Sigmund Freud egyike volt a modernitás azon gondolkodóinak, akik döntõ módon befolyásolták korunk szellemi arculatát. Fellépése a tizenkilencedik és a huszadik század fordulópontján nem csupán egy lélektani felismerést, a tudattalan felfedezésének betetõzését és egy új pszichoterápiás módszer, a terapeuta és a páciens dialógusán alapuló pszichoanalitikus gyógymód kidolgozását, hanem az emberi psziché mûködésének és a benne lezajló folyamatoknak újfajta elméleti megközelítését is jelentette. Freud felmérhetetlenül nagy hatást gyakorolt korunk tudományára, kultúrájára és mûvészetére egyaránt; öröksége eleven él napjainkban, az újabb századforduló idején is.

Freud az Osztrák-Magyar Monarchia, s közelebbrõl Bécs zsidóságának egyik legjelesebb képviselõje volt, ama zsidóságé, amely rendkívüli szellemi teljesítményt nyújtó emberek egész sorát adta a világnak. Freud zsidósága, illetve a zsidósághoz való viszonya – amelyrõl a Szombat jelenlegi és következõ számában olvasható egy-egy tanulmány – régóta vitatott, sokakat foglalkozató és roppant izgalmas kérdés, amely persze túlmutat Freudon, hiszen személyes élete, életfelfogása, gondolkodásmódja sok mindent elárul a Monarchia zsidóságának szellemi-kulturális és politikai, törekvéseirõl, asszimilációs stratégiáiról, identitásválságairól és sorsának történeti alakulásáról. Freudnak a kis morvaországi város, Freiberg gettójától a londoni emigrációig tartó életútja jól reprezentálja a Monarchia zsidó polgárságának felemelkedését, tündöklését és tragikus bukását egyaránt.

De vajon mit jelent közelebbrõl Freud zsidósága? Van-e ennek bármilyen jelentõsége a pszichoanalízis mint módszer és mint elméleti, vagy ahogy õ nevezte, „metapszichológiai” rendszer tartalma, lényegi sajátosságai szempontjából? A pszichoanalízis „zsidó tudományként” való megbélyegzése régi és már Freud korában is virágzó antiszemita sztereotípia volt, némiképp hasonlóan ahhoz, ahogyan Einstein fizikai felfedezéseit a nácik „zsidó fizikának” nyilvánították. A pszichoanalízis egyetemes igazságra és általános érvényességre törekvõ tanítás. Mint minden tudományos vagy filozófiai felismerés, természetesen a pszichoanalízis is vitatható, cáfolható, aligha tekinthetõ azonban szakmai ellenérvnek a szerzõ származására, vallási, etnikai vagy kulturális hovatartozására való hivatkozás. Ennek abszurditását jól jellemzi egy Kosztolányi Dezsõnek tulajdonított ironikus megjegyzés, amelyrõl Füst Milán számol be egyik levelében Patai Józsefnek: „egy alkalommal [Kosztolányi] azt állította, hogy az ember olyan: ha másképp nem boldogul az ellenfeleivel, akkor nem tekinti a verekedés szabályait, hanem oda üt, ahol nagyon fáj. S ezt a következõ példával illusztrálta: ha néki, tegyük fel Sigmund Freuddal vitája volna (akit nagyon sokra tartott és szeretett,) s Freudnak már mindenben igaza volna, s neki már nagyon kellene szégyellnie magát, akkor végül mégis csak azt kiáltaná oda neki, hogy büdös zsidó.”

Ugyanakkor Freud zsidósága kétségbevonhatatlan élettörténeti és társadalomtörténeti tény, amellyel az eszmetörténésznek feltétlenül számolnia kell. A zsidó identitás, bár változó intenzitással és tartalmakkal megjelenítve, s nem kevés ambivalenciával megterhelve, végigkísérte egész életútját, adottságként és problémaként egyaránt. Ezt vizsgálja Robert Wistrich izraeli történész tanulmánya, bemutatva azt az élményvilágot és azt a családi, magánéleti, szakmai és társadalmi közeget, amely Freud zsidó identitásának forrásait és egyben korlátait jelentette. .A zsidósághoz való viszony mint probléma és mint ellentmondás Freud egyes írásaiban is megjelenik. Ilyen utalásokat tartalmaznak már elsõ nagy mûvének, az 1900-ban megjelent Álomfejtésnek az életrajzi vonatkozású részei, kidolgozottabb formában pedig a húszas és harmincas években megjelent kultúraelméleti mûveiben tér vissza a zsidósággal, illetve az antiszemitizmussal és annak okaival kapcsolatos elgondolásaira. Ennek a törekvésnek csúcspontját képezi a halála évében, 1939-ben napvilágot látott mûve, a Mózes, az ember és az egyistenhit, amelyben összefoglalja és egyben tovább gondolja korábbi elképzeléseit a zsidóság történelmi szerepérõl, illetve a zsidógyûlöletrõl. Freudot mindebben kétségkívül nagy mértékben befolyásolta a nácizmus és az antiszemitizmus európai térhódítása, amely õt magát is Bécs elhagyására kényszerítette. Neki is át kellett élnie az asszimilációs illúziók csõdjét, amelyrõl magyarországi barátja és levelezõtársa, Ferenczi Sándor már 1919. augusztus 28-i pár héttel a Tanácsköztársaság bukása után kelt levelében így írt: „Ha nem tévedek, most a brutális zsidóüldözés vár ránk, magyar zsidókra. Az illúzióból, melyben felnõttünk, hogy mi „zsidó hitvallású magyarok” vagyunk, azt hiszem, a legrövidebb idõn belül kiábrándítanak bennünket. A magyar antiszemitizmust – a nép jellemének megfelelõen – brutálisabbnak képzelem el, mint a kicsinyes-gyûlölködõ osztrákot.[…] Személyesen ezt a traumát fel kell használnom arra, hogy levessek bizonyos, a gyermekszobából származó elõítéleteket, s elfogadjam a keserû valóságot, hogy zsidóként valóban hazátlan vagyok.”

Freud, aki húsz évvel késõbb maga is „zsidóként valóban hazátlan” lett, a Mózesben is hû maradt univerzalisztikus eszméihez, és éppen a pszichoanalízis univerzalisztikus módszereivel próbálta rekonstruálni Mózes alakját és a „nagy embernek” a történelem menetére gyakorolt hatását. Mindezzel új utakat nyitott meg az emlékezettörténelem számára, és egyben örökül hagyott az utókornak egy sor súlyos és nehezen megválaszolható kérdést, amely a zsidóság jelene és jövõje szempontjából sem közömbös. Freud Mózes-könyve mind a mai napig heves tudományos diszkussziók középpontjában áll; ezekrõl a vitákról is képet alkothatunk Yosef Hayim Yerushalmi amerikai történész és judaista tanulmányából.

„A bécsi zsidó társaságok és a Jeruzsálemi Egyetem (melynek igazgatósági tagja vagyok) – egyszóval maga a zsidóság – , nemzeti hõsként ünnepelt, pedig a zsidóság ügyének elõmozdítása érdekében tett szolgálataim mindössze arra az egy momentumra korlátozódnak, hogy soha nem tagadtam le zsidó mivoltomat. A hivatalos világ – a Bécsi Egyetem, az Akadémia, az Orvosi Társaság – teljes mértékben figyelmen kívül hagyta az eseményt. Úgy vélem, helyesen: csakis ez a gesztus lehetett õszinte. Gratulációikat és tisztelgésüket úgysem tekintettem volna szívbõl jövõnek.”2

Ugyanebben a levelében Freud kiemeli a zsidó páholy ünnepségét, amelyhez akkor már húsz éve tartozott, valamint magánorvosa, Ludwig Braun professzor (1867-1936) tiszteletére mondott beszédét, „amely megbabonázta az egész hallgatóságot, beleértve a családomat is”. Braun, aki 1900-ban csatlakozott a B’nai B’rith bécsi páholyához (három évvel késõbb, mint Freud), és majd negyven éve ismerte már a pszichoanalízis megalapítóját, ünnepi beszédében Freudot Ganzjudénak nevezte.

Freud egészlegessége, az a képessége, hogy a disszonáns felszíni jelenségek mögött felismerje a természet és a lélek egységét, a vallásos dogmától és a konvencionális tabuktól való függetlensége, és különösen a bátorsága, amellyel szembeszállt a társadalom másik felével, igazi zsidónak bélyegezte õt. Szellemi „optimizmusában”, makacs kitartásában, méltóságában és a társadalmi elutasítással szemben tanúsított higgadtságában pontosan azok a vonások mutatkoztak meg, amelyek érthetõvé teszik, hogy a zsidók miért álltak mindig is a szabadságért vívott harc élvonalában. Ahogy Braun professzor is sugallja, ugyanezek a jellemzõk vonzották Freudot szinte magától értetõdõen a B’nai B’rith-hez és humanitárius ideáljaihoz. Ezek a tulajdonságok kifejezésre jutottak szellemi gyümölcsében, azaz a pszichoanalízis új tudományában is, amelyet Braun „az élet autentikusan zsidó felfogásának” (Lebensanschauung) nevez, és amely teljes odaadással kutatja a természet általános törvényeit és vakmerõen vizsgálódik az elme mélységeiben. 3

Braun észrevételeit erõsítette meg maga Freud 1926 május 6-i, a B’nai B’rith-hez címzett beszédében is, amelyben egyértelmûen megnyilvánult a tudós „zsidó természete”. Hangsúlyozta a bécsi páholy humanitárius célkitûzéseit az alapvetõen független gondolkodású férfiak fórumaként betöltött jelentõségét, és nem rejtette véka alá az etikai testvériség iránt érzett mély tiszteletét sem. Mindezen túl, a beszéd sokat elárult Freud személyes fejlõdésérõl, meggyõzõdésérõl és zsidó azonosulásának természetérõl. Felidézte, hogy a páholy iránti vonzódása az 1895 utáni években kristályosodott ki, amikor Bécsben lényegében páriának érezte magát.

„Egyrészt betekintést nyertem az emberi ösztön mélységeibe, és ott sok olyasmit láttam, ami kijózanító, elsõre talán még rémisztõ hatást is gyakorolt rám. Másrészt népszerûtlen felfedezéseim elutasítása odáig vezetett, hogy elvesztettem a legtöbb akkori személyes kapcsolatomat. Szinte kitaszítottnak éreztem magam, akinek mindenki hátat fordít. Ez az elszigeteltség keltette fel bennem a vágyat egy fennkölt ideálokat dédelgetõ, kiváló férfiakból álló kör után, akik vakmerõségem ellenére barátsággal elfogadnak. Páholyukról úgy beszéltek nekem, mint ahol ilyen emberekre bukkanhatok. Hogy Önök zsidók, csak üdvözölhettem, mivel én magam is zsidó vagyok, és a szememben nem csak méltatlannak, de egyenes ostobaságnak tûnt, hogy ezt letagadjam. Engem a zsidósághoz – be kell vallanom – nem a hit kötött, és még csak nem is a nemzeti büszkeség, hiszen sohasem voltam hívõ, vallás nélkül nõttem fel, ám az emberi civilizáció úgynevezett követelése iránt érzett tisztelet nem hiányzott a neveltetésembõl. Valahányszor megtapasztaltam a nemzeti túlfûtöttség érzéseit, igyekeztem elnyomni õket, mint valami katasztrofális és igazságtalan dolgot, hiszen rémisztett azon nemzetek figyelmeztetõ példája, amelyek között mi, zsidók élünk. De még mindig maradt elég okom, hogy ellenállhatatlanul vonzódjam a zsidók és a judaizmus iránt: számtalan sötét érzelmi erõ (Dunkelmächte), amelyek annál erõsebbek voltak, minél kevésbé bizonyultak szavakkal kifejezhetõnek, valamint egy belsõ identitás tiszta tudatossága, és a hasonló lelki alkatból fakadó otthonosságérzet (die Heimlichkeit der gleichen seelischen Konstruktion).”4

Freud szerint ennek a titokzatos, õsi szolidaritásérzésnek, a maga partikularista etnikai kötõdésével és közös pszichikai struktúrájával semmi köze nem volt a vallásos zsidó identitáshoz. Bár meghatározni nem tudta õket, ezek a „sötét érzelmi erõk” tulajdonképpen mélyen a galíciai zsidó háttérben gyökereztek, ahonnan maga is származott és amelyhez egész életében jellegzetesen ambivalens módon kötõdött. Személyisége voltaképpen egy kelet-európai zsidó otthonban alakult ki, majd Leopoldtstadtban, Bécs fél-proletár kerületében fejlõdött tovább, ahová Freud szülei 1859-ben Freibergbõl (Morvaország, ma Pribor, Csehország), Freud szülõvárosából költöztek.

Freud édesapja, Jakob, 1815-ben született egy galíciai, tsymenitzi stetlben. Eredetileg gyakorló zsidó volt, egy haszid rabbi fia. Zsidó tanulmányokkal és szertartásokkal áthatva szigorúan ortodox maradt egészen húsz éves koráig, amikor Freibergbe költözött. 1930-ban egyik levelezõpartnerének válaszolva, Sigmund Freud a következõt jegyezte meg ezzel kapcsolatban:

„Talán érdekes lehet Önnek hallani, hogy édesapám haszid háttérbõl származik. Negyvenegy éves volt, amikor születtem, és akkor már majd húsz éve az otthoni környezetétõl elidegenedve élt. Neveltetésem így a legnagyobb jóindulattal sem mondható zsidó neveltetésnek, olyannyira, hogy nyilvánvalóan héberül írt ajánlását el sem tudtam olvasni. Életem során gyakran megbántam neveltetésem ilyetén hiányosságát (dieses Stück meiner Unbildung).”5

Ez az emlék egybevág azzal a ténnyel, hogy amikor a család gazdasági okokból Bécsbe vándorolt, Jakob Freud már sok korábbi vallási szokást maga mögött hagyott. Mégis velejéig zsidó maradt, megjelenésében (hosszú szakállt viselt és méltóságteljes arckifejezéssel járt), kívülrõl tudta a Peszah széderesti szertartását, szorgalmasan tanulmányozta a Talmudot, és ismerte a héber irodalmat.

Fia harmincötödik születésnapján, Jakob Freud büszkén ajándékozta neki a Biblia újrakötött példányát, amelyet Sigmund még kisfiúként olvasott, benne egy héber nyelvû ajánlással, amely a zsidó vallási hagyomány szellemében íródott:

„Drága Fiam, Solomon! [Freud héber neve Slomo volt, apai nagyapja emlékére] “Életed hetedik esztendejében I-ten szelleme a tanulás útjára irányított. Úgy mondhatnám, I-ten szelleme szelleme így szólt tehozzád: ‘Olvassad az Én Könyvemet; és felfakadnak számodra a tudás és az értelem forrásai.’ Ez a Könyvek Könyve; kút, amelyet bölcsek ástak, és amelyekbõl a törvényhozók ismereteik vizét merítették.

Ebben a könyvben megpillanthattad a Mindenhatót, készségesen hallgattad Õt, munkálkodtál és magasra szárnyaltál a Szent Szellem szárnyain.” 6

Az ajándék, az édesapa „soha nem múló szeretetének” záloga nyilvánvalóan arra irányult, hogy Sigmund az eszébe vésse, örökké fontos marad a vallási hagyomány, amelyben felnõtt. Ennek ellenére Jakob Freud bizonyára tudatában volt, hogy a fia szemében a judaizmus vallási szertartásai már régen üresek és jelentés nélküliek. Sigmund Freud a judaizmussal, mint vallással szemben érzett ellenszenvének elsöprõ ereje minden bizonnyal összekapcsolódott az apa szimbolikus elutasításával, aki már nem tudta teljes mértékben gyakorolni vagy sértetlenül közvetíteni a hagyományos zsidó életformát. Mint oly sok más zsidó apa, ebben az átmeneti generációban, a textilkereskedõ Jakob Freud a vidéki gettóközösség élõ hagyományainak már csak töredékeit vitte magával Bécsbe. Ám ez a judaizmus iránt tanúsított maradék lojalitás már nem volt elegendõ egy olyan generáció számára, amely arra kényszerült, hogy két világ és két kultúra között éljen. A helyzetben eredendõen benne rejlõ kettõsség, egy egész generációnyi, társadalmilag és szellemileg kiszakított bécsi fiatal zsidó számára a belsõ konfliktus, a csalás és kétségbeesés érzetét teremtette meg – azt a típusú lokalizált neurózist, amelybõl Sigmund Freud végül kidolgozta a saját univerzalista, pszichoanalitikus tipológiáját. Eszerint – Marthe Robert kifejezésével élve – tekinthetjük az Ödipusz komplexust lényegében úgy, mint az õsi “meggyilkolt apa”, Jakob Freud kinagyított portréját.

Sigmund Freud apakomplexusa - amelynek saját ön-analízise során, Jakob 1896. október 20-án bekövetkezett halálát követõen teljesen tudatára ébredt - szorosan összefüggött egy korai gyermekkori, antiszemitizmussal kapcsolatos élménnyel. Egyik közös, bécsi sétájuk alkalmával, amikor Sigmund 11-12 éves lehetett, Jakob Freud elmesélt egy incidenst, amely sok-sok évvel korábban, saját freibergi fiatalsága alatt esett meg vele. Egy helyi nem-zsidó odament hozzá, fejérõl leverte a streimelét (szõrmekalap), a sárba dobta, és Jakobot leparancsolta a járdáról. Jakob Freud ahelyett, hogy szembeszegült volna ezzel az arcpirító viselkedéssel, hidegvérrel felszedte a kalapját az útról. Számára az anekdota tanulsága az volt, hogy milyen sokat javult a zsidók helyzete az 1830-as évek óta. Freudot azonban mélyen megrázta apjának „kevéssé hõsies” viselkedése, és kitörölhetetlen traumaként maradt meg benne. „Ezzel a helyzettel, amely nem elégített ki, szembeállítottam egy másikat, amely jobban megfelelt érzéseimnek: azt a jelenetet, amelyben Hannibál atyja, Hannibal Barkas, fiát a házi oltárnál megesketi, hogy bosszút fog állni a rómaiakon. Hannibál azóta kapott helyet képzeletemben.”

Freud ezt az incidenst az Álomfejtésben (1900) idézi fel.* Elõször azonban nem vette észre, hogy az elsõ kiadásban tévesen Hasdrubal nevét írta (Hannibál testvére) a karthágói hadvezér valódi édesapja, Hamilcar Barkas helyett. A mindennapi élet pszichopatológiájában utólag megmagyarázta, hogy képtelen volt megbocsátani saját édesapja, Jakob Freud „népünk ellenségeivel szemben” tanúsított gyávaságát. Az apai gyávaság furdaló emléke volt tehát, amely Sigmund „megdöbbentõ” tévedését okozta Hasdruballal kapcsolatban.7

Nem valószínû, hogy Sigmund Freud hasonló szégyent érzett volna az édesanyjával kapcsolatban, aki rendíthetetlen bátorságának és önbizalmának elsõdleges forrása volt. Ez a fiatalos és domináns asszony – született Amalia Nathanson (1835-1930) –, aki az északkelet-galíciai Brodyból származott, még gyermekkorában érkezett Bécsbe (szemtanúja volt az 1848-as forradalomnak). Jellegzetes lengyel zsidó nõ volt, „türelmetlen, öntörvényû, éles eszû és rendkívül intelligens”. Amalia Freud, a család középpontja, tele gyengéd törõdéssel és odaadással legidõsebb fia iránt, sohasem asszimilálódott teljesen a bécsi kultúrához. Unokája, Martin Freud emlékei szerint, Amalia megtartotta szülõkörnyezete nyelvét, szokásait és meggyõzõdéseit. Egy „különös fajhoz” tartozott, amely nem csak a gójoktól különbözött, „hanem még a néhány generáció óta nyugaton élõ zsidókhoz képest is teljesen más volt … Ezek a galíciai zsidók híján voltak a finomságnak és a jó modornak; különösen a nõket nem lehetett ’hölgyeknek’ nevezni. Rendkívül érzelmesek voltak, és érzéseik könnyen elragadták õket… Nem volt könnyû együtt élni ezekkel a nõkkel, és Amalia nagymama, fajának vérbeli képviselõje, sem volt kivétel ez alól. Túlcsordult benne az életerõ és rettenetesen türelmetlen volt.”8

Hasonló, szeretetteljes ambivalenciát érzett felmenõi, a „keleti zsidók” iránt Martin édesapja, Sigmund Freud is. Éveken keresztül nagy kedvvel gyûjtötte a galíciai zsidó anekdotákat és vicceket. Néhányat fel is használt A vicc és viszonya a tudattalanhoz (1905) c. könyvében, és „mély jelentéssel bírónak” tartotta õket. 9 Ezek többnyire a galíciai zsidók fürdõvel szembeni averziójából, a zsidó házasságkerítõk trükkjeibõl, a snorrerek szemtelenségébõl és a csodarabbik babonáiból ûztek tréfát. Freud maga is rámutat a „zsidó népi élet talaján nevelkedett” viccekben megbúvó önkritikára. Szemben az idegen által mesélt zsidó viccekkel, amelyek ritkán emelkedtek felül a brutális gúnyolódás szintjén, a zsidók saját anekdotái „valódi hibáik, összefüggéseik és a jó tulajdonságaik” tényleges ismeretén alapultak. Akár cinikus, pusztán szkeptikus, tendenciózus vagy abszurd volt ez a humor, realisztikusan tükrözte – Freud szerint – „a zsidók sokrétû, reménytelen nyomorúságát”, a gazdagok és szegények közötti homályos kapcsolatot, a „a zsidók demokratikus gondolkodásmódját”, és azon képességéküket, hogy tudnak nevetni a saját tulajdonságaikon.

Késõi iskolaévei és egyetemi tanulmányai alatt, Freud zsidó identitása határozottan ambivalens volt a német kultúrához való asszimiláció, a társadalmi radikalizmus és a növekvõ antiszemitizmus ellentétes irányú nyomásának köszönhetõen. 1873 és 1878 között Freud aktív tagja volt a Leseverein der deutschen Studenten Wiens elnevezésû, radikális bécsi diákcsoportnak, amely teljes mértékben a német nacionalista ügy mellett kötelezte el magát.10 Akkor már lelkes darwinistaként és materialistaként, Freud egyre inkább vonzódott a tudományos modernizmushoz és az antiklerikális liberalizmushoz. A fiatal Freud különösen húzott Helmholtz északnémet fizikalista iskolájához, amelynek elsõrangú képviselõje Bécsben egy másik protestáns német, Freud imádott tanára, Ernst Brücke volt. Ez idõ tájt kezdte tanulmányozni Ludwig Feuerbachot, a materialista német filozófust, akinek antropológiai valláspszichológiája jelentõs hatással volt Freud radikális nézeteire.

A Leseverein többi tagjához hasonlóan Freud is élesen reagált az Ofenheim lovag körüli botrányra, amely nagy szerepet játszott abban, hogy az osztrák liberalizmus elvesztette a nacionalista német diákság egész generációjának bizalmát.11 Míg azonban az Ofenheim affér sok Leseverein diákot a politika felé sodort, Freud éppen ezen a ponton vesztette el politikai érdeklõdését, és egyre inkább a tudománynak szentelte magát. 1875 után sokkal inkább érdekelte a filozófiai és vallási radikalizmus, mint a politikai, akár nacionalista, akár szociáldemokrata változatban. Ekkor már a bécsi egyetem nagy orvosprofesszorainak meghatározó befolyása alá került; itt meg kell említenünk a berlini születésû fiziológia professzort, Ernst Wilhelm Brückét (1819-92), akinek a laboratóriumában 1876 és 1882 között Freud elsajátította a részletes tudományos megfigyelés mûvészetét; a ragyogó drezdai pszichiátert, Theodor Meynert-et (1833-92), aki az agy anatómiájára specializálódott; és egy másik nagy németet, Richard Krafft-Ebinget (1840-1902), a Psychopathia sexualis: Eine Klinisch-forensische Studie (1886) szerzõjét.

E nagy német tudósok inspiráló példája segített némileg ellensúlyozni Freud keserû csalódottságát, amelyet a bécsi diáktestületben tomboló, egyre dühödtebb antiszemitizmus láttán érzett, amikor 1873-ban az egyetem kötelékébe lépett.12 Önéletrajzában Freud nyíltan szembenézett a kérdéssel:

„Elõször is elvárták tõlem, hogy zsidó voltom miatt kisebb értékûnek és nem hozzájuk tartozónak érezzem magam. Az elsõt határozottan visszautasítottam. Sosem tudtam megérteni, hogy származásom miatt, vagy ahogy akkor kezdték mondani: fajtám miatt szégyenkeznem kellene. A tõlem megtagadott nemzeti odatartozásról lemondtam, túl nagy sajnálkozás nélkül. Azt éreztem, hogy az emberiség keretén belül majd csak akad egy kis hely ilyen besorolás nélkül is egy komoly munkás számára. Az elsõ egyetemi benyomások késõbb fontossá vált következménye volt az, hogy olyan korán megbarátkoztam a sorsommal, hogy mindig ellenzékben legyek, a tömör majoritás által kiszorítva. Ugyancsak ez készítette elõ a talajt arra, hogy szemléletem bizonyos mértékig függetlenné váljék.”.13 Miután Freud az 1860-as és a kora 1870-es évek osztrák politikai liberalizmusának toleránsabb, optimistább légkörében nõtt fel, amikor az asszimiláció és a társadalmi elfogadás még mindig viszonylag fájdalommentesen mûködött, érthetõ, ha egyenesen sokkolta a közhangulat. Mindazonáltal nem ez volt az elsõ találkozása az új antiszemitizmussal. Már a bécsi leopoldstadti Sperl gimnázium felsõbb osztályaiban is a zsidók hirtelen beözönlése olyan reakciót provokált, hogy Freudnak rá kellet döbbennie „az idegen fajhoz tartozás következményire” - az osztálytársak „antiszemita érzülete” határozott állásfoglalásra kényszerítette.

Késõ kamaszévei során, Sigmund Freud viszonyulását a zsidókhoz és a judaizmushoz ugyancsak érezhetõ kettõsség jellemezte, ahogy egy, Romániában élõ közeli barátjához, Eduard Silbersteinhez (1857-1925) írott leveleibõl is nyilvánvalóan kiderül. Folyamatosan távolodott a kelet-európai, otthoni környezet hagyományos szokásaitól, szertartásaitól és vallásosságától. Nem csak büszkén vallotta „istentelennek” magát és elutasította, hogy részt vegyen az apja által még mindig szentnek tartott zsidó ünnepeken, de barátjához írt leveleiben kifejezett élvezettel ûzött gúnyt a zsidó szertartások gyakorlásából. Idegesíteni kezdte mindaz, ami a saját provinciális hátterére emlékeztette, a nem-asszimilálódott kelet-európai zsidókhoz fûzõdõ kötelékekkel egyetemben. 1872 szeptemberében Freibergbõl Bécsbe hazafelé tartva, épp egy ilyen családdal találkozott, és ennek kapcsán hevesen tiltakozó megjegyzéseket tett barátjához, Emil Flusshoz írott levelében.

„Ez a zsidó pont úgy beszélt, ahogy korábban, sõt, még Freibergben is, ezreket hallottam beszélni. Az arca ismerõsnek tûnt – jellegzetes volt. Akár a fiúé, akivel a vallásról diskurált. Olyan fából faragták, amelybõl a sors csalót csinál, ha elérkezik az ideje: ravasz, hazudós típus, akit rajongó rokonai abba a hitbe ringatnak, hogy kivételes tehetség. Valójában viszont elvtelen, és nincs személyisége. Elegem van ebbõl a csürhébõl.”14

Az ilyen nem-kívánatos, provinciális zsidó jellemvonásoktól való elhatárolódás nyilvánvaló vágya egybeesett Freud egyre növekvõ ambíciójával, hogy azonosuljon a liberális német kultúrával.15 Amikor beiratkozott a bécsi orvosi egyetemre, már egyértelmûen mélységesen anakronisztikusnak tartotta a zsidó vallást, és a német-osztrák demokratikus eszmék felé orientálódott, amelyeket a társadalmi integráció és asszimiláció alapjának ítélt. Ugyanekkor próbálta elvágni minden kötõdését a „keleti zsidókhoz” (Ostjuden), az „idegen fajhoz”, amely a német nacionalista antiszemitizmus kezdeti célpontja volt. 16

Freud Bécsbõl Hamburgba, jövendõ feleségéhez, Martha Bernayshoz írott levelei azonban zsidó identitásának egy ekkor már pozitívabb oldalát fedik fel. Martha a hamburgi, ortodox szefárd rabbi, Isaac Bernays (1792-1848) unokája, szülei pedig szigorúan gyakorló zsidók voltak. Maga Martha is betartotta a kóser étkezés szabályait, Jóm Kippúrkor böjtölt (Freud tiltakozása ellenére) és hosszú jegyességük kezdetén, szombaton sohasem írt a võlegényének.

Egy különösen érdekes, Marthához írt levelében – amelyet a 26 éves Freud Hamburgban fogalmazott, figyelembe véve a lány érzékenységét, ugyanakkor kíváncsisággal telve a családja iránt – hosszasan, részletesen beszámol egy helyi zsidó papírkereskedõvel való találkozásáról, akirõl kiderült, hogy tanítványa volt Martha nagyapjának, Bernays hahamnak. Ez a Nathan nevû, öreg zsidó boltos, egész információbányának bizonyult Martha családi hátterére vonatkozóan; sokat tudott a hahamról („aki ugyancsak különleges ember volt”, és „nagy képzelõerõvel és humánummal oktatta a vallást”), és a Szentírás mély pedagógia értékérõl. Saját, lázadó ateizmusa ellenére, Freudot lenyûgözte, ahogy ez az öreg zsidó boltos Isaac Bernays tanításait magyarázta. Az egész találkozás Lessing híres humanista drámájára, A bölcs Nátánra emlékeztette. 17

„A vallást nem merev dogmaként kezelte, hanem mint a kifinomult mûvészi ízlés kielégítését szolgáló reflexió és az intenzív logikai erõfeszítés tárgyát. A hamburgi tanító, Isaac Bernays végtére is nem azért ajánlotta, mert véletlenségbõl létezett és szentnek nyilvánították, hanem mert örömét lelte a mélyebb értelemben, amelyet benne talált, vagy belevetített … Tanára – mesélt tovább – nem volt aszkéta. A zsidó – mondta – az emberiség legszebb virága, és örömre teremtették. A zsidók megvetnek mindenkit, akibõl hiányzik az öröm képessége… A törvény azt rendeli a zsidónak, hogy értékeljen minden örömet, legyen az bármilyen kicsi, és adjon hálát minden egyes gyümölcsért, amely tudatára ébreszti, hogy milyen szép a világ, amelyben az termett. A zsidó az örömért, az öröm a zsidóért van. A tanító mindezt az öröm fontosságának különbözõ fokozataival illusztrálta a nagy ünnepeken .”18

Freud bevallotta Marthának, hogy távozáskor „mélyebben megindult, mint ahogy azt az öreg zsidó el tudta volna képzelni” és levelét egy határozottan optimista megjegyzéssel zárja: „Ami pedig bennünket illet, a következõt gondolom: még ha a forma, amely szerint a régi zsidók boldogan éltek, nem is jelent számunkra menedéket, ennek a jelentõségteljes és életigenlõ judaizmusnak a lényegébõl, a magjából valami meglesz a mi otthonunkban is.” 19

Freud a judaizmus etikai és pedagógiai értékei iránt érzett tiszteletének formálásában nagy szerepet játszott Samuel Hammerschlag, a rátermett vallási tanító, aki bibliaórákat tartott neki a leopoldstadti gimnáziumban. 20 A mérsékelt német vallási reformerekhez, Ludwig Philippsonhoz és Adolf Jellinekhez hasonlóan, Dr. Hammerschlag is, a gondolat és az érzés kiegyensúlyozott szintézisére törekedett a zsidó vallási oktatásban. Ez számára – Freud szavaival élve – „a humántárgyak szeretetére való nevelés egyik eszközét jelentette, és a zsidó történelembõl vett anyagokkal megtalálta a módját, hogy felpiszkálja a fiatalok szívében rejlõ lelkesedés forrásait.” 21 Freud mindenekelõtt olyan tanárt látott benne, aki bírt azzal a sajátos tehetséggel, hogy „kitörölhetetlen nyomot hagyjon diákjai fejlõdésében. Ugyanannak a tûznek egy szikrája égett benne, amely életben tartotta a nagy zsidó látnokok és próféták szellemét. „

Az 1880-as években Freud zsidó büszkesége és szolidaritása különösen fellángolt, mégpedig a Bécsi Kórházban tapasztalt ellenséges hangulat hatására. Mélyebb forrásai azonban mégis a saját egyre érettebb személyiségében, és függetlenség iránti vágyában rejlettek. 1885-86 telén, párizsi tartózkodása alatt jelentõs mértékben tovább erõsödött benne a zsidó identitás pozitívabb érzete, miközben egyre magabiztosabban formálódott a saját képességeirõl és jövõjérõl alkotott képe is. A híres francia neurológusnál, Jean Martin Charcot-nál (egyik fia róla kapta a nevét) végzett tanulmányai révén újabb bepillantást nyert a hisztériás elfojtás természetébe, valamint abba, hogy ez az elfojtás milyen összefüggésben áll a szexualitással. Charcot-ban nem csak nagy tudóst látott, hanem felszabadítót, a szekularizáció felvilágosult élharcosát, aki – William McGrath szavaival élve –, el volt szánva, „hogy pácienseit felszabadítsa a dogmatikus téveszmék elnyomó súlya alól”. 22 Freud szerint Charcot klinikáján „rendkívül kötetlen és demokratikus” hangulat uralkodott. A francia orvos ihlette Freudban „a tökéletességrõl alkotott teljesen új elképzelését”, valamint egyre növekvõ elégedetlenségét a bécsi tudományos miliõvel kapcsolatban, amelyet idõlegesen maga mögött hagyott. 23

Freud önmeghatározásának fokozatos eltolódását csak erõsítette az a jeges fogadtatás, amelyben a hisztériára vonatkozó új elképzelései részesültek, miután visszatért Párizsból Bécsbe, és 1886 telén megjelent a Gesellschaft der Ärzte (Orvosi Társaság) elõtt. Önéletrajzában Freud homályosan idézi fel:

„Megmaradt az a benyomás, hogy a nagy tekintélyek visszautasították az én újdonságaimat. Ellenzékbe szorultam azzal az állításommal, hogy férfiak is kaphatnak hisztériát, és hogy hisztériás bénulásokat lehet szuggesztióval elõidézni. Amikor röviddel ezután bezárult elõttem az agyanatómiai laboratórium, és szemesztereken át nem volt helyiség, ahol elõadásaimat megtarthattam volna, visszavonultam úgy az akadémiai, mint az egyesületi élettõl. A Gesellschaft der Ärztét egy emberöltõ óta nem kerestem fel.”24

Az Orvosi Társaság iránt érzett keserûsége nem csak új, tudományos elképzeléseinek önkényes, dogmatikus elutasításából származott, hanem a Bécsben egyre erõsödõ társadalmi-politikai nyomásból is. Egy 1888 februárjában a berlini zsidó fiziológusnak, Wilhelm Fliess-nek (1858-1928) írott levelében – aki hamarosan legfõbb vigasza és egójának legfõbb támasza lett – Freud beszámol egy rémes vitáról a bécsi Orvosi Társaságnál. „Arra akartak kényszeríteni, hogy fizessünk elõ egy új hetilapra, amely bizonyos méltóságok tiszta, elemelt és keresztény nézeteit volt hivatott képviselni, akik már réges-rég elfelejtették, milyen is a munka. Természetesen keresztül is fogják vinni javaslatukat: nagyon hajlom arra, hogy kilépjek.”25

Freud zsidó identitása minden kétséget kizáróan táplálkozott abból a visszás viszonyból, amely a katolikus Bécs „tömör majoritásához” fûzte, amelynek az attitûdjét nyíltan megvetette. Undorította a századvégi Bécs légköre és az orvosi tanszéket, az akadémiai adminisztrációt, és a városi politikát egyaránt átható antiszemita tendencia; egyre inkább visszavonult és kizárólag saját betegeinek terápiás kezelésével foglalkozott. 1900. március 11-i levelében így számol be Wilhelm Fliessnek: „Egy határozottan személyes gyûlölettel gyûlölöm Bécset, és épp ellentétben a nagy Anteusszal, ahányszor kihúzom a lábamat a városból, amely az otthonom, friss erõre kapok.”26

Az 1890-es években Fliess-szel folytatott levelezésébõl olyan ember képe rajzolódik ki, aki lényegében el van vágva a szélesebb társadalomtól, szûk családi körének, betegeinek és zsidó barátainak él. Ez utóbbiak elsõsorban orvosok, mint például Leopold Königstein és Oscar Rie (1863-1911), akikkel Freud hetente egyszer tarokkozott. Tudományos munkájában szépen haladt, de javarészt teljes elszigeteltségben maradt. 27 1894-re még Josef Breurhez fûzõdõ szoros szakmai kapcsolata is véget ért, így Freudnak már végképp kizárólag a saját intellektuális forrásaira kellett hagyatkoznia. A politika alig érdekelte, eltekintve a bécsi városi választásokon aratott antiszemita sikerektõl. Ezekrõl néhány tömör megjegyzés erejéig számolt be Fliessnek 1895. szeptember 23-án: „a liberálisok 46-0 arányban alul maradtak, a második kerületben pedig 14 helyet nyertek a másik oldal 32 helyével szemben. Végül is szavaztam. A mi kerületünk liberális maradt.”28

Mikor meghallotta, hogy Lueger a császári vétót követõen mégsem lett polgármester, Freud örömében szivarra gyújtott, de azt azért aligha gondolhatjuk, hogy ez az osztrák politika iránti szenvedélyes érdeklõdését bizonyította volna. Mindazonáltal Freud dühös volt Fliess egyik barátjára, amiért az toleránsan értékelte Luegert. 1899. május 25-én Freud így írt Fliess-nek: „Emiatt gonoszul bántam vele. D. (Dernburg) meg akart bennünket gyõzni, hogy itt minden remekül megy…és hogy nem vagyunk igazságosak, amiért olyan keserûen panaszkodunk. Mégis azt gondolom, hogy mi tudjuk jobban.”29

Lueger keresztényszocialista mozgalma nagy sikert aratott a nép körében, és ez Freudot csak megerõsítette a legtöbb bécsi nem-zsidóról, és általában az emberi természetrõl vallott, nem túl kedvezõ véleményében. Ám az antiszemita diadal egy közvetlenebb aggodalmat és keserûségforrást is jelentett számára, hiszen közvetlenül érintette az egyetemi elõléptetéssel kapcsolatos kilátásait. 1885-ös Privatdozent-i kinevezése óta (a legalacsonyabb rang a tudományos létrán), Freud szakmai ambíciói és a professzori ranghoz fûzött reményei rendre kudarcba fúltak. Mindez mély frusztráció forrásául szolgált, amely folyamatosan visszatért lejegyzett álmaiban. 1897. február 8-án Fliessnek azt írta, hogy barátja, Hermann Nothnagel és Krafft-Ebing professzor ajánlani fogja õt az áhított professzori rangra, de az elõbbi figyelmeztette, hogy esélyei ugyancsak csekélyek. „Ismered a további nehézségeket. Lehet, hogy semmi haszna nem lesz, csak terítékre kerülsz.”30

Freud úgy vélte – és nem ok nélkül –, hogy nagyon is valószínûtlen, hogy az oktatási miniszter elfogadja a felterjesztést, „felekezeti megfontolásból” kifolyólag. Egyik legközelebbi zsidó barátja, Leopold Königstein, akinek ugyancsak éveken át halogatták az elõléptetését, megerõsítette Freudot ebben a gyanakvásban. Miután Luegert Bécs polgármesterévé választották, és Badeni gróf ingatag kormánya erõsen függött a keresztényszocialista támogatástól, az 1897 elején fennálló politikai konstelláció különösen megnehezítette a zsidók elõléptetését az osztrák egyetemeken. Ilyen nyomasztó körülmények között érte Freudot a sárga szakállú nagybácsiról szóló álma (1897 február), amely közvetlenül kapcsolódott a szakmai ambícióihoz. Az álomban, Freud a kinevezését elutasító miniszter bõrébe bújt azért, hogy nevetségessé tegyen két zsidó tudóst, akik a sajátjához hasonló helyzetben voltak.31 „Amikor a két tudóssal és tiszteletre méltó kollégával olyan csúnyán bánok, mert zsidók – az egyikkel, mintha tökfilkó, a másikkal. Mintha gonosztevõ volna -, akkor úgy viselkedem, mintha én volnék a miniszter; a miniszter helyét foglalom el.”32

Freud személyes válsága és a bécsi társadalomban egyre erõsebben érzékelhetõ kirekesztés kétségkívül olyan tényezõk voltak, amelyek a B’nai B’rith páholy felé vitték amelyhez végül is 1897. szeptember 29-én csatlakozott. A társaság nem csak menedéket jelentett számára az antiszemitizmus elõl, kellemes és rokonérzelmû zsidó légkört, és megértõ fórumot kínált a pszichoanalízisre vonatkozó hipotézisei kifejtéséhez, hanem egy olyan keretet is biztosított, amelyben másokkal is megoszthatta azokat a humanitárius elképzeléseket, amelyeket már fiatalkora óta vallott.33 A B’nai B’rith páholy az antiszemita gyûlölködés nyomása alatt, Bécsben 1894-ben alakult meg. Kinyilvánított elképzelése volt, hogy saját és az emberiség érdekeinek elõmozdításában egyesíti az „izraelitákat”; kialakítja a saját szellemi és morális jellegét, és magára nézve érvényesnek tartja a filantrópia, a becsület és a patriotizmus elveit; hogy könnyít a szegények szenvedésein és segíti az üldöztetés áldozatait.34

Freud rokonszenvezett ezekkel a humanitárius érdekekkel, különösen helyeselte a vonzódást a felvilágosodás egyetemes testvériség és egyenlõség ideáihoz, valamint azt a kísérletet, hogy mindezt szintézisbe hozzák a judaizmus humanista tradíciójával. Vonzotta egy etikus társaság, amely az ellenséges környezetben képes volt a menedék szigetét nyújtani számára, amíg a nem-zsidó világhoz fûzõdõ kapcsolatait teljesen el nem vágta.

Freud legaktívabb részvétele a B’nai B’rith társaságban 1901-02 folyamán arra az idõszakra esett, amely közvetlenül megelõzte a kezdetben kizárólag zsidókból álló, elsõ bécsi pszichoanalitikus kör megalakítását. A walesi Ernest Jones, és a két svájci pszichiáter, Carl Gustav Jung (1875-1961) és Ludwig Binswanger (1881-1966) csatlakozásáig, akik 1907-ben vettek részt elõször a társaság ülésén, a pszichoanalitikus körnek nem volt nem-zsidó tagja. Ez az etnikai elfogultság mélyen ambivalens érzéseket keltett Freudban. Egyrészt otthon érezte magát az intim, zsidó analitikus körben, amelynek tagjai nem csak a közös terápiás megfontolásaik alapján, hanem egyfajta kimondatlan, etnikai kötelékkel is kötõdtek egymáshoz. Ugyanakkor Freud erõsen vágyott arra, hogy a pszichoanalízis küldetését és üzenetét egyetemessé tegye. Éppen ezért a svájci Jung, és nem zsidó zürichi csoportjának pszichiátriai tevékenysége kulcsfontosságú volt Freud számára, és jelentõs erõfeszítéseket tett, hogy lojalitásukat biztosítsa. Csakis a mozgalom vezetésében való jelenlétük jelenthetett védelmet az antiszemita gúnnyal szemben, miszerint a pszichoanalízis „zsidó tudomány”. Ebbõl a helyzetbõl fakadt Freud 1908. május 3-i, jól ismert kérése Karl Abrahamhoz (1877-1925): „kérem legyen toleráns és ne feledje, hogy Önnek valóban könnyebb követnie az elképzeléseimet, mint Jungnak, hiszen Ön egyrészt teljesen független, másrészt a faji rokonságunk révén közelebb áll intellektuális beállítódásomhoz.”

Freud arra kéri Abrahamot, hogy tanúsítson visszafogottságot azzal szemben, amit svájci „eltévelyedésnek” tartott a keresztény spiritualizmus irányába, hiszen csakis Jung jelenléte mentette meg a pszichoanalízis attól a veszélytõl, hogy „zsidó nemzeti afférrá váljon.” Nyolc nappal késõbb válaszában Karl Abraham bevallotta:

„Könnyebbnek találom, hogy Önnel tartsak, mint Junggal. Magam is kezdettõl fogva érzem az intellektuális rokonságot. Végtére is talmudi gondolkodásmódunk nem tûnhet el csak úgy. Néhány nappal ezelõtt a vicc-tanulmány egy rövid bekezdése furcsán felkeltette a figyelmemet. Amikor közelebbrõl megvizsgáltam, úgy találtam, hogy appozíciós technikájában és egész szerkezetében teljesen a talmudi utat követi.” 35

1908. július 23-án Berchtesgadenbõl írva, Freud nem tiltakozott Abraham következtetései ellen. Ellenkezõleg, õszintén bevallotta Berlini tanítványának: „Mondhatom, hogy ezek a rokon zsidó vonások vonzottak önhöz? Megértjük egymást.” Freud ismét kifejezésre juttatta, hogy nem tetszik neki az Abraham és Jung közötti ellentét, bár nem vetette a szemére, ehelyett inkább a kisebb rossz elszenvedésének szükségességét hangsúlyozta a pszichoanalízis jó ügyének érdekében.

„Az a gyanúm, hogy a svájciak elfojtott antiszemitizmusa, amely engem megkímél, megerõsödött formában irányul Ön ellen. Mégis azt gondolom, hogy mi, mint zsidók, ha csatlakozni akarunk, ki kell fejlesztenünk bizonyos fokú mazochizmust, és készen kell állnunk, hogy elviseljünk valamennyi rosszat.”36

Egy másik, Abrahamhoz írott, 1908. december 26-i levelében Freud a kérdést valamelyest különbözõ, de még egyértelmûbb fogalmakkal tárgyalja. „Árja (sic) társaink valóban teljes mértékben elengedhetetlenek számunkra, máskülönben a pszichoanalízis megadja magát az antiszemitizmusnak.”37

Junggal folytatott levelezésében Freud hasonló aggályokat fogalmaz meg valamivel diszkrétebb és tapintatosabb nyelven. „A lelki nyugalma érdekében” a következõt írta Jungnak 1907. szeptember 2-án:

„Azt mondom magamnak, hogy jobbat tesz a pszichoanalízisnek…hogy Ön kimarad az ellenem irányuló szembeszegülés egy részébõl, és ha én hajtogatnám ugyanazokat a dolgokat újra meg újra, csupán haszontalan ismételgetést hallanának, semmi egyebet. Ön sokkal megfelelõbb propagandista, mivel én változatlanul úgy találom, hogy személyiségemben, szavaimban és elképzeléseimben valami idegenül érinti az embereket, miközben Ön felé minden szív nyitva áll.”38

Freud egyértelmûen hídként kezeli Jungot a nem zsidó világ felé, mint egyfajta Józsuát, aki továbbviszi, és végül majd beteljesíti a feladatát, hogy meghódítsa a pszichiátriai Ígéret Földjét. 39 Egy 1908. augusztus 13-án Junghoz írott levelében Freud egészen nyílt volt ebben a tekintetben. „Az Ön erõs és független jellemével; az Ön germán vérével, amely lehetõvé teszi az Ön számára, hogy nálam sokkal jobban irányítsa a nyilvánosság szimpátiáját, Ön alkalmasabbnak tûnik bárki másnál, akit ismerek, hogy véghezvigye ezt a küldetést.”40

Teljesen elszántan arra, hogy szélesebb bázist teremtsen az új tudomány számára, mint amelyet saját bécsi zsidó kollegái nyújtani tudtak, Freud nem vett tudomást tiltakozásukról és 1910-ben, a nürnbergi konferencián megtette Jungot a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület elnökének. 41 Ezt a lépését azzal védte, hogy számára létfontosságú, hogy „kötõdési pontokat alakítson ki az általános tudomány világában”; amennyiben a pszichoanalízis egyetemes jelentõségre tart számot, nem maradhat zsidó szektariánus mozgalom. Ezért, Freud véleménye szerint, a „zsidóknak meg kell elégedniük azzal a szerény szereppel, hogy õk készítették elõ a talajt.”42

Freud Jungba vetett bizalma – aki késznek tûnt arra, „hogy a kedvemért feladja bizonyos faji elõítéleteit, amelyeket mindeddig megengedett magának” –, illetve azon meggyõzõdése, hogy a svájci pszichiáter nyilvánvalóan az õ örökébe léphet, sajnálatos tévedésnek bizonyult. Freud természetesen régóta tisztában volt kétfelé szakadásukkal. Jung például úgy gondolta, hogy „a szexuális terminológiát csak a legszélsõségesebb formái számára kellene fenntartani, és egy kevésbé sértõ, kollektív kifejezést kellene bevezetni.”43 Freud tudatában volt, hogy Jung azzal küzd, hogy szellemileg kiszabaduljon - ahogy egy Freudhoz írott levelében megfogalmazta – „elnyomó, atyai tekintélye alól”. 44 A két férfi nézetei a mítosz és a vallás kérdésében nem kevésbé alapvetõen tértek el, mint a szexualitás fontosságának kérdésére vonatkozók. Ez a különbözõség 1910-ben bukott ki nyíltan, amikor Freud azt javasolta, hogy a pszichoanalitikai mozgalom egyesítse erõit egy „Nemzetközi Testvériséggel az Etikáért és a Kultúráért”, és együtt harcoljanak közös, haladó ideáljaikért a világ jobbítása és különféle gyakorlati reformok érdekében, és szálljanak szembe a reakciós államok és a katolikus egyház által gyakorolt igazságtalanságokkal.45 Ez a javaslat nagymértékben egybecsengett a humantiárius küldetéssel, amelyet Freud a B’nai B’rith ben folytatott tevékenységeivel már megerõsített, majd átvitt a pszichoanalízisbe is.

Egy 1910. február 11-én írott levelében Jung keserûen elvetette Freud etikai testvériségrõl szóló elképzelését, azt mesterségesnek, mitikus „semminek” titulálva, ami híján van bármilyen archaikus-infantilis irányító erõnek, és nem gyökeredzik a faj mély ösztöneiben sem. 46 Jung természetesen nem gondolta, hogy a kereszténység kétezer éve oly könnyedén helyettesíthetõ volna, hacsaknem olyasvalamivel, ami legalább olyan tömegeket vonz, és ami újra magába szívhatná „az extatikus ösztönerõket”, amelyeket elõdje ihletett. A svájci pszichiátert nem érdekelte a racionális megfontolásokon alapuló gyakorlati etika, csak a „mítosz örök igazsága”, amelyet meggyõzõdése szerint a pszichoanalízisnek szándékosan mûvelnie kell az értelmiség körében. Jung arról is beszélt, hogy Krisztust vissza kell alakítani a „bor jövõmondó istenévé” (Dionüszosz) és újra fel kell fedezni a határtalan elragadtatást és a „bujaságot a vallásunkban”.47

A két gondolkodó közötti szakadék kétségtelenül túlságosan elmélyült ahhoz, hogy hosszú távon áthidalható legyen, különösen annak fényében, hogy Freud megvetette a fél-megoldásokat, a köntörfalazást, és a nem-elkötelezett frazeológiát a szexualitásnak a psziché életében betöltött szerepére vonatkozóan. Stefan Zweig szavaival élve, Freud sohasem volt hajlandó arra, hogy „verbális fügefalevelet akasszon meggyõzõdései elé” csak azért, hogy be lehessen õket csempészni a hátsó bejáraton “anélkül, hogy visszatetszést keltenének”.48 Egyszerûen nem volt felkészülve, hogy a libidó helyébe udvarias szavakat helyettesítsen be, mint „Erósz” vagy „szerelem”, ahogy a svájci szerette volna; és nem könnyen nyelte le Jung látens keresztény miszticizmusát és mítosz-központú irracionalizmusát sem, amely halálos csapást mért volna a pszichoanalízis tudományos és materialista alapjaira. Mindazonáltal Jung elpártolása 1912-13-ban keserû csapásként sújtotta Freud arra vonatkozó reményeit, hogy Bécs helyett Zürichet teszi meg a pszichoanalízis központjának, és ha lehetséges, tovább növelte bizalmatlanságát az „árjákkal” szemben.49

Meglehetõsen furcsa, hogy sem ezek az élmények, sem a pszichoanalitikai meglátások finomítása nem tette képessé Freudot arra, hogy kidolgozza az antiszemitizmus meggyõzõ elméletét. Ernest Jones, Freud egyik legkorábbi nem-zsidó tanítványa mutatott rá professzora személyes érzékenységére a témával kapcsolatban, amelyet vizsgálódásunk is kétségkívül igazolt. A zsigeri típusú antiszemitizmus jelentõs szerepet játszott abban, hogy a korai bécsi években Freudban feléledt az etnikai vonzódás a zsidók iránt. Egész pályafutása alatt sújtotta õt és családját, és 1938-ban csak hajszálhíján úszta meg a náci bosszút. Mégis, Freud erre a témára vonatkozó írásai és megjegyzései egészen rövidek és egyedülálló módon híján vannak annak az eredetiségnek, amely munkája nagy részét jellemzi.

Csak legutolsó nagyobb munkájában, a Mózes és az egyistenhit-ben találunk egy bújtatott antiszemitizmus elméletet, miszerint az a zsidók azon kijelentésébõl fakad, hogy õk Isten kiválasztott népe. Freud megemlíti a többi nép „féltékenységét”, amiért a zsidók ragaszkodtak ahhoz, hogy „õk az istenapa elsõszülött, kiváltságos gyermeke”.50 Freud úgy látta, hogy ez a „kiválasztottság” motívum – a kasztrációs félelemmel egyetemben, amelyet a héber körülmetélés szokása idézett elõ – volt a fõ tudattalan tényezõ a szemitizmus dinamikájában. A tudattalanban és a régmúltban eltemetett titkos források és motivációk körébe tartozott – az emberiség archaikus örökségének részeként. De Freud nem hajlott, és nem is volt képes arra, hogy kidolgozza az antiszemitizmus specifikus pszichológiáját – olyan kudarc ez, amely talán a politikai világ irracionalitása iránt érzett megvetéséhez és undorához kapcsolódik.

Freud provokatív utolsó munkája, a Mózes és az egyistenhit talán nem világítja meg az antiszemitizmus problémáját, de kiemeli saját zsidó identitásának ambivalenciáját. A judaizmus történelmi Mózese helyett Freud egy meglehetõsen személyes Mózes-portrét rajzol: egyiptomi nemesemberként született és feltételezett meggyilkolása „fogadott népe”, a zsidók által teremtette meg paradox módon a héber monoteizmust. 51

Ezt a Mózest Freud, mint hõsi törvényalkotót és kultúrateremtõt tisztelte. Michelangelo római Mózes szobráról szóló esszéjében – amelyet már 1914-ben, névtelenül kiadtak -, hõsét úgy ábrázolja, mint az önuralom és a törvényalkotó – a küldetés kedvéért az erõteljes indulatokról való - lemondásának mindenek felett álló példáját.

A Mózes és az egyistenhitben Mózest egy elnyomó, bár végsõ soron jótékony alakká formálja át, aki fentrõl olyan forradalmat kezdeményezett, amely lefektette a civilizált erkölcsiség alapjait. Freud önkényes konstrukciójában „egyetlen ember, Mózes teremtette meg a zsidókat”. A zsidók az õ „kiválasztott népe” voltak, és állhatatosságukat, szívósságukat és erkölcsiségüket az õ jelleme és akarata formálta.52

Az „egyiptomi” Mózes adta a zsidók önbecsülésének vallásos támaszát, így ez a nép egyedül neki köszönheti „szívós életképességét, de nagyrészt azt az ellenségeskedést is, amiben része volt, és még mai is része van.” Egyiptomban a monoteizmus magja nem tudott szárba szökkeni, de az õsi zsidók körében a héber próféták révén újra meg újra megújult és bizonyítékául szolgált annak, hogy „különös pszichés hajlam jellemzõ azokra a tömegekre, akikbõl a zsidó nép lett.” Egyedül õk feltételezték a monoteista vallás engedelmességet követelõ terheit, „cserébe azért a kitüntetésért, hogy õk a kiválasztott nép.”53 Ebbõl az emelkedett tudatosságból fejlõdtek ki a racionális intellektualitás, a törvényesség, a kitartás, az elkülönülés és a morális szigorúság jellemvonásai, amelyeket Freud a zsidó emberekben csodált, és amelyek tulajdonképpen saját személyiségét is tükrözték.

A Mózes és az egyistenhit, amelyet a nácizmus sötét árnyékában írt, egyszerre a legellentmondásosabb és a legszemélyesebb Freud munkái közül. Tetemes emocionális fájdalommal járhatott, hogy megfossza a zsidókat attól az embertõl, „akire a legbüszkébbek, mint fiaik legnagyobbikára”; olyan tett ez, amelyrõl Freud tudta, hogy mélyen megbántja a zsidóságot nemzeti, csak úgy, mint vallási okokból.54 Ez a tekintélyromboló könyv, minden nyilvánvaló hiányosságánál fogva, mégsem egy renegát tette volt, aki arra törekszik, hogy népét épp az egyik legválságosabb idõszakában befeketítse. Inkább úgy kell tekintenünk, mint a konzisztens szabadgondolkodó és a radikális ateista paradox válaszát, aki egész életében rendre megerõsítette makacs azonosulását a zsidósággal és Mózes alakjával, annak ellenére, hogy a vallásos önmeghatározás és a nemzeti mámor minden formáját tagadta. Ebbõl az õsi ihletforrásból származtatta Freud – talán a legbécsietlenebb az összes bécsi zsidó között – megtörhetetlen ellenállóerejét, és ehhez tért vissza élete utolsó napjaiban is. Az erõteljes Mózes képben, amelyet kitörölhetetlenül rányomott a zsidóság történelmi alakjára, a mágián és miszticizmuson való felülkerekedést, azaz a belsõ szabadság talányos ígéretét fejezte ki az értelem gyakorlása révén, amelybõl maga is bátorságot merített ahhoz, hogy anélkül fedezze fel a psziché sötét oldalát, hogy megadná magát a kétségbeesésnek.