönntartani azt az egységes figyelmet az egész prédikáció alatt, ugyanis egy olyan prédikáció, mely közbekiáltásokat támasztana, vagy melynél a hallgatóság csak nehezen tartózkodna a közbekiáltásoktól, egy prédikáció, melynél a hallgatók csendje másként szakadna fel, mintsem unisono éneklésben, silány prédikáció volna, habár jó politikai beszéd lehetne. Másfelõl egy politikai beszéd kész kudarc lenne, ha nem szakítanák félbe „Halljuk, halljuk!” kiáltások és taps, ha a közönség nem lenne vidám és izgatott. A prédikáció éppúgy, mint a textus felolvasása azt a célt szolgálja, hogy kiváltsa az egybegyûlt gyülekezet egyöntetû csöndjét, és a prédikáció természetét az határozza meg, hogy nem beszéd, hanem exegezis; legfontosabb része a Szentírásból vett szöveg felolvasása, mivel a felolvasásban megalapozódik a hallgatás egysége, és ezáltal a gyülekezet teljes egysége.

Csak létrejön, csak megalapozódik. De ilyen alapként a Tóra olvasása lesz ennek az ünnepnek a liturgiai középpontja, melyen a vallási év alapul – a sabbatra gondolunk. A heti szakaszok alkotta körben, melyek során az év folyamán az égész Tóra sorra kerül, a vallási év kicövelkeltetik, és e cövekek a sabbatok. Ha úgy vesszük, minden sabbat minden másikhoz hasonló, de az, hogy más részt olvasnak a Szentírásból, mindegyiket megkülönbözteti az összes többitõl, és ez a különbözõség megmutatja, hogy nem állanak meg önmagukban, hanem részei egy magasabb rendnek, az évnek. Mert csak évben olvadnak az egyes részek megkülönböztetõ elemei egy egésszé. A sabbat kölcsönöz valóságot az évnek. Ezt a valóságot újjá kell teremteni hétrõl hétre. Azt lehetne mondani, hogy a vallási év csak arról tud, amirõl a heti szakaszban szó van, azért lesz évvé, mert minden hét nem egyéb, mint elsuhanó mozzanat. Csak a sabbatok sorozatában egészül ki az év teljes füzérré. Maga a sabbatok szabályos egymásra következése, maga az a tény, hogy – eltekintve a Szentírásból vett szakaszok változásától – maga ez teszi a sabbatokat az év sarokköveivé; az év mint vallási év csak a sabbatok sora által teremtetik meg: megelõz mindent, ami még következhet. Zavartalanul járják egyenletes menetüket mindenek mellett, az összes ünnepek gazdagsága alatt; az öröm és fájdalom, a szenvedés és a boldogság feltajtékzása alatt, amely az ünnepekkel érkezik és távozik, ott vonul a sabbatok egyenletes folyama, melynek egyenletes folyása teszi egyáltalán lehetõvé a lélek ama örvényeit. A sabbatban történik az év teremtése, és így már önmagában is a liturgiabeli helye folytán az, amit legközelebbi jelentéseként neki tulajdonítanak, a teremtésrõl való megemlékezés ünnepe.

Mert hat napon teremtette Isten az eget és a földet, és a hetedik napon megpihent. A hetedik nap, mint „pihenõnap”, mint „sabbat” ezzé lesz: „emlékezés a kezdet mûvére”, pontosabban ama mû beteljesülésére – „és elkészült az ég és a föld és minden seregeik” A sabbat beletükrözi a világ teremtését az évbe. Ahogyan a világ már mindig is megvan, és teljesen megvan, még mielõtt bármely esemény fellépne benne, és éppúgy megelõzi a sabbatok rendje a bármilyen eseményeket megjelenítõ ünnepeket, és szakadatlanul járja útját amazokon keresztül. És amiként a teremtés nem merül ki abban, hogy a világ egyszer megteremtetett, hanem csak minden reggeli megújulásában teljesül be egészen. Éppúgy a sabbat mint a teremtés ünnepe nem lehet egyszeri ünnep az évben, hanem minden héten ugyanazként, és mégis minden héten a heti szakasz által másként az év egész körforgása alatt meg kell újuljon. És ahogyan a teremtés teljessége beteljesült, és a kinyilatkoztatás nem adott hozzá semmit, ami ne lenne jövendölésként már rejtve benne, úgy a teremtés ünnepének is magában kell hordoznia a kinyilatkoztatás-ünnepek egész tartalmát; belsõ lefolyásában estétõl – estéig teljes egészében jövendölésként kell lennie.

A naponta háromszor elismételt ima a sabbaton a munkanapoktól eltérõen költõi betéteket tartalmaz, melyek az egyszerû ismétlést zárt, összefüggõ folyamattá teszik. Az elõeste imája kiegészül a sabbatnak a világ teremtésénél történt alapítására vonatkozó résszel. Itt mondatik ki a teremtéstörténet végszava: és elvégeztettek; ugyanez hangzik el akkor, amikor visszatérnek a nyilvános istentiszteletrõl a ház szent fénykörébe, mielõtt a kenyérre és a borra mint a föld isteni ajándékára mondott áldásban a szombati gyertyák fényénél a földi világ Istentõl teremtettségét tanúsítják, és ezzel az egész megkezdett napot a teremtés ünnepévé szentelik. A kenyér és a bor ugyanis igencsak tökéletes és aligha fölülmúlható alkotásai az embernek, és mégsem hasonlíthatók más alkotásaihoz. Találékony szelleme a természet adományait mesterségesen összevegyíti, és ezen összevegyítésben magát mind magasabb mesterségbeli tudással fölülmúlja, nem egyebek tehát, mint a föld megnemesített adományai, minden életerõ teremtett alapja az egyik, minden életöröm teremtett alapja a másik; mindkettõ készen van a világ felõl és az ember felõl a világban, és mindkettõre igaz, hogy sohasem öregszik meg; minden falat kenyér, minden korty bor oly csodálatosan ízlik nekünk, mint az elsõ ízlett, és biztosan nem kevésbé csodálatosan, mint õs-õs idõkben azoknak az embereknek ízlett, akik elõször arattak kenyeret a földrõl, és elõször szüretelték a szõlõtõ gyümölcsét.

Ha az elõeste különösen a teremtés ünnepe volt, akkor most a reggel a kinyilatkoztatás ünnepévé lesz. A nagy ima betétje itt Mózes a sabbat isteni ajándéka miatti örömét énekli, és a kinyilatkoztatás nagy elfogadójának örvendezésére, akivel az Isten színrõl-színre beszélt. Mint egy ember a barátjával, és akit ismert mint egyetlen prófétát sem azóta Izraelben, erre az örvendezésre most a heti szakasz felolvasása következik a közösség színe elõtt, a közösség egy követe által. Az elõestén minden földi dolog teremtettségének tudata volt az, ami a fölszentelés szövegét formálta, a reggelen, a nép kiválasztottságának a tudata a Tóra adománya által formálja a fölszentelés szövegét, és az örökélet közénk ültetésének tudata ezen adomány által. Azzal, a kiválasztottság tudatával lép a felhívott a közösségbõl a kinyilatkoztatás könyvéhez, ezzel, az örökélet tudatával fordít hátat neki, és merül alá ismét a közösségben. Az örök élet ezen tudatával azonban õ magának sabbaton belül átlép azon a küszöbön, amely a teremtést éppúgy, mint a kinyilatkoztatást még elválasztja a megváltástól: ad élutáni ima a megváltás imája lesz.

Ezen ima betétjében Izrael több mint kiválasztott nép, itt az „egy” az „egyetlen” nép, az Egy népe. Itt elevenné lesz mindaz, az Országot idekényszerítõ viszony, mellyel megtelik az „egy” szent szava az imádkozó zsidó ajkain. Így naponta kétszer, reggel és este a hitvallás szavában, miután a „hallásra” való felszólításban Izrael közössége megteremtetik, Isten megszólításában a „mi Istenünk”-ként, ez Isten közvetlen jelenlétét tanúsítja, Isten „egy”-ségét kikiáltják mint örök nevet, túl minden néven, túl minden jelenvalóságon; és mi tudjuk, hogy ez a kikiáltás több, mint futó szó, hogy benne, miközben az egyes ember így a „mennyek országának igáját magára veszi”, megtörténik Isten örökös együttléte népével, népének pedig az emberiséggel. Mindez együtt zeng a sabbat délutáni imájában, a himnuszban, az Egy népérõl. És a „harmadik étkezés”, mely étkezésen az alámerülõ nap szürkületében aggastyánok és gyermekek a hosszú, terített asztalnál összegyûlnek, a részegségig telve vannak a messiás bizonyosan közelgõ jövõjének mámorával.

Az Isten-nap ezen egész bezárt pályája azonban csak úgy van bezárva az egyes sabbat-nap körforgásába, mint kitekintés, mely beteljesüléshez csak majd az egyes ünnepekben juthat. Magában a sabbatban e beteljesülés még nem történik meg. A sabbat a pihenés és a szemlélõdés ünnepe marad. Megmarad az év nyugvó alapjának, melybe, eltekintve a heti szakaszok egymásra következésétõl, csak az ünnep-ciklus visz mozgást. Csak mint ornamensek tûnnek föl e keretbe bemetszve az elõreutalások a kinyilatkoztatás tartalmára, ezeknek az a rendeltetésük, hogy sorra mint képek jelenjenek meg benne. Õ maga egyáltalán nem kizárólagosan ünnep, hanem legalább éppen annyira a hét egy közönséges napja. Nem az évbõl emelkedik ki, mint a tulajdonképpeni ünnepek, hiszen az év belõle kiindulva épül föl, hanem a hétbõl, és így vissza is merül ismét a hétbe. Ahogyan a közösség õt – mint a võlegény a menyasszonyt – örvendezve köszöntötte, úgy tûnik el ismét a mindennapok között. A legkisebb, ember alkotta körforgás, a munkahét, újra kezdõdik. Egy gyermek tartja a lángot, melyet egy aggastyán gyújtott meg, az utolsó csukott szemmel kiürített pohár után, melyet a beteljesülés azon álmából ébredve ivott ki, melyet a hetedik nap ünnepe vont köré. A szentélybõl kell most megtalálni az utat a mindennapokba. A szent és a közönséges, a hetedik és az elsõ nap, beteljesülés és kezdet, aggastyán és gyermek váltakozására épül az év, épül az élet. A sabbat álom a beteljesülésrõl, de csak álom. És csak amennyiben a sabbat e kettõ: álom és beteljesülés egysége, annyiban válik valóban az élet alapkövévé, és éppen mint a beteljesülés ünnepe, az élet folytonos újjáteremtésévé.

Mert ez a végsõ. Beiktatásának megfelelõen a sabbat mindenek elõtt emlékezés volt a kezdet mûvére, és mint ilyen, tartós, szilárd alapja a vallási évnek; másrészt beiktatása maga már a teremtésen belül a kinyilatkoztatás elsõ jele, hiszen a beiktatás szavai közt a Szentírásban burkoltan elõször jelenik meg Isten kinyilatkoztatott neve. Végül azonban abban, hogy mindkettõ, a teremtés jele és elsõ kinyilatkoztatás, szintén, sõt mindenek elõtt a megváltás elõvételezése. Mi más is lenne hát a megváltás, mint az, hogy a kinyilatkoztatás és a teremtés megbékél egymással! S mi más lenne az elsõ és elengedhetetlen elõfeltétele az ilyen megbékélésnek, mint az ember világban végzett munkája utáni nyugalma. Hat napon át dolgozott, és minden ügyeit intézte, de a hetedik napon megpihen; hat napon át hasznosan és haszontalant beszélt, ahogyan a munkanap megkívánta, de a hetedik napon a próféta hívásának megfelelõen pihenteti nyelvét a mindennapi beszédtõl, és tanulja a csendet és a hallgatást. És a pihenõnapnak ez a megszentelése Isten hangjának csendes hallgatásával közös kell legyen az egész házéval; nem zavarhatja a parancs lármája; a szolgának és szolgálónak is pihennie kell, sõt – ahogy olvassuk – éppen az õ nyugalmuk végett is nyugtatódott be a pihenõnap; mert ha a nyugalom hozzájuk is elért, csak akkor váltatik meg igazán az egész ház a hétköznap fecsegõ lármájától a nyugalomra.

A nyugalomnak megváltást kell jelentenie, nem pedig erõgyûjtést az új munkához. A munka mindig újra kezdet; az elsõ munkanap a hét elsõ napja, a pihenõnap azonban a hetedik. A teremtés ünnepe a beteljesülés ünnepe. Mikor megünnepeljük, a teremtésben túllépünk a teremtésen és a kinyilatkoztatáson. A sabbati nagy imában elmaradnak a középsõ könyörgések azért, amiben, „az egyes ember szükséget szenved”, nemcsak a teremtmény kérései: a jó évért, a föld gyümölcseinek gyarapodásáért, az egészségért, saját belátásért és jó kormányzásért valók, hanem az Isten gyermekeinek kérései is: bûneinek megváltásáért és végsõ megbocsátásért, és az Ország eljövetelének és a békének kérésén kívül – az egyes ember könyörgésén kívül olyanok, mint a közösség könyörgései – , csak a dicséret és a hálaadás marad . Ugyanis a sabbaton, amennyiben ugyan ez ilyen elõvételezésben egyáltalán lehetséges, megváltottnak tudja magát – már ma. A sabbat a teremtés ünnepe, azé a teremtésé, amely a megváltás végett történt meg. A teremtés végén nyilatkoztatott ki a teremtés értelmeként és céljaként. Ezért ünnepeljük az õseredeti mû ünnepét nem a teremtés elsõ napján, hanem az utolsón: a hetedik napon.